Keresés a honlapon:

Magén István: Európa

 

 

 

 

Európa

 

Így van ez, ha az ember egyedül van. Körülöttünk a város, az emberek írják a fejezeteket. Öt bogár mászik felfelé a hídon. Öt lapos, cincogó, egymásra éhes. Végül megveszik a vonaljegyet, és nekivágnak. Sovány az út, és kirajzszögezett a térkép. Számkivetéssel kezdődik a világ. Márkás telefonom jelez, megpróbálok félrevonulni. Hosszú logikai műveletsort helyettesítek fényképekkel. A kitinpáncél nem homogén, nem egyenlőknek való. A bogarak meglelik az ösvényt, turisták, azt látják, amit megmutatnak nekik. Az egész földgolyó mesterséges. Egy igazsághalmaz, mellyel meggyőzzük magunkat, a másik embert, egymást. Másképp esik az eső, elenyészik, felszívódik a fűben. Állítom, hogy a víz másodlagos, megkísérlem kinyitni a vizet. A víz szól, fütyül, kizavar az ágyamból. Az ébresztőóra pontosan be van állítva, észre sem veszem. Láttam a Dunát, nehéz volt megtalálni a szerkezetét. Tanulmányoztam a műszaki rajzokat, rajzoltam, véstem, kevertem, még mindig meglátszik a helye. Beborult, késő ősz van, egy kis halál. Öreg emberek háborúznak, titkot lopnak, nyögnek, így, meg úgy, megfogalmazódik a hitvallásuk. Valami megakadályoz, csendre szorít. Álarcként öltöm magamra a csendet. Beleejtettem a sapkámat a gorgófejes szökőkútba.

Az égbolt átlátszó, zöld, kék, utazni jobb, mint megérkezni. Lassan, ahogy a nap kél, kibontakozik a téma, és a tapasztalat. Gyönyörű házát ott hagyja reggel, felcihelődik, kitessékeli a szereplőket, jót cselekszik. Félrelöki a hasznavehetetleneket. Bekavar, elmosolyodik, ez így világi, a képzelet számára elviselhető. Belelátok az égbe, a nézés fáraszt, lenyűgöz, a színárnyalatok őriznek valami koszt. Megkísérlem, hogy olyan legyek, mint te, amolyan valóságos. Szipogok, csámcsogok, piszkálom a fülem, mint te. Erzsébet alszik, egy-két kis morzsa, bökdösés, simogatás pontosan kidolgozva. Hosszú combja visszafelé néz, ki ne törekedne arra, hogy megkülönböztesse. A szelleme átvitt értelemben erotikus, valamit tud az érzéki jelenetekről. Fekszik, valakinek a nyakára kulcsolt lábbal, meglehetősen pikáns. A hasa puha, rugalmas, kissé szőrös. Ki tudja, ki jár jól vele? A hasát, a melleit, a csapásokat a két melle között a járatot, az utat, a hátán a folyóvölgyet, a kanyont, tanítják az iskolában.

Kiskutya rohan egyszer, kétszer, háromszor, tanácstalanul. Mi, kiskutyák, híresek vagyunk, habverővel sűrű mártást keverünk. Unokafivéreink a legjobbjainkat lefejezték, felakasztották, főbe lőtték. Azért még szeretjük őket.

 

Az angyalok szerelmeskednek az égben, elfoglalják a felhőket, nem alszanak ágyban. Az emberek ilyenkor türelmesek, nem bocsátkoznak részletekbe, a sok apróság egy egészet alkot. Erzsébet különféle történeteket agyal, elrejti a ruhájába. Néniket, bácsikat, fiatal felnőtteket húz elő a harisnyájából. Események zajlanak, ébresztőóra csenget, valaki nagyot hall.

Szuperszonikus repülőgépek szállnak, nem tudom, hogy mi ez, kacagás, vagy sikoly. A rosszul meszelt szobában minden mindegy. Ez a bogár jobban szeret engem, mint én szeretem őt. Folyik a szokásos karrierépítés. Minden figyelmüket magamra vonnom, a szent helyeket fel kell építeni, mondom. Erzsébet egy veréb, bizonyos intelligenciával. Csengetek, vannak barátaim, van, amikor még félelmet sem érzek. Megműtöttek, a szívem körül működnek az erek. A telefon csenget, felveszem, várok.

Egy objektum száll a levegőben, lehet, hogy egy papírzacskó. Az is lehet, hogy egy zsarnoki hatalom része. Az eredeti tervet soha nem sikerül megvalósítani. A népgyűlés úgy rendelkezett, hogy a terv megvalósításához nem fognak hozzá. Magamról írok leginkább, a demokrácia fénykorában, ez a legbiztosabb, mese lesz belőle, aztán vízcsepp, pára, közmondás, melyet magyarul még nem írt le senki. Ezért mondom, hogy nincs jobb, mint egy kutya, aki beadja a derekát, és figyel. Minden kiskutyához tartozni kell egy nagynak. Ugat, és a lábával integet. Úriember.

Átmegyek dumcsizni a másik bolygóra. Megfelelő szellemi légkörben ezek a bolygók maradandó értéket képviselnek. Mindennek mértéke a mesterséges intelligencia, mondta egy hatujjú lény jó hangosan a ritkás levegőben. Az égbolt legelőkelőbb részeit díszsírhelyek fedik. A kutyám ismeri a szólásszabadságot, a határait, az érveket, a sima fenekű nőstényeket, ahogy öltözködnek. egy áttelepülő, aki egyre nyugtalanabbul szemléli az eseményeket. Az idegen bolygón nincs napfogyatkozás. Egy tisztséget egy évig kell viselni, utána a kerekek megindulnak, örvénylenek, ropognak.

Nappal hatalmas a forgalom, űrrakéták berregnek a levegőben. Az ember egyhelyben topog, nem vezethető vissza, nem törődik a történelemmel. Más célt szolgál, puszikat oszt, nem jut eszébe semmi. Először is eltakarítja a többi bolygót a környékről. Asszonyt keres magának, de az egész világűr üres. Az Úr kis virágocskákból kavar italt. A legdrágább dolgaimat tartom a kezemben, a levegő ritka és hideg. Izgat az a kérdés, hogy örökké megmarad-e az ember? Hajlamosak vagyunk elfelejteni amit megtanultunk. Istenhez fordulok, összecsukódom, aztán ugrok. Pénz kéne, mondom, hogy reggelizhessek, és visszatérhessek a Földre. Udvarias vagyok mindenkihez, a szegényeknek adok, jobban járok, ha nem idegesítem őket.

Az alapkérdés az irodalmiasság. Csak a panaszt tápláló érzések képesek. A szíved hölgye eljegesedik, és sületlenségeket hord össze. A rossz elfogadása a legméltatlanabb formában korlátozz. Egy tátogás és az ember hallja, hogy valami becsapódik. Különböző mintájú, csíkos, kockás foltos kifejezéseket használunk. Bogarak jönnek, és a gyönyörködés máris hétköznapi. Beejtették a gyémántgyűrűt a szénakazalba. Koplalunk, másképp hajítófát sem ér, észre sem vehető. Pedig az ablakok szétnyílnak, meg összecsukódnak. Lefogadom, hogy majd elfelejtenek, hogy neheztelnek rám, hogy ide-oda nézegetnek, mint a hajótöröttek.

Valamikor a Föld lapos volt és kerek, és le lehetett esni a szélén. Gyakran éreztem effélét, vagy csak a szédülés okozta, vagy a merő képzelgés. Megközelítettem a világ szélét egy pohár vízzel a kezemben, a K. utcában, a gangon, a második emeleten. Benyomta a hátamat a bőrönd megvasalt széle. Megszületésem előtt, anyám hasfala volt a résre nyitott ajtó. Úgy nem tudok, és nem is akarok utazni. Valaki, ott hátul, puskatussal mért rám ütést. Menetfelszerelésben gyötrő meneteket tettem a hegyekben. Ez a szag! Én ezt is tudom, sötét volt, nyugaton egy vékony csík ragyogott az égen. Rövid sorozat hallatszott, és páran lebuktak a csapfolyós levegőbe.

– Hogy kerültél oda? – kérdeztem.

– Amikor kimentek – mondta.

– Szóval akkor, amikor megjelentek.

– Igen.

– Vékony lábakon állunk – mondtam.

– Megerőltető foglalkozás ez. Üzleti izgalmak, és kínlódás.

– És ők? Kedvem lenne levadászni őket.

– Azt mondják, érdemes ostobának lenni.

– Azt üzenem, hogy teljenek kellemesen az utolsó órák – mondtam.

– Azt várom, hogy ismét azt mondhassam, szevasz – mondta.

A hűvös levegő becsap egy ablakot, kalapomat gurigázza a szél. A másik oldalon egyenes vonalban ültetett fák, nincs semmi veszteni való. Egy magas, fehér bundás nőt látok, mozog, keres, kívül rekedt. A bolygót elözönlik az európaiak. Egy szót se szólnak egymáshoz. Megpróbálom kitalálni, mi rejtőzik az érzéketlen arckifejezések mögött. Ha esni fog az eső, eltűnök, és eltűnnek a nyomok is.

Európát lerohanták az európaiak.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-12-27 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.