Szépirodalom – Versek és slam poetry

A néni a negyedikről

a néni a negyedikről
nyolcvankét év
fájdalmával a csontjaiban
húszévnyi magánnyal a szívében
aszottan mint a polcon felejtett zsemle
egyórányi kínlódás a sarki boltig
és valamivel több vissza
a fia Svédországban
két három levél egy évben
a lakásban ordít a csend
tisztaság rend minden sarokban
ő meg ott kuporog várva a halált
szemében könny csillog
az üvegvázákon meg a nap meleg fénye

valaki azt mondta a csillagok
a templom mennyezetére festve
embrióból úgy lettek angyalok
kiknek meg nem született a teste

akikben még nem ébredt a tudat
még a nemüket sem tudták
a sok kelletlen névtelen kutat
magányának apát anyát

ott ahol a kék egekben elvész
emberként élt s meghalt elhagyatva
apját anyját a sokasodj elvét
kereszten kétezer éve rajta

függ-feszül született s feltámadt tanít és vigasztal
azóta születetlen neki szolgál minden angyal

a nővérem aki van

nincs nagyon oda a karácsonyért

nem szereti magányos emberekre gondol

széthullott családokra járdán őgyelgő

sikátorokban ődöngő istent kereső

hajléktalan lelkekre...

nincs kedve sütni főzni havat lapátolni

semmihez ami adódik nem érti miért a jézuska

hoz ajándékot miért a feltétel nélküli szeretet

miért a sok idétlen játék és reklám

miért nem elég a sokszor elrebegett egyetlen szó

miért a sok kivágott fenyő szénné égett dísz

émelyítő szaloncukor...

mi végre az ünnep ki mit ünnepel? mire emlékezik mit remél?

a nővérem aki van

nem gondol nagyon a karácsonyra

de van hogy helyette is írjak

és mert a nővérem aki van

bőszen és hangtalan reméli eljön a másnap

elmegyek hozzá elmondom neki ezt az egészet

mert a nővérem nem tálal ki de nagyon is van

mert a karácsony majd körülvesz és nem kell több szó

sem ajándék sem torta sem más

a nővéremnek aki van

aki nincs nagyon oda az ünnepért...

Karácsonyi szimfónia

Az írás hús-vér testté lett. Megszülte Mária.
Betért a betlehemi jászolba Isten Fia.
A csillaggá lett angyal, akár a harmat,
suttogta mindenütt: a mi Urunk hatalmas!

Eljött az életet adó, élő beszéd.
Az ige lett emberré. A teljes egész.
A bűnöket megbocsátó, szent késztetés.
És áment mondott rá az ég.

Csak szívvel lehetett hallani a hópelyhek hangját.
Ahogy a dicsőséget a mennyeiek egymásnak adták.
Ahogy a gallyakon az apró kristályok,

a Messiás köré gyűltek a boldog királyok.
Átadatott Jézus Krisztusnak a teljhatalom,
Neki hódolt minden világbirodalom.

mi a titka
nem tudom
talán az emlékek
várakozások gyönyörűsége
fényszikrázó fenyők illata
ahogy évtizedek alatt rögzült rítus szerint viszed
tisztítod
ahogy eluralkodik a fazékban a piros ragyogás
ahogy kis időre elfelejted a nyomorúságot
és arra gondolsz
micsoda szerencse
hogy ezen az estén is jut
tányérnyi a szeretetből
s hogy minden konyhában
máshogy és máshogy alakul
utánozhatatlanul szentté
a csoda

a recept lényegtelen

várépítős-rajzolósdi

félelemből
épülnek a várak
megrajzolom arcod
ráfestem a szemedet gyertyalángnak
ráfestem a szád az orrod
a szembe könnyet
a szádba fogakat
orrodra fintort
félelemből épülnek a várak
kört rajzolok magam köré aztán
lepkehálót megrajzolt arcod ellen
szemüveget a gyertyalángnak

Mákonyos viharban megfeszül.
Villódzó gázrózsarengeteg.
Melasszá lepárlott ünnepek.
Megtanul mandulaemberül.  

Vajpettyet virágzó tejberét.
Káposztáskőre szórt sírhomok.
Olvadó kristálykarácsonyok.
Mákgubók robbannak szerteszét.  

Margarinláva lep hűvösen.
Ádventi, nyelvtörő méznyalás.
Világnagy bálterme szűk verem,  

lagzija fullasztó, néma nász,
csontlisztet szitáló szélkalász
veri a Hold-partot szüntelen.

Fényre borul a sötétség
kihalt vasárnapi utca
hallani nem lehet csak a zaklatott csendet
alig nyugvó belső viharokat
advent negyedik vasárnapján
kívül csend, mély és puha
szilánkokra törött szélcsengő a balkonon
távolba szakadt mennyország
arany gyerekkor, fahéjillatú otthon.
Meghasad a város tompán dobbanó szive,
a köztünk járó némaság csak álruhába bújt halál
láthatatlan percek hullanak a semmibe
lassú léptekkel jön a csendkirály.
Az ablakon fagyott virágmező.
Fehér szirmain keresztül látszik

Hull a hó,
bokrok emlőin
ott csüng az idő,
állatok szomja,
ha pancsol
a havon,
szétfröccsen
ez a jelen,
hátam síkját kettémetsző
gerincemet
behavazzák
a bénulás
meleg
kövei,
bogárka lábamon piszmog
a séta,
kontyom alá gödör

AZ

örökkévalóság fája alatt
felgőgicsél a folyó
törzsében bölcső bábateknő terem
tisztaságunk védi a ránk szálló por
zöld védőhálója fölött a sorsnak
keresve végzete kinyújtott kezét
a biztosat amire számíthatunk
történjék bármi megmagyarázhatatlan

Quim Monzó

Quim Monzó kócos.
Egy kócos ember valahol Katalóniában,
aki töprengés közben
gyakran beletúr tömpe ujjaival
idejekorán őszülő fürtjeibe.
Egyik szeme valamivel nagyobb a másiknál,
ettől hol bánatosnak, hol csak elgondolkodónak
látja az a ritka látogató, aki rá meri nyitni az ajtót.
Ha éppen nem ír, ez mostanában gyakran megesik,
azért imádkozik, hogy majd álmában haljon meg.
Ha emberek közé megy, megrémül: mennyi történet!
Hogy lehetne a legjobbat kiválasztani?
Maroknyira szeretné gyűrni a világot,
tudja, beleráncosodott a hűségbe, amit már úgy un.
Nem kutatni akarja, egyszerűen csak érdeklik
az ásványvilágban rejlő verbális lehetőségek.
A szomszédai nem ilyen mogorvák,
hiába morcoskodik, időről időre áthívják magukhoz
egy pohár italra, vörösbort iszik, lassú kortyokban,
aztán észrevétlen, köszönés nélkül hazaoson.

Hát ilyenféle manapság a kócos Q.M.
Vagy egyáltalán nem.

Töredék (a XX. századból)

Már nem gyötör a kor,
korom,
vagy más veszélyes szennyező,
és nem mondok imát,
a mát
csak mímeli a múlt idő.

Előbb, kit várt a Párt,
kapált,
vagy ércből fémet izzitott,
most mégis úri kar
akar
új szoc-reál alázatot.

Szól, típusok vagyunk,
agyunk
szükségében ha lázad is...
A szent egyformaság
a tág
magánzárkákról álmodik.

Kávé cukorral és hexameterekkel

Nézd, odakinn még csillagok égnek, s kéklik a hajnal,
Ellebeg álma az ősznek, roppan a kéreg a tócsán.
Rőt levelek, lásd, kergetik egymást, el sosem érik,
Mégse pihen le a szél, jeget és fagyot ont a szivünkre.
Hajdani délceg tölgyfák, egykori büszke akácok,
Fűrész vasfoga lábatokat már rég lemetélte,
És most testetek úgy hasad el, jaj, csattan a fejsze,
S ott hever egybe-halomba rakottan mindegyikőtök,
Nincs menedék, mind várja a láng és elnyeli nyomban.
Kályha köré telepedve a gondolatunk, ahogy illik,
Elnyűtt, vásott tegnapok árnyai hullnak a földre,
Nyílik az ajtó és belopózik a pirkadat aztán
Kócos napsugarak mosolyognak, futnak az útra,
Jön, közelít már, itt a hegyen túl jár a karácsony,
Kávét kortyol a reggel három kockacukorral,
S tétova, álmos hópihe olvad a benti melegben.

Minden régi fényképünk besárgul.
Egy mozdulat, hajad libbenése
utóbb titok lesz, s még előbb elárvul
padlásszobákban szívünk fénytörése.
Prizmák tükrén fejek, vállak, s megannyi
kar. Görcsükbe zárva semmi, jaj, a semmi.

Karácsonykor minden évben
rengeteg piát veszek mert
át kell mennem anyámhoz

illetve nem lenne kötelező
de át szoktam menni

egyrészt épp a nem kötelezősége
miatt másrészt mert különben
még többet inna az anyám egyedül

így meg én is vele tartok
s kevesebb az egy főre
jutó alkoholmennyiség
mintha külön-külön innánk

Megrezzen, akár
az óriás léptétől
megrémült Lilliput;
törpenép arcára kiül és világít
sok aprócska, kíváncsi telihold.

Határtalan a fény vonzása,
az érkezőt melege szugerálja,
otthonosan vackolódik
a veszélyes közbe
itt kitapintható még
a hőssé avanzsált
Prométheusz lelke.

Tandori Dezső
Egér látta tollas veréb

Madarat lehetne fogatni velem
(de lehetőleg veréb legyen)  

Bár torz és csalárd minden eszme
létezik létünk mély értelme:  

Etesd, etesd a verebeket
és ne itasd az egereket!  

A könyvespolc planetáriuma
Ünnepek elé

Olykor össze kell szedni a fontosabb dolgokat.
S az egészet elpakolni, mert másra kell a hely.
Félrerakni, bedugdosni bizonyos lukakba,
ahonnan egy vétlen pillanat kinyer.

Szinte életbevágó ügyek vesznek el
idő-, és helyhiány miatt.
S mire adódik idő s lenne mód, a kedv a matt.

Ezért ne becsüljük alá az ódon álmokat.

A gátlás és a csillagász

hideg van ma,
a Bika csillagképben hátrál a Mars,
és ez a szerelem is suta.

három éve lassan, hogy nem jössz, hisz
neked ott a gyerek,
meg tudom is én, miféle emberek,
kik nem tudják a titkos,
asztronómus köszöntést:
„öt galaxis, két pulzár, öt galaxis, két pulzár”,
aztán a földön egy kopp.
tán, már el sem indulnál.
csak bejelölsz az iwiw-en
pörgetve a neved melletti számot.