VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A Pécsi Nemzeti Színház izgalmasnak ígérkező Bánk bán-bemutatóval nyitotta meg októberi műsorát: az opera kritikai kiadása alapján létrehozott előadást hirdetve, ezzel ünnepelve fennállásának 130. évfordulóját. Sajnos azonban a színvonalas zenei megvalósításhoz felemás dramaturgiai és rendezői munka társult. Kevés alkotásnak jutott olyan mostoha sors az operairodalomban, mint Erkel Ferenc Bánk bánjának. 1939-ben az Operaház vezető művészei úgy gondolták, hogy a darabot csak jelentős átdolgozás árán lehet továbbra is műsoron tartani, ezért Rékai Nándor, Nádasdy Kálmán és Oláh Miklós gyakorlatilag újraírta nemzeti operánkat. Lecserélték a szövegkönyv háromnegyedét, a Biberach–Bánk-kettősből Petur–Bánk-kettőst kreáltak, a nyitókórus helyett egy Ottó–Biberach-jelenetet illesztettek az első felvonás elejére, a király második felvonásbeli áriáját a harmadikba helyezték, a címszereplő szólamát baritonra írták át, hogy csak a legjelentősebb, a zenei anyagot is érintő változtatásokat említsük. Ezt követően évtizedeken át ezt a verziót játszották a fővárosban és vidéki színházainkban is. Közben az „eredeti átdolgozás” kiigazítására is többször sor került: az 1950-es évek elején Kenessey Jenő nyúlt bele a zenei anyagba. Többek között a Tisza-parti jelenetet csonkította meg brutálisan: kihúzta Melinda koloratúráit, és stilizált csárdássá vonta össze a harmadik felvonás első képét. Az 1960-as években a Ferencsik János zenei irányításával megvalósított felújítás alkalmából visszaállították a Tisza-parti jelenet koloratúrás, rövidített verzióját, és elhagyták a jelenetváltásokat bevezető intermezzókat. Utóbbiakat Rékai azért alakította ki az erkeli anyagból, mert Oláh és Nádasdy több jelenetre szabdalta szét az első felvonásnak a királyi palota azonos termében játszódó történéseit, s időt kellett nyerniük a díszletcseréhez. Tovabb a kortarsonline.hu cikkére >>>
Tölg-Molnár Zoltán az egyik legkövetkezetesebb és legszisztematikusabban építkező művész volt, aki egyszerre törekedett minimalizmusra és alkotott érzéki felületeket; művei egyszerre absztrakt képek és kézzelfogható tárgyak, értelmezésre váró, megfejthetetlen jelek. Utolsó három évtizedben készített munkái az egyetemes absztrakt művészet történetével több szálon fonódnak össze. Először is az absztrakció Malevicstől Ad Reinhardton át ívelő redukciós törekvéseivel, amely a fekete monokrómiával óhatatlanul is a transzcendens felé vezet. Másodszor ezzel épp ellentétesen – akárcsak Lucio Fontana – a festészet pátoszát tagadva, vizsgálódásai középpontjába Tölg-Molnár a kép mint tárgy kérdését helyezte; művei a mi valóságos terünkbe lépő objektumok. Ezzel együtt – harmadszor, a művészet térfelén maradva – a festészet és a szobrászat kategóriahatárain is könnyedén járt oda és vissza. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Az Ifjúkori önarcképben remek kifejezéssel „sorsom manökenjeként” sorolja fel kamaszkori öltözködését. „Ódivatú fekete bakancs / oldalt sliccelt, fekete sínadrág”, „szakadozott sötétbarna szőrmellény”, kifejtett bélés, fekete biztosítótű a fülben (ezt a versben is említett Sid Vicious (1957–1979), a Sex Pistols basszusgitárosa tette ikonikussá), fölnyírt haj, „enyhén aszimmetrikus frizura, / esetleg feketével kihúzott szem”, olcsó karkötő, meztelen felsőtest: íme, előttünk áll a klasszikus kelet-európai punk a 70-es, 80-as évekből a maga színpadias underground anarchizmusával; a Trabant, a Kontroll Csoport, a Neurotic, a Vágtázó Halottkémek világa. Külön vers szól (A Fal) az elszalasztott Pink Floyd-koncertről, egy különösen szép másik versben (Zene kazettákra és tűzhajra) föltűnik a Nirvana együttes is, egy harmadikban (Brixton fegyverei) a Clash, egy negyedikben (A szabadulószám) Nick Cave. A harsány borító, Huczek Zoltán festménye is punk színeket, figurát jelenít meg. Kinyitom a komputeren Nyilas Atilla másfél évtized szünet után megjelentetett újabb verseskötetének belívét, és végigolvasom. Jegyzetelek közben. Kiemelek két versből egy-egy többsoros részt, mert úgy érzem, ezek lehetnek azok a pillérek, amelyek megtartják az értelmezést. Az egyik mindjárt az első versből való, tehát a költő is nagy súlyt helyezett rá: „és közben hallom fejemben a Hangot, / amely mindig beszél, versben beszél hozzám, / ahogy a tenger morajlik szüntelen, / el-elhalkul, majd újabb zúdulással / kitartón ölelkezik a szomjas fövennyel, / mindig ott van, mindig zenél, maga a nyugalom, / holott minden hulláma végítélet” (A Hang). Ez nem afféle ars poetica (abból is van a kötetben: egy, amelynek a címe is az, és A cím, valamint az Egy elszállt vers balladája), hanem tudósítás arról, hogy milyen sajátos, csak rá jellemző módon születnek versei.
Mozart előtt és után: az Orfeo Zenekar Michael Haydn és Antonio Salieri Requiemjeit halottak napja alkalmából műsorra tűző koncertjéhez nem használt ugyan ilyen hatásvadász reklámot, de nehéz nem látni a bécsi klasszikusok zsenijének árnyát a két mester műve között. Nehéz már azért is, mert Joseph Haydn öccse, Michael (1737–1806) 1771-es c-moll Requiemje egyértelműen a Mozart-mű egyik előképének tekinthető, s ráadásul számos szállal kötődik a fiatal Mozart életéhez. A Requiemet Haydn Sigismund von Schrattenbach salzburgi hercegérsek temetésére szerezte, melyen 1772 januárjában a Haydnhoz hasonlóan a hercegérsek szolgálatában álló (és jóvoltából egyik itáliai turnéjukat éppen befejező) Leopold és Wolfgang is részt vett. A két gyászmise születése közt eltelt húsz évnyi idő távlatából is tiszta a Haydn és Mozart Requiemje közti áthallások sora, az Introitus súlyos, kontrapunktális nyitányától és a kórusnak a basszustól egyenként felfelé építkező szólamok belépésével való megszólaltatásától a Quam olim Abrahae majdnem egészében átvett témájáig.
Különös emberalakok, állatok, mesebeli házak, tájak, álom és mégis simogatóan valós. Ilyen Keresztes Dóra világa, aki könyvművészként végzett 1977-ben a főiskolán. Olyan mesterektől tanult, mint Kass János, Jankovics Marcell és Gyulai Líviusz. Művészetében az illusztráció áll a középpontban, de foglalkozott festészettel, plakáttervezéssel, bélyegtervezéssel, színházi látvány- és jelmeztervezéssel, animációs filmkészítéssel. Két évtizedig szerkesztette a Múzsák című múzeumi negyedévenként megjelenő művészeti és tudományos magazint, sok-sok képpel és okos cikkel a múzeumok és a kultúra világából. Ez az újság nagyon hiányzik azóta is. Keresztes Dóra autonóm alkotói világa már négy évtizede a könyvillusztráció. Első munkájával, 1977-ben Nagy Olga széki tréfákból és elbeszélésekből válogatott Paraszt dekameronjával, nagy figyelmet keltett. Illusztrációi folytatódtak olyan költők munkáival, mint Villon, Weöres Sándor, Kányádi Sándor és sorolhatnánk.
„Örül az ember, ha válaszolni tud, és milyen jó az idején mondott szó!” A föltűnően termékeny és igen sokoldalú felvidéki költő, Fellinger Károly (Pozsony, 1963) nyelvi-poétikai világát korszerűen keresztény szemléletmód sugarazza át. Versei és gyerekversei a formakereső játékosság és az örömhírhez hű melankólia köztes tereiben szólítják meg az olvasót… H. T.: – A szülőföld és a szülőház emlékezete nem feltétlenül jelenik meg az adott művész alkotásaiban. Nálad azonban nemcsak fel-feltűnik sorsod forrásvidéke, de verseidben szinte programszerű hűséggel dolgozod fel családod és a magad történetét. Honnan ez a kitartó odafordulás a múltakhoz? S ha legelső emlékeiden merengsz, miféle életmozzanatok ködlenek föl eszméletedben? F. K.: – A szülőföldhöz való ragaszkodás azzal is magyarázható, hogy a régi házunk a Kis-Dunával volt szemben, Újhelyjókán. Apám azonban új házat épített a falu másik felén, s én, hatévesen, a világért sem akartam oda költözni. Az új falurészen már idegennek éreztem magam, ráadásul hiányoztak a barátaim, a Kis-Duna és a mellette lévő erdő. Ahova költöztünk, ott még a szokások, ételek is mások voltak. Újhelyjóka falu pár évvel születésem előtt olvadt bele a nagyobb Jóka községbe. Szülőfalumban elevenebben éltek a népszokások, maradibb falu volt, vaskalapos lakosokkal, akik egész héten spóroltak, hogy aztán szombatonként elmulassák az összes pénzüket. Több állatot tartottak, többen éltek a mezőgazdaságból – inkább csallóközieknek számítottak, mint mátyusföldieknek. Tovább a naputonline.hu cikkére >>>
Bognár Péter, Szőcs Petra, Owen Good, Sineger Julianna és Keserű Imre kapta 2025-ben az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező irodalmi kitüntetést. Az elismeréseket november 13-án adták át. A Déry-díjakat a Déry Tibor Alapítvány évente ítéli oda az irodalmi élet kimagasló alkotóinak. Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre. A pénzjutalommal járó kitüntetés forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. Az elismerés egyúttal Déry Tibornak is emléket állít, akinek idén ünnepeljük 131. születési évfordulóját. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Eredeti rajzok, fotók, makettek, hanghatások, hang- és filmfelvételek idézik fel Makovecz Imre képzelőerejét, hitét, szimbolikát hordozó, megszületett és tervezőasztalon maradt alkotásait a Műcsarnok Angyalok és építészet című kiállításán. Makovecz Imre hitt az angyalok létezésében. E minket óvó lények végigkísérnek minket, halandókat teljes földi utunkon – fényen, félhomályon és sötétségen át újra vissza a fénybe. Makovecz épületei is olyanok, mint az angyalok: menedéket nyújtanak, miközben az ihlet szárnyain összekötnek minket és a földet, amelyen állunk, az égbolttal, amely felettünk van – és az ezeken túli dimenziókkal is – így ír a kiállítás bevezetőjében a tárlat kurátora, Jonathan Glancey brit építészeti kritikus és író, aki a nemzetközi építészet megkerülhetetlen folyóiratában, az Architectural Review-ban először 1981-ben szólt a magyar építész munkáiról, hangsúlyt helyezve az aszimmetriára, valamint az épületek és a természet gondolati-fizikai összefonódására. Tíz éve, amikor a hajdani tanítvány, Csernyus Lőrinc szakmai irányításával a Makovecz Imre Alapítvány, a Magyar Művészeti Akadémia és a Kós Károly Egyesülés szervezésében Makovecz Imre nyolcvanadik születésnapjára nemzetközi konferenciát szervezett Budapesten, ott volt a résztvevők között, s akkor arról is szólt, hogyan kapcsolódik szervesen az európai építészet fejlődésének ívébe Makovecz építészete. Vajon ma éppoly szenvedélyes elfogódottsággal, hittel látja a szellemi örökséget? – erről is beszélgettünk Jonathan Glanceyvel. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Tavaly decemberben jelent meg a Telex tárcarovatában Háy János Istenes vers című írása, amely címének megfelelően az istenes versről szól, versszakról versszakra ismertetve, Háy módra, a költői műfaj jellegzetességeit. Kicsit olyan ez az opusz, mintha a Szavalóverseny című korábbi Háy-darab kiegészítő melléklete lenne. A Szavalóversennyel a Covid-járvány karanténjának kulturálisan, távszínházilag páratlanul gazdag időszakában találkozhattunk. A Katona József Színház produkciójában, Tárnoki Márk rendezésében láthattuk Kocsis Gergelyt mint költőt, otthonos, otthonkás alkotói műhelyében. Ott költött, a könyvespolcai alatt, az íróasztalánál, s közben magyarázta nekünk a versféleségeket a szerelmestől a tájleíró költeményen át az öregkori líráig. Nem telt el fél év az Istenes vers publikálása után, s 2025 húsvétjára kijött a POKET zsebkönyvek-sorozatban Háy János Passió című munkája, amelynek címe szintén pontosan nevezi meg tárgyát. Ez a Passió tulajdonképpen olyan, mintha egy XXI. századi magyar evangélista mesélné el az ismert szenvedéstörténetet. A nyelvezete összetetten egyszerű (hol frappánsnak, hol viccesnek, hol kicsit kínosnak hat), éppen emiatt bonyolult, rétegzett is. Egyfelől belekeverednek idézetek, reminiszcenciák. Ez egyenesen következik abból, hogy mindünkbe beleivódtak magyar költők szavai, a kifejezéskészletünk részévé váltak verssorok Arany Jánostól, József Attilától, Illyés Gyulától és folytathatnám a sort. Még szép, hogy magyar Jézus magyar költők újrahasznosításával beszél. Másrészt pedig vastagon része a szövegnek a mai szleng is. Példának okáért: „Én dolgozok naphosszat, / te meg mit csinálsz? / Nullahuszonnégyben növeszted a feneked” – mondja Pilátus meglehetősen lovagiatlanul a feleségének, aki nyilvános vitába bocsátkozik ővele Krisztus bűnösségének és elítélendőségének kérdésében. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Flesh című könyvével David Szalay nyerte el az idei Booker-díjat. Ki ez a különös stílusú, magyar származású író, aki épp hazánkban élt, mikor világhírű lett? Miért nehéz a szexről írni és férfi regénnyel díjat nyerni? És miért riadt meg Szalay, amikor Krasznahorkai Nobel-díjat kapott? David Szalay történetének bemutatásában első magyar kiadója, a Typotex akkori főszerkesztője, Horváth Balázs volt segítségünkre. David Szalay idén márciusban megjelent, immár Booker-díjas regénye, a Flesh (azaz Hús) egy magyar kisvárosi lakótelepen kezdődik. Főszereplője is magyar: egy félénk 15 éves fiú, István, aki viszonyba keveredik nem különösebben vonzó, középkorú szomszédasszonyával. Mikor a nő férje erőszakos halált hal, István élete fenekestül felfordul – előbb a fiatalkorúak börténébe, aztán a magyar hadsereg szolgálatában Irakba kerül. Végül Londonban köt ki: kidobó, majd sofőr lesz, nagyon gazdag embereknek kezd dolgozni, aztán ő is nagyon gazdag lesz. Élete különböző fejezetei között ugrálva magáról Istvánról egyébként nem sokat tud meg az olvasó: a Flesh az író jellegzetes, szikár, érzelemmentes stílusában íródott, hőse legtöbbször használt szava (sőt, mondata) az „oké” – ez állítólag körülbelül 500 alkalommal hangzik el a könyvben.
Hogyan dőlt el, hogy művész leszel? Valahogyan mindig is evidens volt, hogy valamilyen kreatív dologgal fogok foglalkozni. Művészcsaládban nőttem fel, anyukám csomagolás-, apukám szemüvegtervezéssel is foglalkozott, így nálunk a barkácsolás, kézművesség természetes közeg volt. Waldorfba jártam első általánostól érettségiig: ott a kézzel való alkotás nem hobbiként, hanem létezésmódként van jelen. A legelső kerámiaemlékem pedig alsós koromból való. Tovább a kultura.hu cikkere >>>
Bene Zoltán egyszerre sok hangszeren játszik, és bár Az érdemes, nemes Rózsa Sándor megírása óta tudjuk, hogy remek humora is van, azért engem például egészen váratlanul ért az a fekete humor, ami az idei könyvhéten megjelent Söténd című regényét jellemzi. Főleg ebben a formában, hiszen a lazán összefüggő történeteknek még egy első szám első személyben elmesélt kerettörténetük is van, majd pedig egyes szám harmadik személyben folytatódnak, de úgy, hogy mindvégig tudjuk, az elbeszélő az a könyv lapjain meg nem nevezett újságíró – feltehetően a szerző irodalmi hasonmása –, aki az Avatás című első fejezetben azért érkezett Söténdre, hogy másfél évvel korábban elhunyt tanára emléktáblájának avató beszédét elmondja.. Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:https://olvasat.hu/sotetsegbol-vagyom-a-vilagossagra-halld-meg-uram-hangomat/ Tovább az olvasat.hu cikkére >>>
A szokottnál lassabban, és halkabban szólalnak meg az első dallamok, tele szorongással, reménytelenséggel. Nem természeti, hanem lélektani a kezdet. Nem a Nílus partján vagyunk, hanem inkább Aida lelkében. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>> Második alkalommal rendezték meg a képzőművészeti egyetemen a jumpSTART eseménysorozatot, melynek zárásaként a halgatók alkotásaira lehet licitálni. A bemutatott művek mellett megismerhettük a kezdeményezés legfontosabb céljait. Egy fiatal, pályája elején járó képzőművész számára az egyik legizgalmasabb pillanat, amikor a műterem magányát hátrahagyva, önálló vagy pályatársaival közös kiállításán először mutathatja meg alkotásait a nagyközönségnek. Hasonlóan izgalmas, amikor egy feltörekvő alkotónak első alkalommal nyílik lehetősége kilépni a műtárgypiacra. Miként lehet bekerülni egy kortárs képzőművészeti aukció kínálatába, hogyan lehet beárazni a saját munkámat, és milyen érzés, amikor egy személyes élményből táplálkozó vászonra vagy plasztikára licitálnak? A Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) a második alkalommal megrendezett jumpSTART elnevezésű eseménysorozatával éppen abban igyekszik segítséget nyújtani a technikai és elméleti tudást a különböző művészeti képzésein elsajátító hallgatóinak, hogy a műkereskedelem világába bepillantva első kézből kapjanak választ hasonló kérdéseikre, ezáltal pedig a lehető legmagabiztosabb tudatossággal vághassanak bele karrierjük építésébe. Tovább a magyarnarancs.hu cikkére >>>
A Deák17 Galériában november 8-ig látható a Fuss el véle… című kiállítás, mely a népmesei világ elemeit a kortárs képzőművészettel hozza párbeszédbe. A kiállítás kurátorával, Gábriel Nórával beszélgettünk és jártuk végig a mesék tájait, tarisznyánkban hamuban sült pogácsával. Miért fontosak a mesék? Nyilván sokfelől meg lehet közelíteni ezt a kérdést – az én személyes kötődésem az irodalmi utópiák, disztópiák világából jön, ezzel foglalkoztam a mesterképzésem során. Ha azokhoz hasonlóan a népmeséket (mert érdemes itt pontosítani, hogy a népmesékről beszélünk) is mint társadalmi ábrándozást fogjuk fel, akkor ez talán meg is magyarázza, hogyan kötöttem ki a témánál. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Zadie Smith új esszékötetében napjaink legégetőbb problémáiról értekezik. Megjelent Zadie Smith új kötete, a Dead and Alive (magyar fordításról egyelőre nem tudunk), amiben a tőle megszokott kritikai gondolkodással tekint rá napjaink kihívásaira. Az angol-jamaicai szerző 2000-ben robbant be az irodalomba Fehér fogak című regényével, ami díjakat és komoly eladási számokat hozott, és az azóta eltelte huszonöt évben a brit irodalomban igazi szupersztár lett. Számos könyve magyarul is megjelent: Fehér fogak, A szépségről, NW, Swing Time vagy a Menekülés New Yorkból.
– Miért lett ökológus, mit jelent ez Gyulai Ivánnak? – A biológia tudománya óriási területet ölel fel. A biológiai tudományok egészén belül egy szelet az ökológia. Az ökológiáról azt gondolják az emberek, hogy az élőlényeknek a környezethez való viszonyát kutatja, ám az ökológia a limitáltság, a korlátozottság tudománya. A természetben a különböző folyamatok, alrendszerek, élőlények korlátozzák egymást. Ez a természet rendje. Az Úristen úgy teremtette meg a Földet, hogy senki ne lehessen korlátlan. Korlátozás nélkül nem lehetne tökéletes az egész. Az embernek is alá kell vetnie magát ennek a törvénynek. Lehet, hogy egy-egy faj vagy egyed számára a korlátozottság hátrány, ugyanakkor az egész, a rendszer szempontjából előny, mert megakadályozza, hogy egy-egy faj felül kerekedjen másokon, csökkentse a rendszer stabilitásáért és alkalmazkodó képességéért felelős sokféleséget. Mindig is érdekelt, hogy működik a nagy rendszer, hogyan illeszkednek a részek egymáshoz, és arra gondoltam, az ökológiától választ kapok erre. Ezért lettem ökológus. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Hölgyeim és uraim, a drámai helyzet a következő. Roskó Bea korábban címeket adott itt látható műveinek, most viszont eltitkolta azokat. A kiállításnak azonban van címe, Kétségeink és a szellemtörténet, na, erre varrjunk gombot, viccből megkérdeztem a mesterséges unintelligenciát, mit is értsünk rajta. Nem rabolnám fölöslegesen az idejüket, Meta, a Műész – kopirájt Szentjóby – szellemtörténeten kísértethistóriát értett, a többiről már ne is beszéljünk. Susztermatt, őszintén gratulálok. És ettől a zsenitől várják pár milliárdan a közeli megváltást. Fentiekből az következik, hogy a mostani, ab ovo elhibázott megnyitó egyetlen helyes formája John Cage 4’33 című, a felejthetetlenségig elcsépelt darabjának a capella, tehát a lefedett billentyűzetű zongorát is nélkülöző előadása lehetett volna, természetesen a szerző és a cím említése nélkül – már ha nem ment volna el a néma hangom is a józan ésszel. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Terka néni sokára vette fel a telefont: ilyenkor mindig izgulok, vajon nincs-e valami baj. Kiderült, hogy csak nehéz neki a járókerettel a készülékhez sietnie. Megkönnyebbültem, aztán elköszönéskor mégis furcsa hangon megjegyezte: nem tudja, találkozunk-e még, de szeretne meghívni. Értetlenkedtem, hogy hová, mire egyszerűen azt mondta, a temetésére. Zavartan nevettem. Máskor egy nyolcvan körüli asszony, Bözsi néni mesélte széles jókedvvel, hogy megvan már a sírhelye: a temető legfelső sarkában. Azért választotta azt, mert ott a szélén, rá fog először sütni a nap, az egész temetőben először őt éri majd a napfény. Jót mosolyogtunk rajta együtt, kimondatlanul bízva abban, hogy ez még sokára jön el. Még abban az évben az októberi nap melegítette az arcomat, amikor az utolsó útjára kísértük. Éreztem, hogy valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés szövi át a mindennapjaimat, de megnevezni nem tudtam, vagy inkább nem mertem. Tovább a kepmas.hu cikkére >>>
Peter Handke Kaspar (1967) című drámáját 2025 tavaszán mutatták be a Trafóban, de idén ősszel is szerepel a műsoron. A Sahin-Tóth Sára rendezésében színre lépő Kaspar (Hevesi László) egyszerre esetlen és zabolátlan, naiv és kiszámíthatatlan. Gyermeteg, autisztikus. Nem érzékeli a különbséget önmaga és a világ (tárgyai) között. Miután kivergődik a függöny mögül, amelybe először beleakad, száját eltátja – de annyira, amennyire szájat eltátani csak lehet: remeg az erőfeszítéstől –, szemei tágra nyílnak, megdermed. Mindenen és mindenkin csodálkozik. Még ilyet. Maga a megtestesült affektus. Furcsa, szaggatott mozdulatokat tesz. Mint aki eltévedt vagy összezavarodott – de nem utólag, mondjuk, valamilyen traumatikus élmény hatására, ahogyan ezek az igék sugallják, hanem mint aki már a kezdetektől, már mindig is. Egyetlenegy mondatot tud érthetően artikulálni. „Olyan akarok lenni, amilyen volt már valaki más.” Úgy ismételgeti ezeket a szavakat, akárha ismerkedne velük. S ez valóban így van. Figyel és felfigyel rájuk. Foglalkoztatják. Megijed és megnyugszik tőlük. Belakja őket, berendezkedik bennük. Minden egyes szótagot megízlel. Milyen így. Tovább a szinhaz.net cikkére >>> 
|
