Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Vár, ahogy csak hajdani énje várt, bár
- jön-megy és intézkedik is kimérten -,
napja hull és éjszaka sincs, mikor már
számol a kézen.

 

Dérre lobbant szét ma a téli égbolt,
nem kerestük fázva se kis hibáját,
kép a későhajnali fényben: én ott
és a pacsirták.

 

Felfelé néztem, csivitelt a nap, szép... 
- bár az éj most már eleget maradhat -, 
nézd, a morcos számra mosoly szalad szét: 
hála Kodálynak. 

Pár vonalban pötty, de zenék a sorsok, 
- végesen szórt kotta a dallamokból -, 
nyárutó még dús idején a sok-sok 
fecske a dróton.

 

Nézd! A fém csak tükre a nyári napnak,
míg a fény lézersugarát, ha rója,
úgy szitálhat csipkefinom vonallal
lepke a vasba.

 

Tarka-barka pillanat
repült a szalmaszőke tájra,
űzni jött a gondomat
le, délkelet felé, akár a

...gondolat, mi még szabad...

Kiáltva, néha füttyre váltva,
mint a vad gyerekcsapat,
vonult örökre nyárba szállva
egy seregnyi gyurgyalag.

 

Te vagy ma még a fény az őszi égen,
a fán akadt levél, ha szélbe libben,
lehullva írt dalom, rövid mesém,
a zöld idők imája és
                            szelíd zeném.

 

Hófehér ruhában áll,
rőt hajába túr a napsugár,
rózsa tartja két kezét,
csillogó szemén az ég.

(Jaj, ne menj még!)

 

Kedvesem! Egy lehet és egy.
A sors útja is egyre megy.
Templomod árnyain ültem,
tehát még a hitünk is egy.

 

Régi tollad, az vagyok,
nyárutón a záporod,
elfogyó remény vagyok,
szűk folyókra zátonyod.

 

Alszol...
...és az milyen jó.
Nincs melletted patak, vagy folyó,
nem nyüzsög egy szakasz tűzoltó
és persze nyugi van szépen,
nem áll úgy a házban, mint a réten
a víz.

 

Előttem műanyag pohár
a roppanás így akár kézzelfogható

árnyéktalanok a testek
nem keresztezi semmi
szándékom

nincs mozgás
az utolsó ítélet sem lehetne csendesebb

 

Köröket rajzolok
talán hogy valami közrefogjon
körbeérjen
persze ez csak illúzió
a határokat
nehezen húzom
kicsorbul kezemben a ceruza
kifogy a toll
vagy szétfolyik papíromon a tinta
és maszatos leszek saját képzeletemtől

 

Keze helyett a lábát
arca helyett a szemöldökét
térde helyett
mezopotámiát az atlaszból
megtanulta használni
így korszerű
végre stabilan mozog
a betonkeverők között
a járdák bukkanóin
szemeit abronccsal helyettesíti

 

A napok egyre szűkebbek
hurokra gondolok
ami már kézfejem is elszorítja

árnyékom az állólámpával keveredik
egy gombnyomás szétválasztana
de nem kerülöm meg az asztalt
hogy villanyt kapcsoljak

 

Nem gyűjtöttem. Fázom, s riadtan kotrom, ha
tudom is, ujjaim, karom csak otromba,
alkalmatlan eszköz összefonni téged
egy képpé énbennem, bárhogy szeretnélek.

 

Ön volt a csend. Úgy, mint senki más 
ölelt ott bent, nyers bordaíveken 
feszítve fel egy néma vallomás: 
nem érdekel, csak Ön kell énnekem. 

 

Tehozzád úgy értem, mint a csendhez, 
hittel, hogy minden, minden itt van 
ahogy kitöltesz, s visszareszketsz 
ébren is vágyott álmaimban, 

 

Hagyjuk ezt Angyal. Fáradt a szárnyalásod,
határozatlanul topogsz a küszöbön,
kócos hajaddal, szemeddel minden álmot
elmondtál már nekem, én újra költözöm.

 

Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.

 

Amott zacskót, ázott papírlapot rugdal az esti szél
ahogy bejárja szürkülő utcáink zegzugát,
halkan fütyül, felnyögve padra ül, s egy elkorhadt levél
lapul, ne hágjon féktelen kedvében rajta át.

Bealkonyul, az oszlopon kigyúl a bágyadt sárga láng
alatta bokrok árnyékába gyűlik a sötét,
remegve fél, nehogy a kósza szél az elhagyott palánk
alá söpörje rongyait, kibomló köpenyét.

Kicsit pihen a távozó jelen, a fénykörben megáll
múltnak hajítva mindent mit hajnalban elhozott,
a csend a tér szívébe visszatér, az éj talán halál,
s a szél csak önmagának fúj egy régi dallamot.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal