Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: New York és Balaton

 

 

 

 

New York és Balaton

 

Csörgött a telefon az asztalán. A fénymásolót nem hagyhatta magára, tegnap begyűrte a lapokat és egy órát veszkődött, mire rájött, mi is a baja tulajdonképpen. Az ujjhegyei még otthon is feketék voltak a festéktől, émelyítette az olajszag, a konyhában is érezte a kezén, hiába sikálta először a munkahelyén, aztán odahaza. Ha csörög, csörög, majd visszahívják. Nézte a gépen a kis fekete ablakot, lassan ugráltak rajta a számok, még ötszáztíz lap, még ötszáz, még négyszáznyolcvan. A telefon újra és újra csengett, a rezgő hívásjelzőt persze bekapcsolta, ettől az egész úgy hangzott, mint a férje körfűrésze vasárnap a garázsban, amikor a raklapokat aprította. Már a haja is bizsergett az idegességtől, amikor a fénymásoló az utolsó lapot is a tálcára tolta és leállt. Ugrott az asztalához, a telefon meg elnémult. 'Nem fogadott hívás: Kati.'

Érezte, hogy remeg a keze. Újra arra gondolt, majd visszahívja. Zsebre vágta a telefont és leliftezett a földszintre, odabólintott a recepciós pultnál a biztonsági őrnek, kiment, rágyújtott. Futó pillantás az órájára, tizenegy óra negyven, háromnegyed tizenkettőig elszívja a cigarettáját és talán – esetleg, de nem biztos –, végez apja második feleségével is. Állt, háttal a hűvös falnak dőlve és fújta a füstöt, amikor végzett, indult vissza a helyére.

Alighogy leült, a telefon újra megszólalt. Vállával a füléhez szorította.

– Miért nem veszed fel?

Ez is annyira jellemző. Köszönés helyett számonkérés. Érezte, ahogy a gyomra gyengén megsajdul. Látta maga előtt a kicsi, jellegtelen, verébszerű nőt konokul összeszorított szájával, egérszürke hajával. Szürke és vékony szálú, pehelyszerű volt akkor is, amikor az apja elvált az anyjától és feleségül vette Katit. Egy ideig sokszor kézbe vette, nézegette az esküvői képüket. Apja divatos lódenkabátban, nagy karimájú, szürke kalapban, vakít a kabátja alatt az ing, a nyakkendő még véletlenül sem csúszott félre. Gallérjára tűzve fényes gipszgolyókból készült apró csokorszerűség. Kati pedig fehér menyasszonyi ruhában, fátyollal – harminc múlt, minek a fátyol? –, feje búbján azzal a nevetséges kalappal, ami úgy nézett ki, mint egy negyed narancs héja hálóba fogva.

– Dolgozom, ha nem vagyok az asztalomnál, nem hallom a csörgést.

– Hát vidd magaddal, ne hagyd az asztalon. Bárki ellophatja. Zsófiának például a táskájából emelték ki a metróban.

– Ki az a Zsófia?

– A Szentkuthy lánya. Erre se emlékszel? Legalább egy tucatszor találkoztatok.

Már nem csak a gyomra sajog, a keze is remeg. Mit akar tőle ez a nő? Károlyi már így is figyeli, nem szereti, ha munka közben telefonálnak.

– …és akkor vette észre. A mozi előtt, amikor hívni akarta Dénest, hogy merre jár.

– Kati néni, ne haragudj, de én itt dolgozom, és a főnököm nem tolerálja a hosszú beszélgetéseket. Miért hívtál?

– Még nem mondtam?

– Nem, nem mondtad.

– Meghalt az apád.

A telefon koppant a padlón, nem hajolt le érte. Letette a kezében lévő papírokat és lassan elindult kifelé. Félúton visszafordult, nekitámaszkodott Károlyi ajtajának és halkan beszólt:

– Elnézést, én most… Elakadt, nem tudta mit is mondhatna, ő csak szeretett volna kimenni, megállni az épület előtt a napon és rágyújtani. – Bocsánat, de meghalt az apám. 

Károlyi döbbenten nézett rá, felugrott, belekarolt és kikísérte a kis teakonyhába.

– Részvétem, Zsuzsa. Üljön le, készítek egy kávét. Addig is… Öntök egy pohár vizet.

Soha nem látta a főnökét ilyen tétovának, bizonytalannak. Majdnem elmosolyodott, ahogy felfedezte az osztályvezetőben az embert.

 

Feketébe öltözött és sétált, keresztül a kerületen. Korán volt, meglehetősen hűvös, a templom előtti kis téren fázósan bújtak össze a rózsák. Néhányan utánabámultak, nem érdekelte. Trolira szállt, de két megálló között úgy érezte, megfullad. Így aztán gyalogolt inkább. Kati lakásától pár utcányira volt a virágüzlet, bement, nézelődött.

– Temetésre? – kérdezte tőle egy idősebb nő, vélhetőleg a tulajdonos. Ő csak bólintott. A nő aztán sopánkodott, hogy miért nem jött előbb, gyönyörű koszorút készítettek volna. Amikor megmondta, hogy felesleges, az asszony hangot váltott. Lelkesen kezdte dicsérni a virágait, még a szegfűt és a cymbidiumot is. Végül gyönyörű csokrot kötött a hét szál sötétbordó, csaknem fekete rózsából, fekete szalaggal. Celofánt nem kért, úgy érezte nem való temetőbe, és a csokor tényleg jól mutatott anélkül is. Fizetett, elköszönt. Megnézte az óráját, bőven volt ideje, nem szeretett volna Katival és apja ismeretlen barátaival túl sok időt eltölteni. Visszasétált a templomhoz. Megállt és körülnézett. Elképzelte, ahogy az apja és ez a semmi kis nő kiszállnak a taxiból. Ismét Kati lehetetlen kalapja jelent meg előtte. Ettől valahogy feszültté vált. Rágyújtott és nézte a füstöt. Az anyjára gondolt, és arra, jó, hogy ezt a napot nem érte meg. Eleget szenvedett a válás miatt, soha nem volt képes feldolgozni, hogy a férje elhagyta. Katit élete végéig úgy emlegette csak: az a nő. Soha nem találkoztak, még a válás után tizenöt évvel is sírógörcsöt kapott, amikor egyszer, karácsony előtt a volt férje felszaladt hozzájuk még a régi, Lenin körúti lakásba, és meghívta őket az ünnep második napjára. Zokogott, és szó szerint kidobta a lánya apját.

 

Ült a nagy asztalnál, ami mellé vasárnap ültek le ebédhez, hétköznap kint ettek a konyhában. Ő a leckéjével bajlódott, és máig tisztán látja maga előtt a kopott és megsárgult csipketerítőt, alatta a repedezett politúrral. Érzi a szoba porillatát, emlékszik a halványkék falon a hengerelt, ezüst mintára. Apja sokat késett, pedig általában pontos volt. Aztán megjött, és szólt anyának, hogy beszélniük kell. Ő azonnal kezdte összeszedni a füzeteit, könyveit, mert tudta, hogyha a szüleinek fontos megbeszélnivalója van, neki ki kell menni a konyhába. De most az apja leintette, ők mentek ki, anyja és apja, ő pedig zavarodottan állt, és arra gondolt, vajon apa miért nem vette le a kabátját. Sokáig csend volt, nagyon szeretett volna, de nem mert az ajtónál hallgatózni, tudta, hogy a küszöbnél a résen át észrevennék az árnyékát. Néhányszor apja hangját hallotta felcsattanni, aztán az anyja felzokogott. Veszekednek – ezt gondolta dermedten, mert ilyesmi alig egy-két alkalommal fordult elő, akkor is késő este, amikor azt hitték, hogy ő már alszik. Hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, és ő ült a szoba homályában, az olvasólámpa fényénél bámulta a könyvet maga előtt, és ismételgette azt az egy mondatot: „A német nehézipar központja a Ruhr-vidék, fontos ipari városok Essen, Dordtmund és Düsseldorf.” Nagyon sokáig ült ott csendben, végül anyja bejött. Látta, hogy sír, hát odaszaladt hozzá, átölelte. 

– Apa? – kérdezte halkan, és az anyja csak annyit mondott: – Elment. Pár nap múlva apja egy délután elvitte a holmiját, a ruháit, vegyszereit, tálait, filmkazettáit és a különböző nagy, furcsa gépeket. Ő pedig beköltözhetett apja szobájába, ahonnan még hónapokig nem lehetett kiszellőztetni a vegyszerszagot.

Állatkerti sétákra emlékezett, meg vasárnapi ebédekre Kati zuglói lakásában, néha a Hűvösvölgyben, a Balázs vendéglőben. Tíz napra Alsóbélatelepen, amit tönkretett Kati modorossága, előkelősködése. Az apját nem zavarta, őt igen. A nyaralás után, már itthon, apja kérdezte, hogy tetszik neki az új felesége.

– Igaz, milyen szép? Mint Edith Piaf – mondta az apja, ő pedig hangosan elnevette magát. Utána hetekig nem találkoztak. Kicsit szégyellte is akkor, hogy nem hiányzik neki az apja.

 

Buszra szállt, a lába beledagadt a cipőbe, nem bírta volna a gyaloglást a Telepes utcáig. A ház előtt még sétált kicsit, húzta az időt, feszült volt, és nem akart felmenni a lakásba, ahol tíz éve járt utoljára. Végül felcsöngetett, benyitott a kapun. A házat felújították, a régi, koszos kapualjban tiszta, hűvös levegő fogadta, a kopott falat újrafestették, és a csúf, barna olajlábazat helyére csúf, szürke járólapokat ragasztottak. Talán olcsóbb, mint a csempe, azért. Vagy épp ez volt raktáron, ki tudhatja? Felment az elsőre, nyúlt a csengőhöz, amikor az ajtó kitárult, és ott állt Kati fekete kosztümben, frissen fodrászolva, kicsit kékesre hamvasított hajjal, amely alatt tisztán látszott itt-ott rózsaszín fejbőre. Megölelték egymást, ki tudja hány év után először. Csókok cuppantak egymás arca mellett a levegőben. Kati a szobába terelte, leültette, kávét hozott, házi likőrrel kínálta. Aztán elnézést kért, mászkált a szoba és a konyha közt. Ő mondta, hogy segít, de Kati csak annyit válaszolt, bírja egyedül, nem sokan jönnek a temetésre. Szendvicseket és süteményt hozott be tálcákon, szalvétát és tányérokat. Egy üvegben likőrt, egy sokkal kisebben valami pálinkát. Nem beszélgettek. Most sem, mint ahogy akkor sem, amikor az apja még élt, de nem volt velük. Csak akkor váltottak pár szót, ha az apa is velük volt.

Felállt és körbesétált a lakásban. Megállt a kisebbik szobában, ahol az ócska, kopott koloniál bútortól alig lehetett mozdulni. Nézte a falon apa fotóit. Vasútállomás, Balatonendréd, vasútállomás, Balatonfüred, Badacsony Fonyódról fényképezve, balatoni naplemente, aranyhíd a vízen, háttérben vitorlások, Tihany, a kettős tornyú apátsági templom. Kati csendben utánajött, megállt mögötte.

– Hihetetlen, mekkora tehetség volt. Lehetett volna egy második Szipál. Szegény, ha kijuthatott volna New Yorkba…

Kati sóhajtott, ő pedig dühös lett. Állt ebben a zuglói, egykor szép lakásban, és az apja reménytelenül elrontott képeit nézegette. Aztán New York és Szipál. Mert Amerikában, ha odajutsz, a dollár a fákon nő. Fél év, és megvan az első milliód. Hát ő eljutott Amerikába. Két évig váratták, hitegették, végül alapszervezeti párttitkár lett, amikor kimehetett rokonlátogatásra az anyja unokatestvéréhez, Bostonba. Öt napot töltött a városban, a reptéren pedig lelépett szépen a rokonoktól, és az anyjának megspórolt dollárokból buszjegyet váltott magának New Yorkba. Kézről kézre adták az ottani magyarok, egyik munkahelyről küldték a másikra, néha olyan céghez, ami már két éve megszűnt. Végül egy magyar üzletben kötött ki, óránként négy dollárt ajánlott neki a tulajdonos. Amikor megtudta, hogy disszidens, lecsökkentette kettő ötvenre. Fél évig bírta az éhezést, a magányt, gyanakvást. A konzulátuson egy öreg, kövér, kopasz férfi megnyugtatta: „– Nem lesz semmi baj, elvtársnő. Örülünk, hogy belátja a tévedését.” Az örömüket huszonnégy hónap börtönnel mutatták ki. Igaz, három évre felfüggesztették a végrehajtását.

Apja lehetett volna egy második Szipál. Ugyan hogyan? A Király utcai műtermében, ahol igazolványképeket készített, és megsárgult családi, meg esküvői képeket retusált? Emlékezett Kelecsényire, aki végül beajánlotta apát a Képzőművészeti Alaphoz. Fotósorozatokat csinált képeslapokhoz. Szilvásváradról, a szocialista nagyvárosokról, de főleg a Balatonról. Harminc forintot fizettek a zsűrizett fotókért. Apát elkapta a nagyzási hóbort. Kinézett egy kis nyaralót Balatonmáriafürdőn, hitelt vett fel, megvásárolta. Aztán egyik napról a másikra nem jött több megrendelés az Alaptól. „– Telítődött a piac, Bandikám, talán egy-két év múlva…” És apa mehetett vissza a Király utcai műterembe igazolványképeket készíteni. Az OTP perrel fenyegette a nem fizetett törlesztőrészletek miatt. Kelecsényi, a jó barát húzta ki a slamasztikából. Egy összegben kifizette a tartozását, apja pedig aláírta az adás-vételi szerződést. Így ért véget a balatoni álom. 

Évekkel később kint járt Genfben, egy lakberendezési tárgyakat árusító üzletben meglátott néhány balatoni tájképet, üveg alatt, bekeretezve. Mindegyik az apja fotója volt. Ötvenöt frankot kértek darabjáért. Amikor hazajött, kereste Kelecsényit a Művészeti Alapnál. „– A Kelecsényit keresi? Kicsit elkésett. Két éve disszidált Svájcba, megfogta az isten lábát, kivitt magával egy teljes balatoni sorozatot. Úgy tudjuk, meg is gazdagodott belőle…” Hát ennyit apáról és a tehetségéről.

 

Nyílt és csukódott az ajtó, vadidegen nők és férfiak érkeztek, Kati bemutatta mindenkinek: „– A Bandi lánya.” Nem ismert senkit. Akikre emlékezett apja barátai közül, nem voltak sehol. Hallgatta a semmitmondó szavakat, érdektelen mondatokat. Lassan sodródott az előszoba felé. Szinte lerohant a lépcsőn. 

Délután ment ki a temetőbe, megkereste a friss sírt, és rátette a csokor bordó, majdnem fekete rózsát.

Napokkal később megszólalt a telefonja.

– Kati vagyok. Nem akarlak zavarni, tudom, hogy dolgozol. Csak szeretném megköszönni, hogy eljöttél a temetésre.

Szemrehányást várt, haragot, vádló szavakat. De Kati teljesen nyugodtan, indulat nélkül mondott köszönetet. Ő pedig elköszönt, és nekiállt rendbe tenni a fénymásolót, mert megint begyűrte a lapokat.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-12-09 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.