ó jaj nekem a gázórát nem én rontottam el istenbizony nem én gorombáskodtam a rohamrendőrséggel ó én csak vonatjegy szerettem volna lenni budapest és auschwitz között menettérti és most mégis próbálom istent utánozni a kiakadásban mindenható vagyok omni(m)potens
Kirakat a végtelenből avagy: Kísérlet egy feloldozásra
Kívül s belül szívemre puha, őszi fény vetül, amint egy szúette, poros pad végső sziluettje előttem tűnik át a véges végtelenbe… S hány emlék menekül! Kegyetlen súlya fojt… Rémálom? Lelkem is nehezül.
Közel lehetnék, Uram, egészen közel, de látod, egyre csak távolodom.
Ez a busz is, amire, úgy látszik, tévedésből szálltam fel: ha úgy van kedve, letér megszokott útvonaláról, és elindul velem lefelé a bokrokkal és fákkal benőtt hegyoldalon. Az összeboruló ágak recsegve-ropogva karistolják a jármű páncélját, de az mintha lánctalpon járna, átgázol minden akadályon.
Hogy megváltozott itt minden, állapítja meg a sofőr kedélyesen. Döcögve bugyborékolnak elő belőle a szavak, mert épp egy lépcsőn bukdácsolunk l e f e l é.
Az ablakon át, bejött a Nap a szobába, tovább a széken, túl az asztalon és sárgán belemázolt a falba, aztán, az ágy fölött balra, elment valahová, lehet, vacsorázni, felfalni téged, hogy azontúl várjak, miként a varjak állnak őrt éjjelenként az alvó fákon.
és megemel ne méricskéld mennyire öt centi is mérhetetlenül távol van a földtől és hihetetlen közel az égbolthoz egyszer csak megtörténik rezonálni kezdesz hullámokra és kilépsz a síkból valószerűvé válsz a térben eggyé érzed magad velük fölismered együtt történhetsz te is csupán arra kell vigyáznod hogy minél később engedd el ami megérintett bár nem tudod nem elengedni mégis végleg nyeregben vagy mióta elég felidézned a puszta képzetét hogy megérintsen megemeljen és együtt rezegve megtörténj újra meg újra
a kezeit nézi a nagy inas eres kezeit emelni se tudja pedig tíz éves alig múlt amikor már kapált tizenhárom évesen zsákolt a malomban tizenöt évesen aratni járt tizenhat évesen jött a bánya először vizet hordott később csillés lett utána vájár és harminc évet lehúzott a szénfalon megnősült
hajnalban még hozzám gömbölyödsz mint falhoz a fecskefészek mint kötésen a vér átszivárogsz s jut számodra egy kicsi végtelen reggel pedig összeszeded a szétszórt holmikat már nincs aki utánad nyúljon – különben sem bírnád elviselni – marad a suttogott szavak szétpattanó buborékja s a szunyókáló emlékezet
És volt idő, hogy csurrant nedve, mint a vér, ha megvágtuk kezünk. Tavasszal a diófaág rossz vízcsappá változott s csöpögni kezdett legott, ha metszőolló vágott rá sebet, ontotta kristálytiszta, édes nedveit, hogy szinte elvérzett belé a fa. Így támadott a vers is hajdanán, nem kellett biztatás, tombolt a nyár, levél levél után és szinte kérkedett a lomb, a zöld erő a fán. De mára minden megcsitult, lelassult, fonnyadt és aszott. Ma már az őszi kedv, az őszi nedv ürügyre vár csupán s csonthéjba zár, ha zárul szándék s ambíció. Levél pörög s ha hull az édes termés, a dió, fáj az is – kopog, kifoszt, elejt a szó.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
