Tegnap deportált voltam az Anna Frank naplójában, ahol a ránk adott ruhával hitet cseréltünk, pedig magyar vagyok, nekem sem térkép e táj. Amott nagyapám kaszált, ott apám sütött hajnalban kenyeret, emitt 'mostohám' túrt szénért hegyet. Véremben annyi más, tán egy vonóval is, vagy többel? Ki tudja? Mégis belénk égtek a sminksebek, a zsírzselé a hajba, és még talán sohasem voltam ennyire koszos, a körmöm alja és a fülem töve is, és sohasem jártam azelőtt szögesdrótok között, sosem tereltek zárt kettes sorokban, nem voltam bezárt a szabadban, nem vonták meg eddig a mobilom és a mobilitásom.
még egy cigit akartam elszívni a franciaágyon hangosan nem mondani semmi különöset szóval nem tudom mikor kezdődött a ragyogó idő aki smárolni akart velem jó hangulatban telt el a rémület örültem és nyilvánvaló volt hogy figyelem a saját lélegzésemet megölték felkoncolták a csepeli gyártelepet vágyat hagyott maga után a lenin szobor kitátott pofája rozsdaszín köntöst viselt a többes szám első személy biztosan rosszul csókolok mondtam az égő szemű kutyának de nem tudtam ki gyújtotta meg tonettszékkel kellett volna távol tartani a női őrséget a téli palotában de most még nyár van leszartam a lábam vagyis azt hogy nem elég szép bebeszéled magadnak hogy hallgatsz mondtam a lánynak a franciaágyon negyvennyolc éves vagyok baszki indulok a trafikba cigarettáért később majd összeszedem magam és szétszedem beszélgetek egy cirkuszi porondon mert egzotikus állatok vagyunk pincében táncolunk ölelgetjük egymást a franciaágyon bárcsak ne ilyen volnék napbarnított rüsztöm gyere ki velem sétálni ezen a szép őszi délutánon
Oly megfoghatóan tapintom ujjaim között a vágyat, hogy könny szökik szemembe. Miért kívánlak? Miért akarlak Téged? Megható hiányát érzem tested melegének. Illatom illatod nyomába sarkall, Vágtatok véremmel – megvakult angyal – ki, a vadsötét, jégkarcos éjszakába..
Nem vagy itt! Bőröm hiába várja ujjaid libabőr szorítását! Vergődöm. Forró az ágyam. Honnan tudom, hogy egyedül tenyered hűti lázam?
itt maradtam gigászok korából tartani fegyelmet eget verő oszlopcsarnokokat megjártam régészek kamráit tevekaravánok pihentek lábaim előtt óceánokból igazgyöngyöt szedtem a tengeri szörnyeket engedelmességre szorítottam és őriztem a rendet korok előtt idők után kívül és legbelül ha lélegzel engem lélegzel ha iszol engem iszol ha ürítesz én távozom testedből engem szül minden asszony én harapok minden húsba engem földelnek el minden halottban és tejtestvérem mind Mózes Nabukadnezár Platón Cicero és Ágoston de csavarogni csak úgy a ligetben egyedül Hamvassal szeretek
földre zuhant aki tolvajt kiáltott taxival menekült a barna buksza hűvös zöld csempét látott a rendőr de nem mert kitakarózni reggel hazavitték a fiai kiabáltak siető árnyalakok pengézzük meg! pengézzük meg! legközelebb majd meggondolja aki kilóg a lepedő alól a legnagyobb nyár közepén a tárgyi bizonyíték akadozva beszélt eltűnt egy fonott kosárban s a cukrosbácsi belerohant az előtte éppen fékező üres kórterembe
Ein Gott vermags. Wie aber, sag mir, soll ein Mann ihm folgen durch die schmale Leier? Sein Sinn ist Zwiespalt. An der Kreuzung zweier Herzwege steht kein Tempel für Apoll.
Gesang, wie du ihn lehrst, ist nicht Begehr, nicht Werbung um ein endlich noch Erreichtes; Gesang ist Dasein. Für den Gott ein Leichtes. Wann aber sind wir? Und wann wendet er
an unser Sein die Erde und die Sterne? Dies ists nicht, Jüngling, daß du liebst, wenn auch die Stimme dann den Mund dir aufstößt, – lerne
vergessen, daß du aufsangst. Das verrinnt. In Wahrheit singen, ist ein andrer Hauch. Ein Hauch um nichts. Ein Wehn im Gott. Ein Wind.
Első rész
III.
Egy isten tudja ezt. De mondd, hova, hogyan kövesse ember gyönge lantján? Értelme visszás. Két szív válaszútján nem épülhet Apolló temploma.
Nem kívánság, így tanítod, a dal, nem toborzás elérhetőre itten; az ének Lét. Csak Isten veszi könnyen. De mikor vagyunk? S csillagaival
mikor fordít ő földet a javunkra? Bár hangja szádra tört, ne hidd soha, ifjú, hogy már szeretsz – feledni tudd, ha
fölénekeltél. Ez hamar alél. Más sóhaj az – a Valóság dala. A Semmiért. Isten, ha fúj. A szél.
Szerettem, szebb volt nekem a másiktól – nem mintha hiba lett volna a jobbal – mégis alakja, tömege, eredési és tapadási pontjai, a közöttük lévő türemkedőn kitöltött maximális tenyér felület, ideálisabbnak tűnt számomra. Csókolgattam magán- és közszemérmetlenül mindig részre, arra a gyönyörű részre hajlón cuppogtattam markolászva vagy csak apró simításokat helyeztem el ott, lehetőleg a bimbón keresztül vagy odáig legalább, elujjbegyerészve, szemem, kezem, szájam folyton oda vágyott. Ma, mikor az a tizenkét centis heg húzódik rajta, végképp nem tudok semmi másra gondolni. Látom álmaimban és a reggeli zuhanyzás közben, az utakon, dolgaim és mások dolgainak rendezései között, a sportpályán és mindenütt. Hogyan is versenyezhetne így vele mondjuk a jobb melled vagy bárki másé.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
