Szépirodalom – Versek és slam poetry

Navigare necesse est

Olyan mindegy, melyik ágyon
fekszel. Marad az ágy és a víz-
szint. Éppen
annyival lebegsz el mellettem,
hogy meg ne érints. Olyan mind-
egy a merre, ha el. Hinni abban,
hogy a felhajtó-erő
örök. Hinni a testben, az esőben,
aztán amikor a szívedre zuhan
a fény, el-
halkulni. Olyan mindegy, kinek
az ágyában fekszel, ha fekszel.

1

Lázas vagy eltakarnak izzadsz balról
jobbról néznek
betegfázol méregetnek
kint szürkül az ablaküveg
tejüvegben arcod és
a csempefalon kívül ugatás
egy másik falon belül
kihajtható kanapéból kel szerelmed
kávéba cukrot hallgat rádiót
esik eső a részvény a repeszbomba
lezárják a hidat visszaadják a felüljárót az átjáróban
torlódásra kell készülni
hideg jön és kutyára kő
te minden közben emeled gumicsövet

Sohasem
szerettem egyszerű nemes tisztaságod,
mindig hiányoztak szádról a szavak,
s felszíned sápadtságod mindig csábított
mint fülek mögött a nyakszirtek és a gésaszívek,
lüktetés nélkül keretbe zárva,
s talán csak azért mászok beléd mindig
mint egy keretbe zárt hómezőbe,
hogy kiszabadítsalak,
lábam nyomainak nyomát követve
a visszautat megetessem fehérre fázott
éhes vadlovaidat,
nyerítenek lágy és vad szelek,
gyomruk sosem telik meg,

ölemben forró macska ül
vezeti kezem ne legyek
embertelen

a gyermekek a bolondok
meg a bölcsek
folyton kérdezgetnek
faggatóznak
lételemük ez

az ember gyakran tanú
legritkábban vértanú

Az akasztás előnye

Láttad azt a felakasztott legyet
az ajtón?
Láttad, milyen szépen
himbálózott?
Csupán saját szárnyaival
kis feje körül,
cérna nélkül,
sosem lenne képes
leírni ezt a tökéletes ívet.
Ide - oda,
ide - oda,
ide - oda.
Légy-inga.
Inga légy!

Fegyelmezett.

Szavalt
hangja ezernyi csápként
tapadt hallgatóságára
az ijedt arcok
mint földrengés idején
rezzenni sem mertek
tehetetlenül várták
a mutatvány végét

szerette saját hangját
szavakat rakosgatni kedvére
élvezni kellett Róma népének
eszement hőbörgéseit
a jelentésüktől megfosztott
vagy dagályos szavakat

tünetek

csak a semmi lehet ilyen hiánytalan:
emlékek takarásában a múlt
magányodból én lassan kimaradok
– végtelen hosszúságú játék ez
mely az álmokat hangtalan
szavakká formázza
miközben messze révedő tekintettel
magadnak rólam mesélsz - - -

Űzni szarvas-álmokat
erdőn-mezőn szűz havon
szarvak között fénylõ Nap
táltosének oltalom

Ág-bogak közt ezüst Hold
csillagösvény végtelen
történelem szél tombolt
és királyi Értelem

VALÓSZÍNŰTLEN NYÁR

Micsoda valószínűtlen nyár ez
drótok nélkül üzenünk egymásnak
és éjszakánként is süt a nap
cigarettáknak hódoló léggömb
energiája zöld lavináknak

Még hazavárnak ajtók ablakok
falak de többet nem megyek haza
ha otthon lehetek máshol is
s verseket teremnek az évszakok –
de hány tél telik el egy nyár alatt?

minden utat ismerek magamban.

forduljak bármerre,
pontosan ki tudom számítani a kanyarok ívét.

útjaim szélén
felhalmozott szemét.

dühkitöréseim itt-ott
egekig vésték örvényeikkel az utak burkolatát.

keser

Bohócok röhögnek rajtunk
Nélkülünk foszlik a nyár
Különből együttbe hajlunk
Türelmünk ránk kiabál

Semmivé porlad a minden
Ködlepte dzsungel a rég
Lesz-e még holnap a nincsen
Lesz-e időnkből elég

Vágyaim köröttem ülnek
Sámándob túlélni hív
Vadakká így szelidülnek
Szavadra dobban a szív

Ady Endre születésnapján

Ne adjon feloldozást
a pohár bor, semmi.
Nem adhat föloldozást
a csak lenni, a nem keresni.
Ne adjon föloldozást
a muszáj-menekülni –
nem muszáj a Semmi:
hanyatló árnyék ha óriási,
félni tanít – meg lenni!

Mi mind platóiak vagyunk

„Ki a szépet szemtől - szembe látta,
életét már halálba - vetette”*

Mi mind platóiak vagyunk,
ha elmegy egy busz mellettünk és sóvárgunk
az ablak mellett ülő nő után,
ha emlékezetünk szobafalán táncoló képek ábráit
kutatjuk,
ha az esti szürkületben a megviselt arcokat
dicsfény glóriásnak látjuk,
(mikor a gonosz óriások legyőzhető
szélmalmokká töpörödnek),
mikor napok mozaik kockáiból őt keresve rakjuk föl
az ismeretlen templom falát.
Alva is ébren, hangtalan, mozdulatok nélkül,
szomj – ittasan,
őt Erószt, a Szépet imádva.

* August von Platen: Tristan c. verséből (Weöres Sándor. ford.)

A kezdet és a vég*

A nagy költőnek három napja nincs széklete.
Mint Valentyina Nyikolajevna, a seggén keresztül beszél.
Megtudhatom, az ő köreiben minden nő hosszúcombú, fekete,
a karcsú bokákat tűsarkú szandál pántja emeli ki.
Papucsban tramplizva egy sem hozna rá szégyent, mint én.
Összehúzott szemmel figyelem. A nagy költőt.
Csuparongynadrágban, közös asztalunknál ül.
Burekot eszik, hozzá aludttejet.
A szalvétát - háromszögre hajtva - keze ügyébe készítettem.
Aludtteje ölembe fröccsen. Nincs mit szemére vetnem.
Az illúzióért, hogy hozzá tartozom, önmagamat futtatom.

*Svetislav Basara – Parkinson-kór: A kezdet és a vég

Az első ember

Az első ember megszületett.
Világfa ága alatt
Krisztus előtt 3122. július 16-án,
váltakozó energiák
áramlásának szelében.
Másnap megvirradt.
Kecalkoatl uralkodott.
Az első ember kollektív
tudati kvantumugrással
toppant
a világba,

nézz a ravatalra
fekszem
arca mögé halva

éltem öt és fél évet
járok gyolcsba csavarva
hangja
a zuhogó földnek
naponta öl meg
szörnyet csináltak belőlem
szörnyet

Csak az

Ó csak az a látszat ne volna
az a gondokat takargató ragyogás
az a mindent elfedő álca
az a hasztalan hazugságmáz
a sündörgő szavakon…
Csak az ne volna
az a kenetteljes részvét
térdet elfedő arasznyi alázat
bokát takargató esetlenség…
csak az a szunnyadozó indulat
ne volna vaságyak hűvösében
kényszerzubbonyba kötözött
adrenalin
véred szelídségét garantáló
csuklókötés
az a leszedált pulzus
az ájultan heverő öntudat
szívedben a lenémított dobogás…

valahol valamikor patagóniában

a halál a leghatékonyabb
rezsicsökkentő arcán az örök
hervadhatatlan megbonthatatlan
megtépázott vigyor

a rettenet hívószava közakarat
a sátán langymeleg közös
többszörös boldogság sebtapasz