Mint napraforgó követi a nap útját. Beszélik róla, hogy nem lát, csak tapogat, ám fényt és hőt érzékel. Szemfehérjén vörös hólyagok, körötte puffadt hús. Orvos, barát óvná, de ő csak a napot… Mondák néki, még fiatal, elvész örökre szeme világa. Ám így felel: Legfőbb feladatom őrizni, követni a narancsóriást. Mi lészen velünk, emberekkel, ha egyszer szem elöl tévesztem? Elrabolhatják óriás sasok vagy szívós esőfelhők. A viharzóna gigászi repülőgépeket is befalt már.
A lászlai templomra kente fekete mocskát a halál. Nagyapám jár ott éjjelente, kivert kutyáknak prédikál. Nagyapám, Gyökemati Sándor halotti zsoltárt énekel. Hörög a vén komondor kántor egyenesen az égre fel. Az isten házán rossz a padlás. Holdlámpással benéz az Úr, számlálja népét. Nem maradt más, ki őt dicsérné – magyarul. Vonít a kántus fel az égig.
mekkora küszöb nőtt ide reggel óta mekkora ingerküszöb jó nekem itt gondolja végre megtalálta a helyét feldúlt házakon kelünk majd át a szabályzat felé kirakatban gyógyul a kirakatper
a szabályzat ír valamit a küszöbről és az éjszakai fényről de nincs hivatali stempli rajta és most még nappal van különben is ingerel ez az ingerküszöb a bírónő butákat kérdez a küszöbről ezt nem tiltja a szabályzat
Nem tudom, mennyi csatlakozást késhetek le még úgy, hogy valami- kor elérhessek hozzád. Az óra nem is tudom hanyadszorra üti el az este hatot. "pedig valamikor elindultam, el kellett, hogy induljak ahhoz, hogy itt ülhessek most" Igazán felhívhatnál, mondhatnád, hogy nem gond, bár napok, hetek óta várod, hogy ne érkezzek meg.
Megtagadjam Pétert? Kiért majd háromszor rikolt a kakas. És Jakabot, Zebedeus fiát? Kivel együtt játszottam, karikáztam a porban. Megtagadjam, kit a bolond nép úgy istenít: Jeshuát, a názáreti ácsot?
Csak ne lenne beteg, ne lenne beteg földem: szülőanyám. Utcák üszkén, akasztott emberek, a tankok, lomha elefántok, körbevették a szent várost. 30 ezüst, 30 ezüst, nem árulásbér, kitüntetés! népemnek áldás lesz áldozatom!
Az idő a nélkül telik, hogy bejelentené. Szó nélkül belenyúl a zsebedbe, és elveszi, ami neki jár. Nem kérdez, cselekszik. Kitölti a végtelen üregeit. De van néhány hely, ahonnan a hit kiszorította. Az örökkévalóság még nála is erősebb.
vajon mennyi az esélye, egyáltalán lehetséges-e, hogy egy ország állampolgárai laza nemtörődömségből olyanok kezébe adják a hatalmat, akik az ország állampolgárainak többségét semmibe veszik.
élek még. van levegőm, betevő falatom, és itt-ott doboz sörre is futja. de már hagyom kiszáradni a kert növényeit, a ház szigetelése is csak álom, ahogy álomként veszem sorra, hogy mi mindent kellene felújítanom. beleértve a fogaimat is. a szívgyógyszereimet hónapok óta nem váltom ki, mérlegelek, hogy mennyit mire.
Amikor Pistivel játszunk, és azt mondja ég, látom a báránykákat hancúrozni a réten, és azt is érzem, a farkas ott lapul az erdőszélen. Amikor Jutkával játszunk, és ő mondja azt,hogy ég, tudom, hogy az égre gondol.
már elmúltak a dühös, keserű könnyek, már visszaharaptam haragom, anyám, magára nincsen panaszom! csak a fájdalmat rágom éppen magamból és hát lüktet, éget a "nem jó". de attól még szeretem, csak úgy, mint taknyos kölyök az anyját.
A folyosó fehér fala, amelyen hajnali kettőkor meglátom árnyad, békét kínál és némaságot. Időn kívüli időt. Mennék. Maradnom kell? Szükséged van az emlékezetemre ahhoz, hogy ne tévedj el ebben a számodra idegen közegben? Botra támaszkodsz, hajlott a hátad. Nem ismered a házat, megrezzensz minden neszre, elfáradtál, de nincs hová leülj. Tíz év anyagon- kívüliségre ítélt az Úr. Surrog a télvégi éjszaka, mint az elszakadt filmszalag az orsón. Gondolkodom vagy gondolkodni látszom. Magam számára töprengőnek tűnök, holott csak a látszattal fennhéjázom: írok, azt írom: egyetlen szó sincs a monitor mezején. Pörgeti az órákat a pillanat: közelebb jössz kíváncsian, félrelibbented arcom, lássad, sírok-e, amikor súgod, Anya, hogy megbocsátasz.
A város édes kétszersült, igazi lakói száraz kőanyák és bronz költők, valami titokba néznek a fejünk fölött, elpirulok tőlük idebent, a szívem egy kattogó, őrülten izzó, örökre beragadt kenyérpirító.
A város jeges szélvédő, minden látványosság odaát van, ha hunyorítok, jól kivehető foltokban megvan mind, lassan kifehéredik, az én szívem egy mélybordó, műanyag flakonos jégoldó.
Jolika, aki anyámnak régebben ezt-azt varrt, egy héttel ezelőtt odaállt a szemetes konténer mellé, vigyázni egy pongyolát. két napig a kutya észre sem vette, harmadnapra úgy tűnt el, nem maradt, ki szólt volna holléte felől. aztán ott, ahol a szeméttelep rongybáláiból varrónők lelke szivárog, elködlött ő is. öt éve, mikor meghalt, ruháit viselték.
Egész álló nap csak csomóznék, mást már nem is akarok. Hozna bárki nekem akár vastag kötelet, vagy vékony madzagot, úgy elbabrálnék vele, ameddig csak tart a szál, le se teszem, ha hozzájutok, tudnád milyen, ha itt tartanál.
Lógok a szeren, belőlem él egy egész gyapotfarm is, akkora függöny vagyok, hogy már alig bír el karnis. Elvonási tüneteim kínoznak, ha nem tolom, kötéltáncos akrobata volt egykor a mentorom.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
