Kertész Dániel: Akt

évforduló elé

harmincnyolc éve volt
egy részeg éjszaka után
megérkeztünk és akkor még
nem volt kutyánk
egy nyarat töltöttünk
a templomkert falai között
a párkányon ülve
zsíroskenyeret ettünk
szent eufémia a toronyban
néha féltékenyen néha haragosan
forgott

Standovár Ágota: Tavaszég

Tavaszi pillanatok

minek búsulnék –

cseresznyeszirmok hullnak

velük szállhatok

minek búsulnék –

cseresznyeszirmok szállnak

velük hullhatok

Szabadi Katalin: Akvarell 01

Úgy mondanék valami

szerelmeset

ami most a pillanathoz

illik, valami szerelmeset,

ami majd eszedbe jut

mindig,

de csak nézek rád,

a billentyűzet kopog a

kezed alatt,

lábujjhegyen mögéd

állok –

a kopogás félbemarad.

Bálványos Huba rajza az Arcok munkahelyeken sorozatból

Szavakban talált lét

Szóhoz jut a beszéd

Világló rejlés, Hölderlin emléke.

A szöveg énje. Nem löki ki olvasóját

a légüres térbe.

Kevesli hétköznapi énünk,

amit tegnap még nem is reméltünk.

Tandori mondata.

Fotó: Félhelyes Erzsébet

Jó a valóság.

De csak mértékkel. Még rá-

szokik az ember.

Aknay Tibor: Erdő tündér

Gramofontölcsér

talán a lendület sodort el eddig –

persze tudom te mindig ott lennél

szívesen hol még sosem jártál

az összekötő egyenesek nyomán

létező és képzelt világaid között

mint jégvirág a lecsorgó csendben

ha meleg kendőt lebbent ablakod

alatt a tavasz és az olvadt érpályák

rácsosra rajzolják a tejüveget

VIDÁM, JÁTÉKOS, SZOBORKÖLTÖZTETŐ VERS

Mint frissen borotvált szeméremdomb,

sima a Duna, s álmában fecseg,

fénylő felszíne égő házakat idéz,

de te csak aludj, Attila, ne félj,

a lomha ég rozsdás rohamsisakja

sötéten borul fölénk,

lábadhoz koszlott szőrű kutya kúszik,

akár a jövőnk (?),

elúszott mind a dinnyehéj.

Anyám, feketefolt…

Apám ezer mester volt,
Anyám a fekete folt,
Apám mindenhez értett,
Anyám csak minket féltett,
Apám vályogot vetett,
Anyám sarat dagasztott,
Apám a kocsmát járta,
Anyám zokogva várta,
Apám lilára verte,
Anyám azt is lenyelte,
Apám nem sokáig élt,
Anyám előtte sem élt.

az élet hétfőjén a helyzetet

a gallérjánál és a kézelőnél fogva

kell megragadni.

enyhén megrázni

kissé széthúzni kétfelé

bal kezet föllendíteni

azután kis libbenő mozdulattal

a deszkára helyezni a macskát¹

Tizenkét hónap

Beágyazva dőzsölő fagyba: Boldogasszony hava,

csontom is egészséges: Böjtelő dúl-fúl hava,

kisrécék hápogása az égből: Böjtmás pihés hava,

szőlőjövésnek rajzolt könyve: Szent György hava,

lobbanva szálló lélek: Pünkösd tócsás hava,

veri az epret a fáról: Szent Iván madárorr hava,

kétség kínja bánt: Szent Jakab mennyei hava,

szívemből tép köveket: Kisasszony ujja hava,

hajolok szédítő kútba: Szent Mihály hava,

holddal az arcom összefordul: Mindszent hava,

hóeső közeleg: Szent András nyúlszőr hava,

Jézus magát jelentgeti: Szűz fia hava.

Kelebi Kiss István: Nemzedékek (digitális rajz)

Győztes.hu

Ki hagyja örökségül

vesztett harcállásait

minden korláton át

zuhanását

a sebben

kristályló sót

az amputált szárnyak csonkjait

isten hiányát belőlünk

nála becsvágyóbban megírni

ki próbálhatná

újra ormokon lengő hímzett zászlókká

(völgymenetben sem lett szerényebb)

ki hazudhatná lelkesebben

veresége átvérzett rongyait?

nincsenek kijelölt utak bennem
szerencséjükre mert mit is kezdenék velük
így hát határokra sincs szükségem
a be- és kifelé tágított határaimon már az sem tudna változtatni
ha véletlenül kiderülne egy titkos átiratomból
hogy valahol mégis vannak
és sürgősen – netán miniszterelnöki utasításra –
úgy kellene változtatnom rajtuk
hogy tudomásul kellene vennem a létezésüket

mint törvénytisztelő így a hatályos normatívákat hűségesen betartó
állampolgára országomnak
hangsúlyozottan azon vagyok hogy még legyek

Ez a tavaszi fény

Ez a tavaszi fény
Nem látható az év
Más évszakaiban -
Ha jön a kikelet

A színt mi betakar
Magányos réteket
Egy tudós se keveri ki
De te érezheted

Fotó: Nagy Sándor

Ez itt a város.

Emlékeiből áll össze egésszé.

A múlt kockáiból kirakható az élete,

jelene is emlékek nyersanyaga,

ahogyan azzá válik jövője is.

Az idő kötélpályáján

visszasiklani

a kezdetekig.

A város nem szavakkal emlékezik,

hanem tárgyakkal:

kövek, szakócák, vár,

föld alatti épületek maradványai,

források, patakok, vizek,

pincék, kutak

– a város emlékező szavai a tájra róva.

Elmosódott, homályos,

idő-törölte betűk.

Egymás lábnyomában

A gyufalángot tenyered ölébe

rejtetted. Hóba vágott ösvényen

ballagtunk egymás lábnyomában.

Lámpák fénypontjai kísértek

utunkon a falu dombjai között.

Dal foszlányai szűrődtek ki

egy házból. Ünnepeltek.

Ajtónk elé hófúvást söpört

a szél. Kipirult arcunk, akár

a tűzhely lángja. Otthonunk

álmaink csendes kikötője.

Máskin

Gyöngyinek

Drága Nasztaszja, az ég

ideát is zöld óceán, a

horizont létráján fel-

kapaszkodott Jákob.

Szíve van, és úgy moraj-

lik, hogy elnyomja az

összes szót. Tudja,

mostanában fekete

halakkal álmodom.

Szájukból hínár nő

fel, az égre. És az

összes felhőn Péter

üldögél, alatta szikla

az idő. Látom Magát,

kontújai élesek. De

a hangja elhagyott.

A favágásról nyilatkozik Leó

Fát vágni nem hülye dolog.
(Én most itt a hobbira gondolok.)
A tőkére teszel egy tuskót,
hogy ne ficánkoljon, persze.
Aztán két kézzel
jól megmarkolod a fejsze nyelét.
Illetve előbb tenyeredbe köpsz.
Felemeled a fejszét
a kamra-plafonig
és lesújtasz vele kegyetlenül.
A tuskó lehull kétfelé –
meg se nyikkan.

Ataraxia

A felhők – kacér
lányok lebbenő szoknyái –
alig takarnak
valamit az égből.

Dél van,

a hajóim már
kifutottak –

tudom, csak képzelem
a tengert,
és szemfényvesztés
csupán
tested melege.
Addig ismétlem

magamban
a neved,
míg jelentését
nem

veszti –

haja már ezüstöt fénylett amikor elszórta a

magot karácsonyt vetünk mondta nevetve

és a kert delejes indákat hozott óriás virágokat

azt hittem eladjuk őket mint Kati néni a piacon

ám nyár közepére elhervadtak és helyükbe

kis gubócskák nőttek gömbölyödtek nagyra

egyszer aztán mérgesen jött meg nagyapám

baj van mondta permetszert kevert és behozta

a kamrából a régi masinát

zavaros ügy hagyjuk a fenébe

fölment a függöny a sár a sár szétnyílt

mondom ahogy hallom 

mormolom a sárban

világos szemem ideális szögben

fordítom az ég felé

a kötél vágja a nyakam

imádkozom az utasításnak megfelelően

a sár a végállomás máris sokat mondtunk

az első spárgák pudvásak

de mindig vannak jó pillanatok

a sár alatt a végső ég kialszik

a hamu elsötétül