Letaroltatott és megszáradt, mint a fű, az én szívem (102. zsoltár)

Még írni vagy beszélni egyre megy, hiszen

ugyanabban a történetben vagyok a csetlő-botló figura,

türelmesen kivárok hát bármit, ha szórakoztat,

hiszen csak mulattat, ha valamire nem emlékezem.

Írok ezt-azt, inkább, mint aláírok,

megyek vígan bokázva a tollam után,

koccintok, ha van kivel, kézfogás helyett is,

élvezve marasztalom a bennem terpeszkedő unalmat.

Néha látom a lelkeket a szemem sarkából, elsuhanni mellettem. Eleinte arra gyanakodtam, hogy képzelődöm. Talán, a vérnyomásom játszik velem, káprázik a szemem. A mérések azt mutatták, hogy a gyógyszerekkel karbantartott vérnyomás rendben van. Ha erősen koncentráltam az írásra, és elmerengtem a billentyűzet felett, elsuhanó árnyakat figyeltem meg, amelyek körvonala nem látszott, de határozott jelenlétük érezhető volt. Nem hiszek a túlvilágban, úgy gondolom, hogy az ember a semmiből jött, és a semmibe vész, ha itt az idő. Mi lehet a jelenség mögött? Felteszem a kérdést, de nem találok választ, ezért elfogadom a jelenség valóságát, nem kételkedem. Megtanultam az életem során, hogy nincs mindenre magyarázat, és a dolgok olyan bonyolultak, hogy sokszor csak elfogadni érdemes őket. Beletörődtem abba, hogy ezután már együtt kell élnem koboldjaimmal. Egyre jobban megbarátkoztam velük. Félelemnek, rossz érzésnek nyoma sem volt bennem. Sőt, olykor biztonságérzetet adtak a suhanó árnyak.

Az én fenyőfámon 
nem volt csecse-becse
és alatta se volt
encsem-bencsem ajándék.
Az én fenyőfámon 
üres tekintet csüngött
s rajta sok-sok emlék,
mely szótlanul fecseg

Így van ez, ha az ember egyedül van. Körülöttünk a város, az emberek írják a fejezeteket. Öt bogár mászik felfelé a hídon. Öt lapos, cincogó, egymásra éhes. Végül megveszik a vonaljegyet, és nekivágnak. Sovány az út, és kirajzszögezett a térkép. Számkivetéssel kezdődik a világ. Márkás telefonom jelez, megpróbálok félrevonulni. Hosszú logikai műveletsort helyettesítek fényképekkel. A kitinpáncél nem homogén, nem egyenlőknek való. A bogarak meglelik az ösvényt, turisták, azt látják, amit megmutatnak nekik. Az egész földgolyó mesterséges. Egy igazsághalmaz, mellyel meggyőzzük magunkat, a másik embert, egymást. Másképp esik az eső, elenyészik, felszívódik a fűben. Állítom, hogy a víz másodlagos, megkísérlem kinyitni a vizet. A víz szól, fütyül, kizavar az ágyamból. Az ébresztőóra pontosan be van állítva, észre sem veszem. Láttam a Dunát, nehéz volt megtalálni a szerkezetét. Tanulmányoztam a műszaki rajzokat, rajzoltam, véstem, kevertem, még mindig meglátszik a helye. Beborult, késő ősz van, egy kis halál. Öreg emberek háborúznak, titkot lopnak, nyögnek, így, meg úgy, megfogalmazódik a hitvallásuk. Valami megakadályoz, csendre szorít. Álarcként öltöm magamra a csendet. Beleejtettem a sapkámat a gorgófejes szökőkútba.

Őszinte szívvel Előtted

Dicséret – dalszöveg

A szív túlcsordul. Kilép a lélekből az én.

Túlfolyik a hála, az öröm és az ének.

Ahogy Isten az emberi létbe belép.

Kis üggyé válik a profán, a szép.

Grandiózussá nő a vágyakozás, a keresés.

S csilingel, gyöngy-hangokkal jelez a baj idején.

Lejátssza álmodban, miként lett meg a születés?

jelentés

a becsület báltermében
nem a széliránynak
megfelelő sebességgel
vezette világnézetét

kórházba szállítása közben
a szabályosan szembejövő
ünnepi jelszónak rohant
láncait vesztette

a kirakatrendezők
mélységes megrendüléssel
a hiba kijavításán fáradoznak
rendületlenül

Az éjszakai égre nézni augusztusban elég nagy könnyelműség, mert a múltat látni ott.

Egyszer nekem is muszáj volt alaposan megnéznem, de akkor még csecsemő voltam.  Ennek ellenére biztosan tudom, hogy apám megmutatta. Én is megmutattam mind a háromnak, titokban, amint beérkeztem egyikkel a másik után a nyárba – bár én inkább őket mutattam fel a csillagoknak, és nem fordítva.  Enélkül nem nagyon érdemes elkezdeni egy életet, gondoltam. Ez amolyan romantikus rögeszmévé csillapult változata volt egy ősi, afrikai szertartásnak. Egyik vallás vigasztal, egy másik csupán rendezi a létező világot. A szertartások egyiket sem teszik, legfeljebb rendet csinálnak: a véletlent és a végtelent kis adagokban szívd be, különben elveszted az eszedet, de azért tudj róla, másképp nagyon hamar elkezd szorítani a cipő – és akkor úgyis menekülni kezdesz, tulajdonképpen a legtöbbünk élete menekülés, és nem is a halál elől, ezt is jobb tisztázni mindjárt a legelején. Mindenki visz valamit a dobozban, és úgy dugdossa egy életen át, mintha tudná, mi van benne.

ki kell gyászolnom valahogy és nem tudom hogy miért jutott eszembe a száz év magány amit mindig rosszul olvastam lapokat átugorva vagy egy sort aláhúzva mert fontos volt azon a napon született amikor a legjobb a bor cukorfoka (van ilyen ezredik Nap? ) édes asztali desszertboré ahogy a meséimben képzelem aznap autózott majd amikor kiszállt a kocsiból akkor látta egészben a regényét két meddő év után megelevenedett egy falu élete ahol nem történik semmi az asztali bor borostyán fénye kellett ahhoz hogy kiugorjon a kocsiból a bor és egy kérges férfitenyér az illat hogy eszébe jussanak ursulák és combjaik. a combokról jutott eszébe az egész követhetetlen laookon csoport aureliánók és buendiák amaranták és fernandák, josék és ursulák szeretkezve

Könyvet írni nagyon nehéz. Először is kell találni egy jó kezdő mondatot, ami felkelti az érdeklődést és rögtön megteremti a hangulatot. Ez néha helyettesítheti még a tartalmat is. Ha például valakinek fogalma sincs, hogy miről írjon, már a könyv elején írhat a könyvírás nehézségeiről, ami már a kezdő mondattal felkelti az érdeklődést és megteremti a hangulatot. Sőt, a tartalmi hiányosságok elkendőzése érdekében látszólagos őszinteséggel írhat arról, hogy mindez helyettesítheti a tartalmat is.

Hát, így kezdődött volna a könyvem a könyvírásról. Még emlékszem, amikor eszembe villant a nagy ötlet, és lelkesen elkezdtem írni az első sorokat. És most itt ülök, előttem az első félig kész oldal, miközben visszagondolok a nagy útra, amit azóta megtettem.

Katharina Wenty: Több helyet a világban (ford.: Angyal Gyula)

Bécs, Ausztria.

Kezekről van szó, amik illetlenül pihennek bizonyos testtájakon,
tekintetekről, amik túl sokáig időznek az ajkakon a halk
szók helyett, amiket formálnak meghallgatásra.
Egy NEM-ről van szó, ami nem TALÁN,
és nem is lesz IGEN ma már, akkor se ha
még egyszer megkérded, hanem
egy NEM, ami NEM-ként maradván, mindegy, hogy
milyen vonakodva és törékenyen, halkan bár.
Arról szól, hogy mikor nemrég a tízkerben,
te enyhén spiccesen de még nem részegen,
a sarkon befordultál és a nőt, akit a földre zuhantában,
egyetlen kurta pillantásra méltattad, majd egy másodikra,
majd a vállad felett
egy harmadikra, de utána
egyszerűen továbbmentél.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta,

hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

János evangéliuma

Róma, egy kis köztársaságból minden idők legnagyobb birodalmává nőtte ki magát és közel hatszáz évig tündökölt. Ragyogott, és bevéste magát a világtörténelembe, de megtanította nekünk azt is, hogy ez a változás síkja, semmi sem örök, csak tünékeny látszat. Történetünk idején Tibériusz császár uralma alatt Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes Antipász Galilea fejedelme, Kajafás pedig a főpapja.

Jeruzsálem lakói a pészahra készülődtek, a kovásztalan kenyér ünnepére. Első terméseiket összegyűjtve áldozatokat mutattak be, áldást kértek életükre. Antef a kovácsműhely előtt ült és egy fehér ronggyal törölte magáról az izzadságot, bent már elviselhetetlen volt a hőség, a verejték már csípte a szemét és a bőrét. Úgy tervezte ő is ellátogat a zsinagógába, lerója a tiszteletét az égiek előtt, de még teljesítenie kellett a megbízatást, amit kapott.

Drakula vért köp. Egymilliárd ember éhezik.

(Lelkiismeretünk éhség.)

S az ocsmány, fertőzött pocsolyavíz,

amelyből az állatok sem innának? Minden második

földlakónak ilyen jut… (S a „fogyasztói társadalom”

kreatúrái az autót is ivóvízzel mossák.) Ez bűntudatunk

tantaluszi szomjúsága…

Szívrohamot kapott, meghalt. Aztán elindult az alagúton miközben lepergett előtte minden, majd jöttek azok a kellemes fények, aztán egy virágos mezőre érkezett, pont úgy ahogyan olvasta. Visszapillantott, látta, hogy masszív kezek nyomogatják erősen mellkasát. Tovább ment. A kapu előtt nagy volt a sorban állás,  tülekedtek, lökdösődtek. Mindig tömegiszonytól szenvedett, már a boltban sem szeretett tolakodni, így hátrahúzódott. Felrémlett, hogy régebben sokan mondták lehetne kicsit életrevalóbb.

a világ keletkezése

nagyapám ecetgyári munkás volt

minden nap hajnalban indult a gyárba

két óra gyalog és kettő vissza

nagyanyám harmincöt évesen hagyta magára

de öt gyerek álmába angyalként visszajárt

negyvenhétben nagyapám anyám és két bátyja

papírok nélkül nekivágott a határnak

egy nap rácsok mögött szalmazsákon

némi leves majd tovább puliszkáért napszámba

pedig már odaát is utálták

Nézte a lány arcát. Az italát kortyolgatta, és ahogy kicsit felemelte a fejét, megfeszült a nyaka, megkívánta őt.

– Ne, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – mondta a lány, és arrébb húzódott. – Edd a fagylaltodat inkább.

– Jó, de a nyakadat akkor is megcsókolom – húzódott közelebb a lányhoz, belecsókolt a füle mögötti érzékeny helyen.

A lány megborzongott, jólesett neki a férfi erőszakossága.

– Jó, most már elég. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások bámulnak minket.

Helyjegyes intercity járat

Egyetlen ambícióm volt: Hemingway-t megnevettetni,

látni, ahogy ráismer verseimben a saját módszerére,

és elmosolyodik, de nem várt meg,

és soha nem mosolygott, csak fejbe lőtte magát.

Mire odaértem, mire benézhettem a verandaablakán,

már csak az a rohadt karosszék maradt. Meg a puska.

Csörgött a telefon az asztalán. A fénymásolót nem hagyhatta magára, tegnap begyűrte a lapokat és egy órát veszkődött, mire rájött, mi is a baja tulajdonképpen. Az ujjhegyei még otthon is feketék voltak a festéktől, émelyítette az olajszag, a konyhában is érezte a kezén, hiába sikálta először a munkahelyén, aztán odahaza. Ha csörög, csörög, majd visszahívják. Nézte a gépen a kis fekete ablakot, lassan ugráltak rajta a számok, még ötszáztíz lap, még ötszáz, még négyszáznyolcvan. A telefon újra és újra csengett, a rezgő hívásjelzőt persze bekapcsolta, ettől az egész úgy hangzott, mint a férje körfűrésze vasárnap a garázsban, amikor a raklapokat aprította. Már a haja is bizsergett az idegességtől, amikor a fénymásoló az utolsó lapot is a tálcára tolta és leállt. Ugrott az asztalához, a telefon meg elnémult. 'Nem fogadott hívás: Kati.'

Ki minek nem mestere, annak kontára – dünnyögtem magamban, miközben megpróbáltam feltápászkodni. Nem volt könnyű. Előbb végighúztam néhányszor az ecsetet a befőttesüveg száján, hogy minél kevesebb festék maradjon benne, majd keresztbe fektettem az üveg tetején. Eddig jó, de hol marad a daru, hogy talpra állítson? Már sajgott a térdem, a durva, nyers beton keménységén nem sokat lágyított a kartonpapír. Festékes bal kezem élénken emlékeztetett rá, hogy talán nem kellene megint a frissen festett radiátorcsőbe kapaszkodni, mert elég nehéz ám eltüntetni a nyomokat. A kezemről is, bár ez most másodlagos probléma. De mit szól Édesapa, ha meglátja?

Az egyszerű, de lakályos nappaliban tizenöten szorongtak. Valamennyi jó barát, illetve író, költő és drámaíró. Akkor ez egy irodalmi szalon, ugyebár? Lényegében igen, mai szóhasználattal élve irodalmi kör, klub vagy műhely. Ahogy tetszik, lehet választani. Tagjai munkások, értelmiségiek, fiatalok, öregek, akiket mind egyetlen cél lelkesít: az önmegvalósítás versben és prózában. Merthogy ilyen is van, kérem tisztelettel. Régen vala az olvasó, nem sok, de még vala. Ebből lett a tollforgató. Mondjuk ezerből egy. Ma egy olvasóból ezer zsenipalánta, következésképp ma már több az író, mint az olvasó. Világos? Nem világos? Őszintén: nekem sem, amennyiben elfogadjuk azt a tényt, miszerint előbb olvasónak kell lenni, és csak utána következhet a művészet? De, mint tudjuk, az emberi megértésnek is vannak határai. Én például a mai napig sem értem, mitől testes egy bor, kecske a béka vagy tollasodott meg a főnököm, mikor én kétszer annyit gürizek. Szóval abszurdum.

Létgyónás

Meztelenül nézem a felkelő Napot,
pedig ekkor van a leghidegebb.
A horizont lázas, míg kezem fagyott,
s vagyok magammal egyre idegenebb.
Balkonládámban pang az erjedt múlt,
megöntöztem sokszor - de minek.
A felejtés mára már divatjamúlt,
gardrób-lelke van mindenkinek.

A múlt tizenhat évig hordott ki,
hogy a jelenem világra segítsen.
Lelke felsírt - mondta a doki,
csend visszhangzott a váróteremben.
Mert hazugság rágta cserepes ajkuk,
másnál hallották meg a szótlanságot;
kiterített lapokból állt póker-arcuk.
All-in-t dobtam, ők boldogtalanságot.