VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Próza
Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük.
…És törik a fejüket paprika nélkül, nekiütköznek az oszlopoknak, csak én veszem észre, hogy repülnek és zsákokat cipelnek. Olyan épületek is voltak, melyek teli torokból trombitáltak. A szobrok megpuhulnak, a kő csöpög. Azon a vidéken nem nagyon szeretik a fényűző repülőket. Már megint ott jár, mint egy hulla és nyerészkedik, gondolja. Nem verheted meg őket anélkül, hogy téged meg ne vernének. Utasította a mostohatestvéreit, sógorait, sógornőit, elvált feleségeit. Az arca összeugrott, mint a rugó, és erőszakos lett. (ette a szalonnát, ahogy a gyufát eszik.) A csapat feljut a csúcsra, és a másik oldalon lemegy. Áldozataik karjába ereszkednek azok. A hegyoldal felbőszít, a csoportnak döntenie kell. A sziklák repedeznek, a termet kiürítik Elhaladnak a templom mellett, ahol néhányan ülnek feketében. Lepkék táncolnak pár kilométernyire onnan, ahol az erdő fái emelkednek. Azt számolják, hogy meddig képesek az árnyékban meghúzódni. Messzire száll a csapódó fegyverek hangja. Nyikorgó járással megy bőrönddel a vállán. Nyúzott testéről meglepő rángásokkal kopik le a bőr. (Összemosolyogtak.) Értelmetlen dolgokat emlegettek tréfálkozva.
Mátyás király elégedetten dőlt hátra trónján, miközben jófajta Tokaji bort kortyolgatott mívesen megmunkált kupájából. Testét, lelkét átjárta a jó tíz éve privatizált királyi borvidék fejedelmi nedűjének zamata, és érezte, hogy nagy gondolatok kergetik egymást fejedelmi agyában. Mostanában csak kis hercegségek kuktákból összeállított válogatottja vagy távoli országok derék olajfúró munkásai ellen veheti fel sikerrel a csatát a csapat. Ezért is hívják még mindig "Feketének". De jó királyunk fejében, mint említettem volt, nagyratörő terveket szőttek a percek és a jófajta aszú.
Mióta élek, szürke minden álmom. De egyszer régen azt mondták nekem, hogy a szerelem aranyszínű lesz. Sokáig nem hittem, míg egy borzongós január gyermekálmában meg nem érkezett. A társasága: szellemi pezsgés. Arca egy zordon angyalé. És mindemellett jól főz, beáztatja az edényeket és energiatakarékos mosógépe is van. Használ méhviasz csomagolóanyagot a szendvicsekhez – nem egyszer tízórait csinált nekem –, és mint rég az elegáns urak – textilzsebkendőt. Olyan különleges pesti bérházban él, komposztgyűjtővel – mindig azzal tréfál, hogy némely lakos bizonyára mellékhelyiségnek is használja. A postaládáján „SZÓRÓLAPOT NEM KÉREK” felirat van. Nincs autója – a szüleim nem örülnek, hogy egy ilyen embert szeretek –, de néha elektromos rollerrel jár. Sokan talán azt mondanák, kínos, hogy negyvenkét évesen így közlekedik – de én mégis szeretem, és nem tagadom, hogy a világszemléletemen mennyit formál ez az ember. Mert például mióta vele élek, külön gyűjtöm a sültkrumpli sütőolaját – és elmosom a joghurtos dobozokat. Utóbbi a műanyagba megy tisztán. Míg a halkonzerv – azt ő mossa el! – mindig a fémben landol. Emellett persze van papír is: a mégis bedobott szórólap, a karton, amiben sok doboz tejet vett – a kakaóhoz, nekem! –, s a csíkokra felhasogatott dobozok.
Reggel hétkor kelt. Megint nem volt kedve iskolába menni. Gyomorideg kínozta. Szülei csak sejtették. Az anyja, Mária csomagolt Ferinek két szalámis szendvicset. Feri hatodikos volt. A humán tantárgyak jobban mentek neki… Mikor tíz órakor ettek a többi gyerekek, ő nem tudott a szájzára miatt enni. A táskában hagyta a két szendvicset. Szokásosan teltek a biológia és a fizikai órák. Mikor hazafelé ment, egy szomorú dalt dúdolgatott magában. Aztán egy különös dologra lett figyelmes. Egy kukázó a kukában valamit keresett. Nyilván ételt. Feri megszánta. A kukázó is észrevette, hogy Feri figyeli őt, és fenyegetően közeledett felé.
Amióta feltalálták az ujjal való festést. Szíveskedjél az ujjaddal. Kiteríthető, fogyasztható persze. (Egyenes gerinc.) Rettenetes volt, hiába keresték, gyakorolni akarta a jövőt. (Nemsokára.) Meg az ágyúval való festést szabad emberi arcon, különféle kitűnő festékekkel. Szőrtelen arccal járják a halmot. Földszínű munkára gyülekeznek hirtelen több százan piros sapkában és lovakon. Teljhatalommal uralkodott a sűrű szőr. Magától értetődő szorgalommal kezelték a szöveget. Elkanyarodtak a várakozó autók, mintha elrántanák a gyeplőt. Mindkét esetben felmerülhet a gyanú, hogy a gyermekek hálátlanok. (Kizárja, kirabolja, szégyenteljesen kétértelmű.) A külvárosban előtte a kísérlet, az apróléptű túl bátran viselkedik. Forog a gyeplő, és a bakon ülők birkóznak. A puskájukat töltik. Azzal vádolják, hogy gyalog ment át a Lánchídon, saját hatáskörében, egymás kezét fogta a gonosz és a jó, együtt reggeliztek, számolták kincseiket. (Sírtak is.) Indián harcosok sötét tömege a ház körül, (hallod?) csak itt-ott világít, és te alaposan megmondod a magadét. A város vénei törvénykeznek, imát mondanak a képzelet élénk perceiben. Az őrjárat nehéz lépéseit szétdobálják a falon. Siklik lefelé a sziklán, átadják egymásnak a parancsolatokat. (Azokat az egyedeket a szakadékban.) Indulókat játszottak, páncélsapkában, a Dunaparton lovagoltak, röppentyűvel látták el a lócitromokat, a nők guggoltak, és a fehérneműiket rádobálták a vízre. (Mindegyiknek van szeretője.)
Beteg lelkek merültek fel és mint halvány pára lebegtek a tó fölött. Tapogatózva ment az öreg író a repkénnyel befuttatott ház felé. Rájött, hogy olcsóbb, ha befuttatja, mintha bevakolná. A nyers vörös és fekete vulkanikus köveken éppúgy megkapaszkodik, mint a sima falon. Az alaktalan kövek lassan eltűntek és többé nem virított az egyetlen vakolatlan ház a takaros utcában. Tapogatózott, mintha megvakult volna, a kerítésekbe kapaszkodott, hiszen ismerte mindet. Az évek során először csak beleégett a memóriájába, melyik mögött leselkedik vad komondor, rottweiler és egyéb veszély. Ha szürkületkor ment el az ilyen kerítés előtt, éktelen dühvel rontott elő a láncról elengedett fenevad. Pedig ismerték a szagát, sőt a hangját és a csoszogását is.
Várta a regény, talán kap szerződést, ha elkészül néhány fejezettel. Életének epizódjai álomszerűen törtek rá az öregre, aki ezért nem tudott aludni és írt, csak írt. Félt, hogy reggelre eltűnik a papírról vagy a képernyőről. Amikor rátört az álmosság és lefeküdt, félóra múlva felriadt. Ilyenkor elővette az összetűzött papírlapokat és körmölt. Nem tudta, hogy álmodta-e vagy a valóságban történik vele a régesrégi emlék. Kölni töltötte be a szobát. Persze tudta, hogy valamikor a márványlapon eltört egy üveg négyezer-hétszáztizenegyes. De ez az illat azt a nőt jelképezi. Megmozdul, közeledik és áthatol rajta. Az öreg író úgy érzi mintha beszívta volna az illattal a nőt is. Már nem látja, hogy a háta mögött távozott és nem vitte magával az illatot. Randevú, társasági meghívás? Hajnalig törte a fejét. Nem bírta megírni, ezért elaludni sem tudott. Megvirradt.
Így például megszólíthat valakit, anélkül, hogy rábukkanna. Ha nem látod és átgázolsz rajta, eszedbe jut az úti cél. (Ezzel a tevékenységével, vagyis azzal, hogy nem fél tőle.) A versenypályán felágaskodtak a lovak. Leleplezően és kényszeredett szerénységgel nyerítettek. Felvette a tömött hátizsákját, hinni kellett neki. Kérdezel, de nem ezt tűzted ki magad elé. Megjönnek és sírnak majd szóváltás közben. Csoportosan, különböző anyagokból összeállítva. Valamikor kisbabákat szültek délkeleten és délnyugaton. Rugdalózó csöppségek voltak, rongyosak is. Asszonyok és gyermekek kapaszkodtak felfelé a hegyoldalon. Azt szeretné tudni, hogy. Ott voltam, persze nem kell szó szerint venni semmit. Egyébként is papírra kell vetni. Addig kell i(r)nni, míg el nem törik a pohár. A fehér köpenyesek, meglátták őket a visszapillantó tükörben. Ha ezen a szigorúan titkos folyosón elindul, elér oda. Írásos bizonyíték van, a szagok hatása időnként súlyos, mentik a kérdéseket, végkövetkeztetés szerint, testek forgolódnak az alagsor szűk folyosóin. És én? – kérdezte az, akit most kivégeznek. El kell érni, hogy a kiválasztottak szakítsanak. Vannak barátaim, mondja, idegenkedve haragosan. Georg felemeli magát a tükör előtt, lebeg. Az ereje, a jajveszékelése biztonságos távolságban. (A fogoly odalép a királyhoz, mert betelt a törvény, a törvényt skandálja a szájában.) Egy hajtásra kifordul, elesik, kiissza, keresi az utat, megy és néz, kutatja az igénytelenség okát.
Ugye, mama, azt lehet, hogy én, mondjuk, odaadom a Katikának az én hat hónapos magzatkámat, mert az övé még csak két hónapos, de ha az enyémet viszi haza, akkor a férjikéje már nem mondhatja neki, hogy honnan a csudából került oda egy gyerek, akkor már nem mondhatja, hogy nem ad nevet neki, én pedig megkapnám a Katika két hónaposát, persze lehet, hogy először nagy lenne rá a hasam, de tudnék rá vigyázni, és a Katika is tudna vigyázni az enyémre, azt mondt a nőgyógyász, olyan szép a méhszája, mintha sose szült volna gyereket, és aztán három hónap múlva visszacserélnénk, mert az enyémet akkor meg kell szülni nekem,
Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet. Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy... Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített. – Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják. Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá. – Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
A hét vezér lovaik nyergében méltóságteljesen várakoztak a Vereckei-szoros bejárata előtt. Mögöttük a magyarok népe. Lágy szellő simította porlepte arcukat, és a nyereg alatt puhított hús pont megfelelő állagúvá vált. – Kopogjak? – kérdezte Ond. – Még ne! – válaszolta Árpád. – Druszám, a Feszty még nem fejezte be a rólunk készülő körképet.
„…fürdőkupola nagyságú ingasúlyok
Hosszú feje volt, és széles, kerek karja, forgott, ebből következik, hogy a kompresszorok leálltak, megkérdezte, hogy az ő jelenléte befolyásol-e, leszálltak-e már, és hogy ki tudja-e elégíteni. Néhány másodperc múlva túl voltak a repülőtereken, a kiképzés időbeli helyszínein, a fegyverzeten, meg a hasonló formájú védőrétegeken. Akkor ők, miután előtűntek a kövek között, és igyekeztek nem mondani semmit, mert azon a vidéken csak remegő kezű öregek laktak, bólogattak, hogy nem így, meg nem úgy, illetve, hogy szétnyomódott-e, ők meg félrehúzódtak, az anyák a szoknyájuk alá rejtették gyermekeiket, és én azt hittem, hogy az a valaki, aki az előbb kijött már elment, vagy mégis ott maradt, esténként megtanulhatott célozni, persze nem annyira, nem is a lövedékek miatt, (repülés sebessége, szorozva repülési idő), haladhatott tovább a labirintusban, azok hintáztak, és a fegyverek rászegeződtek a célpontokra.
HOGY ÁT TUDJON KELNI AZ APOPHISZ-KÍGYÓ GYŰRŰI FÖLÖTT…
HOGY ÁT TUDJON KELNI AZ APOPHISZ-KÍGYÓ GYŰRŰI FÖLÖTT…Én, Tepi önmagam sóvár kicsinységét köpöm a Szent Tóba s szenvedélyemet hátulról közelítem. Gerincén fölfelé vágtázik harci szekerén Ré. Térdeim remegnek s szárnyakat képzelek sötétbarna hátamra, mivel elröpülünk Ővele. Íbiszek lennénk a Nílus deltájának hűsében. Nászdalunk megsiketítené Hapit. Teje a tükrös vízben révedő Másodtepinek dúdol, majd hátrafordul: Szolga, láb alatt vagy! Hajló derekamat legyőzi valódi természetem. Tavirózsák és békák a tanúi, hogy Teje meglepett sikolya a fejemre pottyan s ágyéka pediglen ágyékomba csókol. Papnő, istenek arany trónusára emellek! Az alázat szikráját sem mutatom. Az asszony az csak asszony, mégha néminemű hatalom is nyugodik a kezében. Teje combjai reámtapadnak. Kegyetlen és kacér mosolya az Apophisz-kígyó. Hiszem, hogy könnyűszerrel átkelek fölötte s uralgani fogom. Szolga, az én szerelmem drágán kóstál! Legféltettebb kincsedet add…De az arany is kedvemre való! A szolga és az arany szavak gyöngeséget gyökeredznek vállaimba s elengedem Tejét. Elégedetten szegi föl az állát, mint a jóllakott macska. Lelkemet kapod aranyba foglalva. Az a legféltettebb kincsem. Sírokból rablott. A gazember Kufunak busás áron kótyavetyére bocsátott. Kerek. Cseng. Boldoggá teszi szívem szépséges szajháit…
Azt mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. De én úgy látom, túl jó lesz, azaz már-már rossz, elviselhetetlenül jó, már-már kegyetlen. Tán az kellene, hogy előbb büntetése legyen neki, kiszabott, letöltött büntetése, s csak aztán lehessen bárki, ha akar, még pandúr is, de csak eztán. Mert nézd, nézd magad, itt vagy te is. Te, akiről azt pletykálják, pénzhez mentél feleségül, de aztán meguntad, meguntad az első férjedet, szeretőhöz jártál, majd meghalt a férjed, de túl hirtelen halt meg, azt mondják. S így, ha te akár segítettél, akár nem az ő korai halálában, ő hős lett, pletykahős, a nép hőse, mert lehet, hogy a végén már csak ivott, lehet, hogy elhanyagolt asszonyt, gyereket, céget, de ezt azért mégse érdemelte, a korai, gyors halált. Mert azért mégis ő, ő volt, aki idehozott téged, telket vett, házat építtetett, és ezt az intézményt, ami eltart téged, míg élsz , és el, majd a gyerekeidet is.
A nappaliban ültünk. Mindenki foglalkozott valamivel, hogy ne unatkozzon. Egyesek kártyáztak. Dominónk is volt. A nők kézimunkáztak. Kis keretekben hímeztek valamit. Csak Ljubojka kötött, már amikor kedve volt. Vagy kibontotta a kötését, amikor, Teréza nővér szerint, „rájött az ötperc”. Mind nyugodtak voltunk. Valamivel foglalkoznunk kellett, hogy múljon ez a ragadós és lassú idő, ami különben, úgy tűnt, meg sem mozdul. Bejött az igazgató. Felkaptuk a fejünket. Nagyon ritkán nézett be hozzánk. A munkások, akik itt dolgoztak, gyakrabban bejöttek. Néhány másik emberrel együtt lépett be, de azok nem olyanok voltak, mint akik rendszeresen meglátogattak bennünket. Nem volt nyakkendőjük. Ezek biztos nem kekszet és ígéreteket hoztak nekünk, gondoltam. Azt mondták, hollandok, legalábbis én így értettem. Lelkesedéssel, csodálattal néztek ránk. Minket így még nem nézett senki. Csak bámultak ránk, jól megnéztek bennünket, aztán elmentek. Nem ígértek semmit, nem hoztak kekszet, sem szörpöket, és azt sem említették, hogy majd autóbuszt biztosítanak nekünk.
Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal, meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette.
Egy Vaskos, jegyet vesz, teljesárút, első osztályra, talán ablak mellé, bár azon a vonaton nincs helyfoglalás, csak érkezési sorrend, szóval megveszi, elrakja, megszámolja a visszajárót, zsebre vágja a pénzt, és elindul a peronok felé. Egy Karcsú száll ki a taxiból, megvárja, míg a sofőr a vállára segíti a táskát, aztán csak áll és bámulja a pályaudvar mellé leparkolt autókat. Egy kalauz lépked a szerelvény mellett, minden kocsi számát felírja füzetébe, és mikor végigér, elrakja a tollat a felső zsebébe, sapkáját a hóna alá csapja és bemegy a forgalmi irodába. Egy Foghíjas tápászkodik fel elvékonyodott dobozpapír fekhelyéről, megissza a maradék bort a pillepalackból, kabátja zsebéből félig szívott csikket kotor ki, rágyújt, és megindul a várócsarnok felé vezető lépcsőkön.
Csengődi Péter Fotó: Molnár Attila (Kép forrása: Veranda Művészeti Csoport) „Az oroszok már a spájzban vannak!” – jut eszembe olykor-olykor a film, egész pontosan Horváth Tivadar, majd Sinkovits Imre ledöbbent arca. Bár a költők nincsenek annyian, mint az oroszok, az élet egyre több területén futok össze velük, legyen szó egy kocsmázásról (felolvasó estek), nyaralásról (Tokaji Írótábor), vagy csak egy internetes csevegésről. Így egyre többször esik meg, hogy ingyen vagy fél áron jutok egy-egy kötethez, és ami még értékesebb, nem egyszer egy érdekes történet is kapcsolódik hozzá.
Ha a kávéba aprított kenyér eszembe jut, érzem a ház illatát. A földpadló, a petróleumlámpa füstje. És bár ezeknek inkább szaguk van, bennem mégis illattá állnak össze, a ház illatává, holott házról nem beszélhetek, csak cselédlakásról a Liget tanyán. Hosszú, sok nyirkos odúból álló vályogépület volt, a Majláthok építtették annak idején, valamikor a húszas évek eleje tájékán. Lépcső, ajtó, amely a konyhára nyílt, a konyhából bejárás a kamrába és az egyetlen, bár nem túl kicsi szobába. Földpadló, gerendák tartotta mennyezet, a szobán kis ablak, inkább a levegő, mint a fény beengedésére. Arra pedig már nem emlékszem, hogy hány ilyen szobából és konyhából álló cselédlakás fért meg egymás mellett ebben az épületben, de arra igen, milyen jól megfértek egymás mellett az emberek, a kényszerű összezártság ellenére. Mert az összezártság kényelmetlenségét szinte semmivé tette az egymásrautaltság.
Azt olvastam, semmi gond, az emberiség nem marad bolygó nélkül, ha a Nap és vele a Föld elpusztul, mert addigra biztosan kihal. Az egész, az egész emberi faj, mivel bonyolult, és a bonyolult fajok hamar kihalnak. Maguktól. Pedig talán nem is olyan bonyolult ez. Legalábbis nekem, te, Rómeó, tiszta voltál mindig, mint a víz. Talán a kék szemed tette, a vízszín, az égszín, a szabadság örök színe, hogy mertelek nézni, és mertem elgondolkodni terajtad, és persze Júliádon is. Ha fiatalok lennétek, egyszerűbb lenne minden. Mernétek a szerelmetekért a természethez nyúlni. Bevonzani mindazt, ami kapcsolatotokat megtámogatná, mindazt, ami nem emberi, mégis rajongásra érdemes, s ezáltal hitelessé tenné a ti rajongástokat is egymás iránt. Ha fiatalok lennétek, előkeresnétek az agyatokból minden szépet és jót, amit eddig láttatok és megéltetek, tengert, sziklát, búzamezőt, anyjához simuló csecsemőt, ma született borjút, csikót, ami éppen első lépését teszi a világban. És napot és holdat, és virágot és hasznos, de haszontalan szépet is. Szerethetnétek egymást, ahogy a fiatalok, ahogy valaha fiatalon szerettetek.
Áhítatosan, középen, stílusirányzatok szerint. Seregek között. A könnyelműség bélyegét viselő idegen mesterek. Amikor odaér a naptár keresem a királyt, valamit várok tőle. Csak a holmiját látom, a hatalmas sereget, mely kimerül, ha megsimogatják. (Egyébként voltak. Lesznek.) Hol voltatok akkor, amikor a villámlás felszakította az ország testén az ütőeret: Lovak patája zeng hétköznapi ablakok nyílnak, bátor emberek, mindenféle vegyszerek keverednek a beszélgetésbe. (Között.) Cserebogár, sárga cserebogár, mondják, és félretesznek bizonyos kérdéscsoportokat. Szaggatott vonalban álltak, azt hittük, hogy nem hagynak magunkra minket a világmindenségben. (Magyarország a középkorban európai nagyhatalom volt.) Beteljesedett a jóslat, az őshimnuszok, egymásra néztek, meteor becsapódás. Nem volt senki aki hellyel kínálna, aki biztatna. A föld kérge pózba merevedett. Megvadultak a befőttes üvegek. Nők is voltak ott, lebegnek a harcmező felett. Akik tépkedték a ruhájukat, lehajoltak szükségletüket elvégezni. Már tartott a roham, és a katonák menekülést színleltek. A lőporszag átkelt a folyón. 
|
