Vajdics Anikó: Közel
Közel lehetnék, Uram,
egészen közel, de látod,
egyre csak távolodom.
Ez a busz is, amire, úgy látszik,
tévedésből szálltam fel: ha úgy van
kedve, letér megszokott útvonaláról,
és elindul velem lefelé a bokrokkal
és fákkal benőtt hegyoldalon.
Az összeboruló ágak recsegve-ropogva
karistolják a jármű páncélját, de az mintha
lánctalpon járna, átgázol minden akadályon.
Hogy megváltozott itt minden,
állapítja meg a sofőr kedélyesen.
Döcögve bugyborékolnak
elő
belőle
a szavak,
mert épp egy lépcsőn
bukdácsolunk l e f e l é.
Én is mondanék vagy kérdeznék valamit,
de már késő este van, és én már ott állok egy
ismeretlen város szélén egy futballpálya betonján.
Oldalt folyó hömpölyög. Ijesztően fekete.
Bokáig érő vízben gázolok visszafelé, amikor a talpam
alá deszka gördül, és egy pár pillanatig, mint a gyermek,
úgy élvezem, hogy gurulok és szanaszét fröcskölődik
a bokám körül a víz, de ez csak egy pillanatig tart,
mert hirtelen menekülnöm kell.
A templom ahol elbújhatnék nappali fénnyel ragyog.
Ismerős is valahonnan a múltból, vagy egy másik
álomból, pedig soha nem jártam még a falai között.
A főbejáraton túl egy babaágy rácsaiba ütközöm.
Az egyik rúd ki van lazulva, és ahogy hozzáérek,
nagy zajjal előrepattan. Az érzékelők azonnal
bekapcsolnak, és már visítanak is a szirénák.
A templom melletti kövezeten menekülnék
tovább, de már ott vágtat velem szemben
egy lovas középkori ruhában. Meg sem áll,
vágta közben nyom a kezembe egy gurigába
hajtogatott pecsétes iratot.
Én meg sem moccanok: ha a templom is
kitagad, nincs már hova menekülnöm.
Szórakozottam babrálom a gurigán lógó,
bordós lila viaszpecsétet. Fel sem nyitom:
úgyis tudom, hogy a halálos ítéletemet rejti.
Ekkor érkezik az ellenkező irányból egy fényes alak.
Jézus Krisztus az. Ki is lehetne más. Szárnyai vannak,
mint az angyaloknak. Keleties pózban maga elé fonja
a karját, úgy bukfencezik felém a hóban, majd pajkos
lendülettel összecsapja a bokáját, rám kacsint, mintha
ezt mondaná (bár nem mondja): ha a Megváltót várja,
asszonyom, jelentem alázattal, itt vagyok.
És nevetünk. Hosszan, gyöngyözőn…
Megjelent: 2014-11-29 08:00:00
 |
|
Vajdics Anikó (1964) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
