Csapó Angéla versei (Bajaim az idillel, Szóval)
Bajaim az idillel
Mikor a konyhaasztalnál olvas,
miközben répát pucolok,
mikor álmomban a kezem megszorítja,
mikor azt mondja a telefonba,
hirtelen váltással,
hogy nem, nem hagylak szarban,
mikor mézszínű fény
és magzatvíz áramok,
mikor szeretetünk csupaszon,
jóságunk felfakadva,
akkor úgy szeretném, ha újra
rám vágná az ajtót,
és csak lebaszná a szatyrot,
ha elege lenne belőlem,
és alig várná, hogy lelépjen,
ha még úgy tékozolnánk egymást,
mint akik halhatatlanok.
Szóval
A magamfajta akkor ír, ha nem beszélhet.
Nem tehetem jóvá az érzést, amit elkövettem.
Vacogok a ki nem mondott, elképzelt szavaktól,
de mivel mi ketten beszélni nem fogunk,
sose tudom meg, mi a vád pontosan.
Ha szót kapnék, elmondanám, hogy
nem akartam volna többet, mint amit
szívesen adtál volna magadtól,
és uralkodtam volna magamon, hogy csak
annyit adjak, amennyit elviselsz belőlem, szóval,
hogy ha öröm nem lehetek, akkor inkább ne legyek semmi,
de tudom, hogy számtalan dolog felhozható ez ellen,
hogy a saját szabályaimat se mindig,
hogy tisztában saját magammal se,
amire az utolsó, meg nem hallott szó jogán
annyit mondanék még, amire ma jöttem rá,
hogy érdekeltél, érdek nélkül, mint valami rejtvény,
és azt se bántam volna, ha kifogsz rajtam.
Megjelent: 2019-07-21 14:00:00
 |
|
Csapó Angéla (1970) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
