VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A Bánk Útja Alapítvány jótékonysági kiállítást és művészeti aukciót szervez, amelynek célja egy ritka genetikai betegséggel élő kisfiú hosszú távú fejlesztésének és terápiás lehetőségeinek támogatása. A kezdeményezéshez ötven kortárs alkotó és művész csatlakozott, ezzel széles körű közösségi összefogást teremtve a család mellett. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Nagy Gusztávra és a közeljövőben megjelenő könyvére Farkas Csaba, a Szülőföld Kiadó vezetője hívta fel a figyelmemet. A Kiadó által megjelentetett anyagok-talán nem véletlenül- népszerűek és minőségileg is reprezentatívak. Bevallom, az alkotó nevét tőle hallottam először, majd áttekintve megjelent műveit, nagyon örültem annak, hogy a szerző azonnal belement az interjúba. Igazából ekkor döbbentem rá, milyen keveset is tudok (tudunk) a roma irodalom hazai helyzetéről és a roma alkotókról. Még a hetvenes évek során vasi földön Holdosi József nevétől volt hangos –méltán- az irodalmi közélet. A Kányák és a Cigánymózes valóban elsöprő sikert aratott itthon és külföldön egyaránt. További alkotásait nem is említve, meggyőzően realisztikus és őszinte sorai ma is aktuálisan. Mégis: itthon alig ismerik, olvassák (ha hozzáférnek köteteihez). Tovább az ahetedik.com cikkére >>>
Tompa Eszter játssza a főszerepet Radu Jude legújabb filmjében, a Kontinental '25-ben, amely egy tragikus kimenetelű kilakoltatással indul, és egy lelkiismeretével küzdő kolozsvári bírósági végrehajtó történetén keresztül mesél az ingatlanválságról és a társadalmi egyenlőtlenségről. Azt mondtad, hogy épp Radu Jude egy másik filmje, a Dracula castingján vettél részt, amikor eszébe jutott, hogy veled forgatná le a régóta a fiókjában heverő Kontinental '25-öt is. Mesélj erről egy kicsit! A Dracula castingja online zajlott. Épp egy elég bonyolult román szöveget kellett előadnom Radunak, amikor hirtelen felkiáltott: „Van egy ötletem!” Elmondta, hogy van egy másik filmterve, amely már tíz éve ott áll a laptopján. Mindig több projekten dolgozik egyszerre, folyamatosan ír és olvas. Megkért, hogy tanuljak meg két szövegrészletet a következő hétre, ez volt a Kontinental '25 első két jelenete. Az általam alakított karakter az első verzióban egy román nő, Melania lett volna, aztán később Radu megkérdezte, zavarna-e, ha inkább magyar lenne a szereplő, így lett Orsolya a főszereplő neve. A forgatókönyv már régóta készen volt, de Radu sokáig nem tudta, hogy kivel forgassa le a filmet. Pont abban a pillanatban ment el az áram a lakásomban, és sötétült el a monitor, amikor Radu egy online beszélgetésen közölte velem, hogy enyém a szerep. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Papp Robival csoporttársak voltunk a főiskolán. Ő volt az a roma fiú, aki a diplomaosztón felkísért engem, a mozgássérült lányt a pulpitusra, hogy átvehessem a diplomámat. Ez olyan meghatározó pillanata volt az életemnek, ami ma is könnyeket csal a szemembe. Robi olyan dokumentumfilmes alkotó, akinek a pályája egyaránt kötődik a roma és a magyar kultúrához. Szakmai elképzelésekről, küldetéstudatról és a közösségi művészet erejéről beszéltünk a Szentandrássy István Roma Művészeti Galéria igazgatójával. Hogyan talált meg téged a vezetői feladat? A kapcsolatom a galériával nem a mostani kinevezéssel kezdődött. Korábban Daróczi János főigazgatói tanácsadójaként kerültem kapcsolatba a térrel, amelyet Sztojka Attila roma kapcsolatokért felelős államtitkár álmodott meg. Ő volt az is, aki felkért a galéria irányítására. A névadó Szentandrássy István Kossuth-díjas festőművész közeli barátja voltam, aki tanítványává fogadott engem. Nem festőként, hanem emberként. Mester és tanítvány viszony volt köztünk. A felkérés tehát nem csupán szakmai megtiszteltetés volt számomra, hanem egyfajta személyes örökség folytatása is. Tovább a kepmas.hu cikkére >>>
Vajon lehet-e önállóan olvasni, vagy csak a trilógia részeként? (Előzmények: Hajózni kell, élni nem kell, 2022; Minél kevesebb karácsonyt, 2023.) Már a trilógia szónál meg kell állnunk. A regénybeli szerző — „Bognár Péter”, de a valóságos író, Bognár Péter is egy oktológia tervéről (ha szabad ezt a szót ebben az értelemben, nyolckötetes sorozatra utalva használni) számol be egy interjúban. Ebben azonban megakadt, fiktíven és talán valóságosan is. Más fikciós szint ez, mint az előző kettőben. Pontosabban ott is a legfőbb írói játékok közé tartozott a realitásszintek váltogatása, de itt ez magasabb (realitás)szintet elérve ismétlődik meg, erősen érintkezve azzal is, amelyet manapság autofikciósnak szoktak nevezni. Mivel az olvasónak és a kritikusnak semmi köze az író magánéletének pikantériáihoz — az „autofikciók” általában ezzel szoktak saját kulturális és nyelvi közegükben feltűnést kelteni, és ebbe szoktak belebukni —, máris jelzem, hogy mire gondolok: az író életének bizonyos hasonlóságaira a szerző életével, valamint az újra és újra megjelenő reflexiókra és történésekre az író előző két könyvével kapcsolatban (ezek malacos, illetve szarvasos borítói Gerhes Gábor munkái, amelyek a mostani halassal együtt már-már egész bestiáriummá kerekednek). Ez nem önkényes, de erről majd később. A föltett kérdésre az a válasz, hogy önállóan ez egy szórakoztató ellen-detektívregény, költői részekkel és sok filozofáló reflexióval, amelyeknek valóságos dimenziói csak a három könyvet együtt- és összeolvasva világlanak ki. Az idei Verzió mottója – „Együtt létezünk” – egyértelműen kapcsolódik rá a 2020-as évek egyik legfontosabb kihívására, a szétzilált, polarizált társadalmi működésre. A politikai hatalmak által mesterségesen szétválasztott és izolált táborok annyira eltávolodnak egymástól, hogy a „valóságaink” nem is találkoznak, két különféleképpen gondolkozó ember a legtöbb esetben nem tud és nem is akar motivációt találni a beszélgetésre. A globalizáció folyamatai miatt össze vagyunk kötve, egymásra vagyunk utalva, ráadásul sok esetben a bolygó két teljesen különböző pontján élő, két teljesen különböző embernek pontosan ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdenie, pl. az Amazon dolgozói világszerte ugyanúgy alacsony bérekkel, cudar, sőt veszélyes munkakörülményekkel, irreális túlórával szembesülnek (Szakszervezet / Union). Közben a globális jelenségekkel, pl. a népvándorlással kapcsolatban találkozhatunk helyi sajátosságokkal is: a migrációval erősödik az idegengyűlölet és a félelem egy áldozati tudattal rendelkező kelet-európai társadalomban (Levelek Varsóból / Letters From Wolf Street), az Ukrajnából menekülő fiatalok pedig nyugati országokban tanulnak, de az életüket évek óta egyfajta fájó átmenetiség jellemzi (Amíg vérzel / The Longer You Bleed). Az együttélést még egy családon belül is sok minden nehezítheti meg: egy mindennapi gondozást és folyamatos figyelmet igénylő autista fiú mellett egy egyedülálló apa gyakorlatilag nem tud időt szentelni a másik gyermekére (Mi lesz Petyával? / What About Petey?), de édesapát és lányát elválaszthatja a szülő külföldi karrierje és forradalmi jelentőségű kutatása (Belső tér) is. Tovább a filmtett.ro cikkére >>> Grafikai jellegű alkotásai önálló egységet képeznek Jakatics-Szabó Veronika művészetében, amelyből izgalmasan sokszínű válogatást kínált az Art9 Galéria terében rendezett, Egy másik ember című kiállítása. Leginkább gyermekei születésének idején foglalkozott ceruza alapra kerülő, különféle vegyes technikákkal, s azóta is olajfestményeivel párhuzamosan készíti őket. Papírra készülő grafikáinak klasszikus és egyedi technikákat felvonultató munkáiban a ceruzarajz, az akvarell, a pasztell és a kollázstechnika együttese különleges hatást eredményez. Műveire jellemző a szimbolista, szürrealista és metafizikus látásmód, fontos számára az álomszerűen megjelenő, személyes, belső lelki élmények egyedi ábrázolása. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
„Kérdéses, hogy működtethető-e a disztópikus kód egy olyan korban, amely szélsőségesen mentes ellentétpárjától, az utópiától” – Ujj Tamás István recenziója Molnár T. Eszter Tájkép lövés előtt című novelláskötetéről. Egy mű csak akkor fejthet ki disztópikus hatást, ha olvasója – akár a legcsekélyebb mértékben is – felismeri benne saját valóságát; ezért disztópiáról megállapítani, hogy hasonlít jelenünkre, még nem több, mint pusztán műfajának nyugtázása. De vajon nem csökkenti-e a disztópikus olvasat súlyát, ha az ábrázolt világ túlságosan, már-már földhözragadtan az ismerős hétköznapokban gyökerezik? A fülszöveg szerint a Tájkép lövés előtt novelláit az fűzi össze, hogy egy budapesti lakótelep közeljövőben játszódó mindennapjaiba engednek bepillantást. Érdemes azonban ennél az olvasási javaslatnál nyitottabban közelíteni a szövegekhez. Fontos történetek játszódnak a lakótelepen kívül, vagy nem azonosíthatóan a jövőben (Utószezon; Csak a fecskék), néhol pedig sem a helyszín, sem az idő nem igazán fontos (A kisegítő). Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Idén hármas jubileumot ünnepel Andrew C. Rouse, vagy ahogy mindenki ismeri Pécsett, Andy. Nemrég töltötte be hetvenedik életévét, ötven éve járt először Magyarországon, többek között Pécsett is, és harmincéves az együttese, a Simply English. Volt tehát témánk bőven egy tartalmas beszélgetéshez. Az angol főiskolai oktatás Pécsett és Egerben 1970-ben kezdődött. „1975-ben jöttem először Magyarországra, egy hónapot töltöttem itt egy angol-magyar csereprogram keretében, melynek egy részét Pécsett töltöttem” – mondja Andy. „Akkor voltam elsős Exeterben, és egy zeneszakos végzős hallgató barátom, Peter beszélt rá, hogy jelentkezzek”. Magyarországi tartózkodásának rögtön az elején általános iskolákba látogatott az említett Peterrel, aki elmondása szerint csodálatos zenész volt, azonban az énekhangja finoman szólva sem volt tökéletes. „Amikor angol népdalokat kellett énekelni, mindig én voltam az élő kazettás magnója. Egyébként húszan jöttünk Magyarországra, volt köztünk testnevelés és fizika szakos, és csak hárman voltunk angolosok. Hivatalosan azért érkeztünk, hogy különböző oktatási rendszereket hasonlítsunk össze. Ebbe természetesen beletartozott a borok és az ételek összehasonlítása is.” Tovább a madeinpecs.hu cikkére >>>
A Paris Photo az a hely, ahol mindent meg lehet találni, ami a fotográfiával kapcsolatos, és még olyan kiállítója is volt, „amelynek” sosem volt a kezében fényképezőgép – tudniillik nincsenek kezei. Kristi Coronado néhány hónapja hozta mindössze létre a Solienne nevű mesterséges intelligenciát, amelynek Genesis című fekete-fehér portrésorozatát a fotóvásár digitális szektorában meg is lehetett csodálni, és kicsit beleborzongani abba, hogy vajon mit tartogat számunkra a kép jövője. A világ legnagyobb és legfontosabb fotószakmai vására törekedett a fotográfia minden aspektusának bemutatására a 19. századi újítóktól a legnagyobb 20. századi neveken át a ma alkotó radikális művészekig és a fotó határterületeiig. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Erősen megosztó könyvet írt az édesapjáról Babarczy Eszter. Az eszmetörténész, író szándékosan lépett át megszokott etikai határokat. Nagyon súlyos problémának tartja az egyre inkább tetten érhető politikai polarizáltságot, amely rombolja a társadalmi bizalmat. Az Apám meghal című kötete az elismert színházigazgató, rendező, tanár Babarczy László életének utolsó időszakáról szól kíméletlen őszinteséggel és naturalizmussal, egyfajta bálványdöntésnek is beillik. De gondolom, nem ezzel a céllal íródott? Édesapám utolsó két évét elég intenzíven végigkísértem. Ez mindenkivel előfordul, amikor a szülei bizonyos korba érnek, és találkozik az elmúlás kezelésének dilemmájával, vagyis hogy miként tudja az utolsó éveiket kísérni és miként tud segíteni. Számomra ez a folyamat rendkívül traumatikus volt. Két okból is: egyrészt mert az édesapámmal való viszonyom nem volt rendezett, sok seb, kibeszéletlen fájdalom jellemezte, másrészt az önmagában is traumatizált, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk a halálhoz vezető útra. Ezt az időszakot társadalmilag is megpróbáljuk elrejteni, eltüntetni a szem elől, és egyáltalán nem beszélünk róla, pedig mindenki végigmegy rajta. Az is eszembe jutott, hogy majd én mit fogok jelenteni a saját gyerekemnek, amikor ebbe a korba jutok, meg hogy anyám miért halhatott meg fiatalon rákban. Szembejött velem egy csomó olyan tabusított tartalom, amelyek elől nem tudtam kitérni. Ami ily módon szembejön velem és traumatikus, arról én írni akarok. Tovább a nepszava.hu cikkére >>> Az oroszlán dorombolni készül — O. Horváth Sári: Dua Lipa hazatalál / Szkéné Színház (Turbuly Lilla)
Lehet, hogy a gyermek- és az ifjúsági színház után újabb „korosztályos” színház van keletkezőben fiatal felnőtteknek? Elege van a „kora harmincasok életkezdési vekengéseiből” – írta egy kollégám a facebookra az előadás utáni első felindulásában. Mindezt biztosan megírja majd részletesebben is, de tény, hogy mostanában több bemutató is foglalkozott a késő húszas-kora harmincas korosztály kapunyitási pánikjával, legutóbb éppen itt írtam Pass Andrea Itt, ott és mindenhol című előadásáról, amelynek hasonló volt a témája. Az is közös pont, hogy a szereplők pályájuk elején álló művészek, a „díszlet” pedig Budapest, a maga egyszerre vonzó és taszító őrületével és romantikájával. O. Horváth Sári darabját a szerző saját rendezésében mutatták be a Szkéné Színházban. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Sziasztok! Csak annyit szeretnék mondani, hogy el akarom adni magam. Azt nem szükséges mondani, hogy egészségedre, hiszen tudom, az eladhatóság utáni vággyal jelzem, hogy én is egészséges vagyok. Pedig nem is magamat akarom eladni, hanem ezt a megnyitóbeszédet. Nem is, a megnyitóbeszéden keresztül ezt a kiállítást, vagyis valójában Balogh Kristóf Józsefet akarom eladni. Ez egy ilyen nap, mert az őszinteség olyan, mint a MÁV – nehezen megy. És hogy miért akarom eladni Balogh Kristóf Józsefet? Micsoda kérdés, ez nem lehet kérdés, hiszen azért gyűltünk ma itt össze, mert az eladhatóság hív magához mindannyiunkat. Azt ígéri, hogy ebbe a kiállítótérbe úgy léphetünk be, hogy itt már nem érhetnek meglepetések. Tovább az artportal.hu cikkére >>>
A Trisztán öregkorában 25 soros meditáció. Egyrészt a hernyóból pillangóvá válás föld-levegő átmeneteit járja körül. Másrészt a Lélek születésének Pszükhé-analógiájában az öregedő Trisztán áll szemben a zárt szárnyú pillangóval. – Három kérdésünkre a hét írója, G. István László válaszol. Ha belépsz a Litera Klubba, tőle olvashatsz a hétvégén. HÁROM KÉRDÉS – VÁLASZOL A HÉT ÍRÓJA: G. ISTVÁN LÁSZLÓ Mit olvashatunk tőled a klubban? Két Trisztán-monológot mutatok most. Októberben jött ki a kötetem a Magvetőnél, Visszáján végtelen címmel. Benne a versek a visszájukon jelenítik meg a távlatot. Az imák, a szürreális álomversek, a politikai közérzetversek, az ekphrásziszok két dimenziójának drámai monológjai, a személyes viszonylatok vallomásos szövegei megidézik a színnel szemben a dolgok visszáján felderengő látványt, revelációt, sejtelmet. Tovább a litera.hu cikkére >>>
A díjjal minden évben a főváros kulturális életének meghatározó alkotóit ismerik el. Budapest Főváros Önkormányzatának nagy múltú Pro Cultura Urbis Közalapítványa a fővárosi kulturális értékek védelme és új értékek létrejöttének elősegítése érdekében jött létre 1999-ben. Az elismeréseket a PCU Kuratóriuma ítéli oda a kultúra kiemelkedő őrzői és formálói számára minden évben. Tovább a kreativ.hu cikkére >>>
Régen várt esemény a versszeretőknek és az irodalom barátainak Kemény István új kötetének megjelenése. A Nílus című verseskötet után hat évvel egy olyan szövegkorpuszt vehetünk a kezünkbe, ami egyszerre ismerős és szokatlan – egy bátor vállalkozás: egy jól ismert lovag kevésbé ismert múzsájának ad hangot, teret, életet ebben a kötetben. A gesztus, hogy a lírai hang kiiktatja Don Quijotét („Kóbor lovag az ágyban otthon / Teácskát szürcsöl / Olvasgat gyáván / Hipochonderen” – Kóborság) kiválóan hozza helyzetbe Dulcineát, akinek titulust is ad: lovag. A név előtagja zavarba hozhatja az olvasót, hiszen Dulcinea női hős. Első zavarunk azonban rögtön rávilágít valamire: lovag csak férfi lehetett, képtelenség a női párjáról gondolkodni e tipikus férfiszerepnek. Ez evidenciaként rögzült a tudatunkban. Mivel nem voltak úgynevezett lovagnők, ezért nem is lehet más nevet adni a pozícióba emelt Dulcineának, csak azt, hogy lovag – és már ezzel a gesztussal finoman megbillen bennünk egy előítélet. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Ahogyan a honi politikai (úgynevezett) kultúra (nevezzük néven) kultúrálatlanságának lett egyenes következménye a közélet teátrumában a Kétfarkú Kutya Párt anarchista dadaizmusa, mint a cinikus valóságtagadás és primitív nyelvrongálás fokozhatatlan paródiája, úgy terebélyesedett az emberszerű répa dicstelen története a következő művészeti tengelyen: — E. T. A. Hoffmann groteszk meséje (A király menyasszonya) — Victorien Sardou és Jacques Offenbach harsány operettje (A répakirály) — Kovalik Balázs aktualizáló színházi kihangosítása a dramaturg Ari-Nagy Barbara, a dalszövegíró Závada Péter és a zenei vezető Furák Péter segítségével (A Répakirály) — az összetett működés látványterének kibomlása Antal Csaba díszletterve nyomán — a színészek színvonalas bohóckodása Benedek Mari jelmezeiben és Bodor Johanna koreográfiái szerint… És végül a Budaörsi Latinovits Színházban estéről estére összeálló alkalmi nézőközösség együttmulatása (symamüsieren – mondhatnánk a német kora romantikusok észjárására csavarodva) a 2020-as évek kellős közepén, nyakig az intézményes és közérzeti valóságunkat meghatározó – miben is, na miben, hát abban, ami itt hajszálpontosan néven van nevezve: a gyökérségben. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
A kilencvenes évek végének legendás frankhegyi technobulijain ő festette fénnyel a hegyoldalt, miközben a lemezjátszóknál is ő állt. Azóta Berkes Dorka – alias DJ Dork – egyszerre maradt DJ, light artist és festő, aki ma már a fény és a lélek kapcsolatát kutatja. Az underground techno gyökereitől a buddhista szemléletig ívelő pályája nemcsak egy korszak krónikája, hanem egy olyan nőé is, aki a zene, a vizualitás és a szellemiség határterületein teremtett saját univerzumot. A nemrég zárult médiaművészeti fesztivál, a Binálé egy hónapja alatt a budapesti Merlin Színház bejárata mellett egy poszter méretű, kétoldalas lightbox volt látható a magasban, melyről egy rémült tekintetű állati szempár nézett le. A plakáttá nagyított szuggesztív festmény alkotója Berkes Dorka – aki egy generáció számára DJ Dorkként ismert – meghatározó jelentőségű magyar technokulturális szereplő. Vele beszélgettünk fényfestésről, Detroit-technóról és festészetről, legendás múltról és aktív jelenről.
A regény borzasztó műfaj, rengeteg munka és vesződség van vele. Próbált rövidebb könyveket írni, de ehhez olyan tehetség kellene, ami neki nincs. Harminckilenc éve attól fél, hogy nem fogja tudni befejezni, amin dolgozik. Olyan terjedelmű műbe már nem fog belekezdeni, mint a Padmaly, de sejtelmes választ adott arra a kérdésre, hogy fog-e még írni. Interjú Spiró Györggyel. Nyári fejlemény, hogy a Padmaly című új könyvét egyszerre olvasta Orbán Viktor és Karácsony Gergely. Mi jutott eszébe, amikor hallotta ezeket a híreket? Utolsó hírem, hogy Orbán Viktornak egyelőre beletört a bicskája. Karácsony Gergely nemrég mondta, hogy a nyaralása alatt végül sikerült végigolvasnia.
A Pécsi Nemzeti Színház izgalmasnak ígérkező Bánk bán-bemutatóval nyitotta meg októberi műsorát: az opera kritikai kiadása alapján létrehozott előadást hirdetve, ezzel ünnepelve fennállásának 130. évfordulóját. Sajnos azonban a színvonalas zenei megvalósításhoz felemás dramaturgiai és rendezői munka társult. Kevés alkotásnak jutott olyan mostoha sors az operairodalomban, mint Erkel Ferenc Bánk bánjának. 1939-ben az Operaház vezető művészei úgy gondolták, hogy a darabot csak jelentős átdolgozás árán lehet továbbra is műsoron tartani, ezért Rékai Nándor, Nádasdy Kálmán és Oláh Miklós gyakorlatilag újraírta nemzeti operánkat. Lecserélték a szövegkönyv háromnegyedét, a Biberach–Bánk-kettősből Petur–Bánk-kettőst kreáltak, a nyitókórus helyett egy Ottó–Biberach-jelenetet illesztettek az első felvonás elejére, a király második felvonásbeli áriáját a harmadikba helyezték, a címszereplő szólamát baritonra írták át, hogy csak a legjelentősebb, a zenei anyagot is érintő változtatásokat említsük. Ezt követően évtizedeken át ezt a verziót játszották a fővárosban és vidéki színházainkban is. Közben az „eredeti átdolgozás” kiigazítására is többször sor került: az 1950-es évek elején Kenessey Jenő nyúlt bele a zenei anyagba. Többek között a Tisza-parti jelenetet csonkította meg brutálisan: kihúzta Melinda koloratúráit, és stilizált csárdássá vonta össze a harmadik felvonás első képét. Az 1960-as években a Ferencsik János zenei irányításával megvalósított felújítás alkalmából visszaállították a Tisza-parti jelenet koloratúrás, rövidített verzióját, és elhagyták a jelenetváltásokat bevezető intermezzókat. Utóbbiakat Rékai azért alakította ki az erkeli anyagból, mert Oláh és Nádasdy több jelenetre szabdalta szét az első felvonásnak a királyi palota azonos termében játszódó történéseit, s időt kellett nyerniük a díszletcseréhez. Tovabb a kortarsonline.hu cikkére >>> 
|
