Vers

a főhelyen nem isten ül
mert nem tudok már istenül
aki voltam az jön mögöttem
ahogy írták: megördögödtem

már nem ugyanaz a csend jó
magamra hagytál eltűrni
szakadt rongyaimon vérző világod
ha a szemedre festem hogy elestem
majd holnap megbocsájtod
amibe tegnap már belehaltam
halkan...
inkább aludnék
míg élve temetsz el
saját tenyerembe szorítom
azt a véreres szilánkot
ami felhasítja a hangom
és majd látod -
csak veszíts el
ítélj el

ha nem ugrik az ablakon azon a hideg hajnalon
ha kíméletesebben bánna vele a napi fájdalom
ha törött csigolyáiból a csavarok eltűnnének
ha nem tudná nem csak maga ellen vétett
ha bírná még szusszal a hegy- s lejtmeneti létet

időbe telik. szökik az időm benned
megfoghatatlan. papírra pattan. 
be nem teljesedik. ember voltom 
elkopott cipősarok. repedezik. a falon
kívül csak haszonállatok. egy eszmény
csordájába gyűlnek. világgá bégetik
reményeiket. a nőkre fütyülnek.

elbújsz a nagyváros durva zajában
tíz éve nem lel rád senki emberfia
önmagad vesztese lehettél
csak újraszült a kognitív rehab
közhelyekkel magyarázod magad
kizártad vakon önkéntes illegali-
társakon kívülre a puhára esés
kényelmét kislányként reagálod
a hiányok fojtó abúzusát
ha áttörne szerelmed e falon

Pelenkázta. Megpuszilta a fenekét.
       Pelenkázta. Felfekvések voltak a fenekén.

Összeturmixolta a főt sárgarépát a csirkemájjal.
       Összeturmixolta a főt sárgarépát a csirkemájjal.

Hallotta a sírást.
       Hallotta a szipogást.

„szőke kislányt akartam” - mondtad.
hát kimásoltam a nők lapjából
magam.
filctollal festettem be a körmeim.

virágot nem rajzoltam.
feri csokrát se, bár kérted.

nézem a negyedikről a színes brossokat
az égen. mi is tűzijátékoztunk azelőtt.
a válás előtt. kutyánk a lábadra vizelt, félt,
pedig adtam neki a feszültségoldóból.

utoljára hat éve a bíróságon láttalak.
ma előttem álltál a metrólépcsőn.
hátrafordultál, köszöntünk, és csurogtunk lefelé.
én néztem, mint bálám szamara, mintha
odaragadt volna a cipőm a fekete recékhez.

Odalenn hatlábnyit ásító 
Finoman pulzáló vermek 
Csonttal etetett behemót 

Fenn az agyagosba belenyugvó 
Eső – fordulnak lassan egyet 
Odalenn hatlábnyit ásító

felé fordultam
hogy lássa magát
elzárta a tekintetét
szorította a követ
a mellkasán

tavasz
kettéhajt
világba lök a fájás
kis vérköröket
virágzik a test

a zöldhajú baba, nem tudom, mondtam-e
egy angyallal állt, talán a tévé tetején
csak s. valamiért nem kérte a szüleitől,
hogy vigyék be hozzá, azt hitte,
nem szabad a kettőt elválasztani

Szinte már hiányzik! Egész megszerettem.
Így messziről egészen lenyűgöz.
Lenyűgöz a közönségessége.
Már majdnem az én illatom.
Már majdnem az én barátnőm.

Valami megromlott köztünk.
Valami, ami nem is volt.
De ilyen alattomosan?
Amikor én ott se voltam?

Ugyanúgy. Mindig ugyanúgy
történik. Ő jó, ő nem ejt
sebeket. A másik ő? Saját
fényétől didereg

Vajon milyen nő tartozik hozzá?
Milyen nő van az illaton?
Szebb, mint én? Szebb. Túlzásba nem

Ahogy a lélekből kiszakad a test.
Ahogy a testből a lélek.
ahogy ujjongó örömöt érez.

Én nem tudom, mi ez, de nagyon rossz-
indulatú. Biztosan nő tartozik hozzá. Meg
valami nevetésféle.

Járatom magamon a várost egyfolytában:
körbeforgatom szépségem.

Lenni szomorú üres váza
lenni vázában hervadt virágárus
lenni apró kis mikrofon
lenni felkúszni a vállon
lenni letapogatni titkait
lenni illattá válni a testén

Mennyi nő!
Hány lejárt idő.
Hány bérelt báj, szerteszét.

Még mielőtt - a hajcihő -
áll a bál: révbe ér.
Lendülne ki. Törne át