Merényi Krisztián versei (Napóvó, Ez maradt, Kanalas Zsuzsa mosdatása)
Napóvó
Mint napraforgó követi
a nap útját.
Beszélik róla, hogy
nem lát, csak tapogat,
ám fényt és hőt érzékel.
Szemfehérjén vörös hólyagok,
körötte puffadt hús.
Orvos, barát óvná, de ő
csak a napot…
Mondák néki, még fiatal,
elvész örökre szeme világa.
Ám így felel:
Legfőbb feladatom őrizni,
követni a narancsóriást.
Mi lészen velünk, emberekkel,
ha egyszer szem elöl tévesztem?
Elrabolhatják óriás sasok vagy
szívós esőfelhők.
A viharzóna gigászi repülőgépeket
is befalt már.
Ül a dombon, s óvja a napot,
eledele a fény, éltetője a fény.
Sosem fordul az árnyékos
város felé.
Egy erdőjáró oson kutakodva
háta mögé.
Előbb megszólítja,
később vállát kocogtatja,
s megkerüli bal orcája felől.
Kiégett kráterek szeme helyén,
szót nem hallat, mintha
holt volna.
Mondják kik látták:
kifejezéstelen ábrázattal, lassan
fordul a fej, kísérve a nap útját,
keltétől-nyugtáig.
S ki egyszer is találkozott vele,
bizony elhitte, hogy nélküle
hamarosan kihűl
a föld.
Ez maradt
A hídon döcögő busz,
felzavarja a hajnalt.
A folyóhoz vezető lépcsőn:
élére hajtott nadrág, vasalt ing.
Mellette cipő, zokni:
szabályosan.
A zakó nem lehet régi.
Ritkán látni ilyen rendet.
Talán katonahagyaték,
vagy csak jó ízlés.
Szemüveg kicsivel arrébb;
repedt.
Duna tükrén még néhány buborék.
Kanalas Zsuzsa mosdatása
Dércsípte házfal.
Falumagány.
Hajlott asszonyok mosdatnak odabent;
ágkarjaik markolnak
a színtelen homályba.
Zsuzsát mossák, a masnis Zsuzsát.
Test utcáin ráncos kézjárművek.
Kalácsarcú anyja véres keze
üstökös sebezte hold.
Vállukkal egymást lökdöső vének:
felhők között ritmikusan fürdőzők.
Kendős varjak, évek óta mosnak.
Izzadtságukat nem oldja víz.
Odakint már kiált a vén,
s a maszatos gyermek:
„Zsuzsát mosdatják!
Zsuzsát mossák!
Itten!”
Halvány csillagok
falkákban gyűlnek,
temetésre.
Megjelent: 2016-06-10 07:00:00
 |
|
Merényi Krisztián (1970) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
