Vers

Vajon milyen nő tartozik hozzá?
Milyen nő van az illaton?
Szebb, mint én? Szebb. Túlzásba nem

Ahogy a lélekből kiszakad a test.
Ahogy a testből a lélek.
ahogy ujjongó örömöt érez.

Én nem tudom, mi ez, de nagyon rossz-
indulatú. Biztosan nő tartozik hozzá. Meg
valami nevetésféle.

Járatom magamon a várost egyfolytában:
körbeforgatom szépségem.

Lenni szomorú üres váza
lenni vázában hervadt virágárus
lenni apró kis mikrofon
lenni felkúszni a vállon
lenni letapogatni titkait
lenni illattá válni a testén

Mennyi nő!
Hány lejárt idő.
Hány bérelt báj, szerteszét.

Még mielőtt - a hajcihő -
áll a bál: révbe ér.
Lendülne ki. Törne át

Szúr és sárga. Hét az ága.
Böki a szemet.
Penetráns bűz! Fertőtlenítenek.

Semmi cicó! Használt ruhák, kilós
cuccok boltja.
Innen meg át, a kínain túlra

Víztükör
haikufüzér                                       „A szerelem olykor tétova. Néha időt kell hagyni neki,
                                                     hogy elüljenek a hullámverései s felismerje önmagát.”

csak a felszínen
villogni nem a jövő
mértékegysége

*
ég s víz násztánca:
egymásba síró pára
érintés nélkül

*

Most beteg vagyok, agygörcseim csombékjait
kibogozni nem tudom,
de szemem megvirrad; megkeresni tenyeremen
a tűz-megtermékenyülését,
agyvelőm rakoncátlan-molekuláit,
lábaimban a csontokat,
kísérleteimből életet dalolok az anyaghoz,
fülemet kifeszítem a felhőkig; a világ törvényeiért
hallgatózni,
suttogásiból megépítem hangszálaim zsongását,
a bolygók segítségére sietek, ha törvényeik megpattannak,
majd én eltartom őket a magasban,
veszek nekik mágneses erővonzást,
majd én forgatom gyermekkorom körhintáin,
s hím-anyasággal törvényeiket újra szülöm,
de félek, hogy magam ellen szaporítom őket,

Jaj anyám,
álmaid verekednek arcodon,
szemed sugárutjait lerombolni-
-  miért tépelődsz
a konyha-szegénység káposztaizével?
-  csak a tányér-éhínség maradt?!
a holnapot krajcározó fillérek
miért száműzték kedvesen-kanalazó kezed?

Most már biztos, hogy van Isten, erdők lángolnak
a radiátorban, óceánok apálya szomorodik
a fürdőkád szélén, és belőlem is
szebb ember bámulja a mázsás, a pupillákat
nyomasztó, a passzív kavicsokat az öregek
szemén.

Madár gerincét bujtató réten
jönnek
a fehér köpenyesek,
taposva hó alá
őzike-szoknyát,
a lovak zuhanását
őrző
mezőn,
jönnek,
vonszolnak tolókocsihoz
sebesült csikót,

Hát indít,
taszít levegőt,
a tüdő,
szusszant ajkamig vért
és ujjamhoz szédít verseket,
ha hőköl a lap fehér hasa
akkor is,
mert élni kell itt,
túlélni
apró kavicsait
a szónak,
gyáva igazát
a csontnak,

A zúgó díszizmúak
jajgatására
kinyíló öled,
függönye eltakar,
fényvédetten dűlök
az elektromos mezőre,
s megölve
a lepkék sárga
seregét,
gyűjtöm
langyos hasamon,
ha hiány ajkamon
az asszony tiszta nyelve,
ehetnék is most már
egy keveset,
de a csók ökumenikus,

Megyek hát
a megrokkanásig,
meddő férfitestemben
maréknyi csontvázzal,
és meg-meggyengülő izomzattal
felcipelem az életet
egész a Napig -
mert mi is ide tartozunk
Magyarország kövei mögé,
a gyermekhalállal összeterelgetett anyák
itt daloltak
torkunkba bánatot:
messze énekelni.

úgy szeretlek mint méze kén
csendélet tarka véredény 

A bordáim üres csövek, és én nem merek 
előrehajolni, félek beszakadnak, belecsuklok
a nyári délutánba, magához szív ez a gyulladt 
vörös beton, magához forraszt a járda, és 
a fejem, napszítta keselyűfej, forog, néz jobbra-balra, 
téged keres, te nyers, ártatlan dög, téged akar 
mosdatlanul is a farkam, vörösen-feketén 
lyuggatja át az eget. S ha rettegek, 
azt a sötétséget akarom, ami az ég mögött van. 
Ami a szádban. Rúzsos, tömény, kíváncsi, beteg. 
Beleejtem a szívemet, zuhanjon a torkodon át. 

(S.K.-nak)

Itt szárítkozik
dombok lázas bőrén,
az eső utáni erdő
vénasszony szőre
s ha szédíti álmát,
a bokrok szoknyái mögé dugdosott ember,
szája sarkáról elkanyarodik
a fölébredt pete
kék legye,
s bogarak tömege

Lecsúsztam, mint egy véres, zöld kötény
hentesbokához. 

mint lágy beton mit éppen öntenek
goromba zajjal gyűrődök ma szét 
alattam űr fölöttem lassú hengerek 
kék égbe préselt bamba törmelék
csak szürke vér mi megköt és világít
s egy tévedés hogy minden út merev 
sötét sugár s hogy benne állsz bokáig
gyónni akarsz de régen nincs kinek

Belázasodtál fiam,
többet ne gyere temetésre
Isten minden temetésen ott guggol,
és mások halálával üzeni a te halálodat,
bátyád amikor összeesett,
s tenyere medréből kigördült az élet,
mint a füvek közt elguritott narancs.
Isten az ő fülébe suttogott,
mégis te hallgatóztál.