Dunai Andrea: mégis magam
időbe telik. szökik az időm benned
megfoghatatlan. papírra pattan.
be nem teljesedik. ember voltom
elkopott cipősarok. repedezik. a falon
kívül csak haszonállatok. egy eszmény
csordájába gyűlnek. világgá bégetik
reményeiket. a nőkre fütyülnek.
maradok. egyetlen magányost
keresve. végiglapozlak mint kor -
szakokat. mást nem irigylek. csak
szükségben hiszek magamnak.
mióta tagadlak. szerelmese űzött
szavaknak. összegyűrted ólmos
hallgatásba burkolt titkod. könnyű
áttetsző csended megalkotott. veled
eleitől fogva viselős vagyok. hagyod.
puszta emlék friss érzetben szó -
virágok. mind egy-egy hullát
rejtenek. legyen bár élőlény a tárgya
rögtön kimúlik – mihelyt ürügye lett
valaminek. a szellem frivol. körülír.
megnevez. megbotol. a folt melyet
a lélek vetett. hogy is viselnéd el
ezt a diszkrét áldozatot. öregen.
vakon. öli. öleli. kicsemegézi keserű
örömeit a szerelem. gyönyörűen.
utánam veted a kőre térdedet.
megremegsz. mintha a világ
rázkódott volna meg. az égre új
napot tűzött. üldözőt. menekülünk
hát a könnyektől pedig egyetlen
cseppjük is ki tudna zárni -
az időből.
Megjelent: 2014-07-29 20:41:27
 |
|
Dunai Andrea (Szekszárd, 1970)
A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztőségi titkára, a Rendezvények rovat szerkesztője. |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
