Sosem faggattad az utakat, a falakat, a tetőket, a kövektől elvakult,
farkasfogúvá csorbult abalakokat éhségükről, árvaságukról,
nem érdekelt és nem volt rá idő hogy tiéddel azonosuljanak, a vérből, sárból mért lépcsőre állva, melléd,
hol egyetlen küszöböd, belépni az Istenhez arcod volt kezed,
feszült bőrben ínszalagokkal díszített udvarló kosarad,
túlnyíltál a romoktól cirádás, csipkézett mindenségen,
kinek egyetlen fekete- fehér égbolt hajolt fátyolként fején,
szűkölködése tiltott, becsméretlen erénye, lábatlankodása, 
a visszaverődő tépett fények sokaságában táncot lejtő törtsége, 

(Koszt... Kvártély Dezső fiókjából)

Az önutálat heverőjén fekszem,
pontatlanul tudok minden klasszikust, 
éjre nap és napra éj, utálkozom. 
Egész napos tevékenységem, 
más feladatot nem ismerek, csupán
utálkozom. 
Értékem semmi, kezdhetnék bármibe, 
emelni magam, fényezni minek, ítélkezem, 
utálkozom. 
Minek a lélektanászok magyarázata, 
úgyse hiszek csak szó, szó szavakat, 
nem lelkesít mások sportja, se sikere, 
se új nője, autója, napi katarzisa. 

Hóesésbe emelkedik a táj,
szelíden hízik köréje a háj.
(ma le fogják ölni a világot)

Puhán rezeg a rózsaszín idő,
az élet végül mindenből kinő.
(többé nem adnak neki moslékot)

Gyilkos lép az éjszaka óljába,
megáll s görbén ásít az ó-lába.
(csillagfényűre fen ki egy pengét)

Ne nézz, csak a hang, a szél, 
az utcazaj mögül láss, 
csak mintha betagozódnál 
a tájba, mint futó 
mellett robog a relatív 
világ, 
tájékozódási pont nélkül is 
visz előre az ösztön, 
a felhőket karámba hajtanád. 
Mintha lenne valami más, 
s ne csak a föld húzza lábaid, 
a lebegés az egyedüli elviselhető 
valóság, 

Hasadozó

Falcsik Marinak és Láposi Farkasnak

Életet álmodok, 
álmokat élek, 
bennem és köröttem 
peregnek a képek, 
összemosódik 
pódium és vászon, 
vajon hol kezdődik 
való világom? 
Székembe szegez, 
majd felránt a kényszer, 
szédülten figyelek, 
fel nem érem ésszel, 
síkok közt és térben 
pörgök, mint az atom, 
részben vagy egészben 
önmagamat adom. 

Hasamra, mint nehéz takaró, ült a hold.
Belőle szép nagy falatot a kutyám harapott,
így ma sem lett teli.
Az égen páratlan, magányos csillagok,
másutt, itthon egyik sem ragyog,
társát fel nem ismeri.
Amíg lent szél fútta a hangaszálakat,
közéjük szorult pár mora, mint lakat,
összeérni így nem lehet.

Bár tudnék szerelmes verseket írni,
magamnak fájni vagy örülni netán sírni,
de nem! Jeges bennem a dac, fázom és
fáznak körülöttem a bolygók,
ezek a fiatal csillagok, akik itt unalmukban
csókot sodornak arcomra, forrót, aztán meg szoknyájuk
hűvösével takarnak, mint a piramisok a titkot,

Pamutbugyi

Vásári zsibaj. Pamutbugyit nézek. 
Kiterítve minden, odalenn. Hideg 
van, egy saroknyira a templom. 
Ruhátlanul, nyögve szültél meg. 
  
Avasvasárnap. Utcaszéli tömeg. 
A lélek mindenkiből kilibeg. 
Az utca közepe szikkadt meder, 
azt nem ússza meg senki sem. 
  
Felénk tudják, hogy hol a part. 
És ha úsznak, akkor egymással 
szükségesen a minden szélén, 
jobb oldalt lefelé, egy irányban - 
  
aztán balra föl, amerre a harang 
kongatja a delet. Egyedül a nap 
mosolyog, hogy pamut a bugyim,  
és én majd éjszakára sem veszem  
le.

1.

ha nem őrjöngenétek

vagy ők

vagy mi

vagy senki sem talán

hallani

lehetne

a szorongás idegesítő

cuppo-

gását a

sárban hallani lehetne

tüzet

ropogást

fémvárost üvegvárost

lovak

patáit

dobognak ta-damm

aztán

sorban

lelövik őket minden

ordít

kiabál

átkozott hangzavar

Urban legény

Je suis Péter, je t'aime Budapest,

vidéki pulya a city közepén olcsó italozót keres,

mint régen a cimborákkal, zugkocsmákban volt az ágyunk,

a mosdókagylót megszentelni egymás haját fogva jártunk.

Ma csak egyedül. Pivo! Pivo! Igen, a másik is nekem lesz.

Felénél járok villanyoltáskor, zárás után egy egészséges

séta, ... hajnal felé találkozás egy tourist-tal,

a pad, amin ül, egyszerre wc és kocsmaasztal.

Kérdése egy "Where am I?"-ba kevert másnapos remegés,

Válaszom zárt ajkak mögött elmormolt "Flórián square".

azon az estén, mint a mesebeli hableány

még szétnézett e földi világban mielőtt

alábukott. teste nem vált semmivé,

lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett

a mennybe.

azóta a parti fák minden sikolyra

ágaikkal a víz fölé nyúlnak,

a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra

szemfedőnek ereszkednek az éjszakák.

Jelenleg azoknak a nyelvén beszél,

akiknek nincs nyelvük.

Akiknek nincs egyetlen szavuk sem.

Akiknek a mindenható megengedte, hogy hallgassanak.

Felőlük zúghat a kagyló, csapdoshat a tenger.

Szólhat a hegedű. nem hallanak.

Nézegetik a festményeket és rágják a rágógumit.

Alszanak.

A némaság és a csend nem ugyanaz.

A némaság is egyfajta részvétel a világban.

De a némák számára egy szín elveszett.

Ó, Brigi, hová leszboszi véred visz,

Én oda nem mehetek már veled,

Kiskutya-koromban Isten házán túl

Népfrontos pártiskola pompázott,

Mindkettő maga erkölcsét hirdette –

Másban nemigen, a tiltásban össze-

Ért a hit, egót és ösztönt hűtve –

Tűz és víz, mixelve Marx és Jézus, hm.

      Penészes, pestisszagú, görcs sikátorok mélyéről

            lakmározni hívtak. A Bűnevő vagyok.

Üdv, drága hölgy! Hullamerev a tátott száj, dög-csókjaid íze kísért

                    ragacsos húsban, szétfolyó, szőrös kenyérben.

 Viasz-mellein ülő cseréptálból zabálok…

(Gőzölgő pecsenyék közt szar-szerű hurka,

      s égnek meredő nyúlláb.)

Törékeny sorsod

két kezemben tartom. Lám:

olykor megesünk.

meditálva Kvannon lepecsételt szobra ölében

Mikor a költő fölmegy a hegyre, pontosabban:

amikor elhatározza, hogy fölmegy a hegyre,

egyszeriben minden lépése könnyebbé válik, szinte szökken,

s gyöngykagylót feszítőn hasít szemébe az igéző rózsás hajnal.

Mint egy életre szabadító, jó éjszakai alvás

a kiterjedés nélküli, párálló sivatagban,

vagy akár nyirkos téli éjszakán, amikor mégis

elég meleged van a pihetollal tömött tibeti hálózsákban,

akkortól kezdve a süketítő csöndben jól hallod füledben

saját véred ütemét doboló verőered lüktetését

a bölcsesség gyémántjának titokzatos zúgásával elkeveredve.

Úgy gondolom

Úgy gondolom hogy

nem meghalunk hanem

élve jutunk majd a

„mennyekbe” ahol

a szél – a szemtelen

bolond szél – meglebbenti

szoknyádat s te vissza-

visszafogod mert csakis

nekem mutatod meg

térdedet ágyékod s

hajlataid ott-ott a milliók

közt is örök szerelemben.

Mint aki temetésről temetésre megy,
hagytalak magadra,
eltelt több mint négy év,
lett még két gyönyörű gyerekünk, 
mert már nem, nem bírtam tovább a csendes 
napról napra, hónapról hónapra gyilkoló nyomort,
s ott a malac ólban kértem az Istent, 
adjon tíz évet Angliában,
hogy megváltoztathassam az életünket,
cserébe, hogy utána csak azt tegyem, amit neki kell, –
de nap mint nap eszembe jut, 
hogy Veronikával egy csomag ropiért,
ő a boltban s te otthon, zokogtatok.

Bajaim az idillel

Mikor a konyhaasztalnál olvas, 
miközben répát pucolok, 
mikor álmomban a kezem megszorítja, 
mikor azt mondja a telefonba, 
hirtelen váltással, 
hogy nem, nem hagylak szarban, 
mikor mézszínű fény 
és magzatvíz áramok, 
mikor szeretetünk csupaszon, 
jóságunk felfakadva, 
akkor úgy szeretném, ha újra 
rám vágná az ajtót, 
és csak lebaszná a szatyrot, 
ha elege lenne belőlem, 
és alig várná, hogy lelépjen, 
ha még úgy tékozolnánk egymást, 
mint akik halhatatlanok. 

Egyszer felmorajlik a csend

és zsebre gyűröd ezt a didergő éjszakát.

Felébredsz megíratlan versek között,

ahol tökéletlenséged része az egésznek.

A térdedben rogyadozó otthontalanság

billenőformaként erősít a tartalomra,