VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Előfordult, hogy 5-10 perccel hosszabbra nyúlt az előadás, mert a nézők annyira nevettek, hogy várnunk kellett, amíg abbahagyják, különben elszalasztották volna a következő 2-3 poént. A Ma este megbukunk az elmúlt évad egyik nagy sikere volt a tatabányai színházban. Akik egy vérbeli vígjátékkal alapoznák meg az év végi vigasságot, a két ünnep között most újra megnézhetik. Az előadásról Figeczky Bencével beszélgettünk, de szóba került az is, miért ideális számára a tatabányai színházi lét. Néhány napja volt a Hedda Gabler bemutatója, amelyben az egyik főszerepet, Hedda férjét játssza. Sikerült már kipihenni a főpróbahetet? Megterhelő próbafolyamat volt, amelyben nem működtek a megszokott színészi eszközök. Igazi idegrendszeri munka, szakmailag nehéz feladat, érdekes módon azonban ez nekem kevésbé fárasztó, mint amikor egy könnyedebb darabot próbálunk. Megállni a premier után sem nagyon volt idő, már túl vagyunk a Liliomolvasópróbáján, amelyben Hugót játszom. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
A vonal a vizuális művészet egyik legalapvetőbb eleme: a rajz, a festészet, sőt az építészet kiindulópontja. Ferdics Béla művészetében a vonal nemcsak megjelenik, hanem alkotói gondolkodásának központi rendezőelve. Kontúrok, határok, irányok és mozgások jelölésére alkalmas a vonal, miközben vastagsága, ritmusa és sűrűségének váltakozása révén képes térbeliséget, mélységet, valamint fény-árnyék viszonyokat kifejezni. Az üveggel való alkotás során Ferdics Béla egyszerű, geometrikus formákban gondolkodik. Munkái jól példázzák azt a művészettörténeti gondolatot, amelyet Winckelmann a XVIII. században „nemes egyszerűségnek” és a formák tisztaságának nevezett. Ferdics objektumai, különösen a tükröződő, sokszögű üvegtestek a minimális formaalkotás fegyelmét hordozzák magukban: a kontúr, a felület és a fény viszonyai válnak a műalkotások kifejezőerejének fő hordozóivá. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Írás közben magamon kívül nem látok más olvasót. Lehet, hogy titkon kamasznak képzelem magam – mondja Háy János, akivel az évtizedek alatt publikált versein, regényein és drámáin túl beszéltünk arról is, miért olyan rafinált a modern kapitalizmus és miért nem elégszünk meg az elégedettséggel. De vajon miért csalódik minden szülő a gyerekében? Miben radikális a jézusi gondolat ma is? Hogyan roppantotta meg a gimnázium és miként rázódott helyre a több éves lébecolás után? Interjú. A 2022-ben megjelent Szavalóverseny című köteted élén egy Költői hitvallás áll, de a cím régies pátoszát már az első sorok ellensúlyozzák: „Az a dolgom, hogy írjak, / bár a társadalom számára annak, / hogy írok, nincs haszna”. Sőt: „senkire nincs szükség, aki ír, / az írás társadalmilag teljesen haszontalan”. Nem hiszem, hogy ezt komolyan gondolod. Vagy szoktad? Szerintem semmilyen művészi tevékenységnek nincs igazi indokoltsága. Se célja, se oka nincs, az ember mégis törekszik arra, hogy részese legyen, mert befogadóként és alkotóként is van valami belső késztetés bennünk, hogy a világot és önmagunkat is mélyebben megértsük és a művészet ebben elég jelentős szerepet játszik.
A Budapest Táncfesztivál hazai bemutatói közül a FrenÁk Társulat és a Győri Balett legfrissebb kreációi tartanak össze leginkább. A győriek előadása (Éva & Ádám) magától értetődően kapcsolódik az édenkerti párhoz, ám mint kiderült, Frenák Pálnak is van mit mondania rólunk Évával és Ádámmal. Érdekes a fordított párhuzam is: Frenák Pál az alkotói koncepció kidolgozása mellé mostanában veszi ismét vissza a koreográfusi pálcát mindenkori alkotótársaitól, a Győri Balett vezetése viszont egy kettős bemutató erejéig fiatal hazai koreográfusokra (akik egyben érett táncosok) bízta az ország egyik vezető kortársbalett-társulatát. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Két hónappal az El nem mesélt történetek megnyitása előtt fejeztem be egy sztorit. Elmesélem, miről szól a szöveg. A posztapokaliptikus Somogy megyében járunk, a novella hősei pedig egy Burgess Gépnarancsának kölykeihez hasonló banda tagjai. Annyi mindenképpen megkülönbözteti tőlük őket, hogy ezek a világvége-utáni somogyi fiatalok fakó sültös sapkákat hordanak, nem piszkosszürke kravátlikat, és Ludwig van Beethoven szerzeményei helyett a kilencvenes évek gördeszkás zenéiért vannak oda. Éjszakánként fáklyákkal felszerelve skandálják a refréneket a kátyúkkal teli 67-esen, a nappalok viszont túl forrók nekik. Olyankor inkább kimelegedve kenegetik a csapágyakat, hogy egy nem túl szép napon a rég bezárt Rippl-Rónai Múzeumba tévedjenek. A hajdani vármegyeháza vastag falai közt elvégre enyhébb valamelyest a kánikula. Hogy teljen az idő, a srácok módszeresen szétvagdossák a falakon függő Vaszary- és Galimberti-festményeket. Tetszenek nekik a színeik, és a deckjükre, vagyis a deszkáik aljára erősítik a tépett-vágott vászoncsíkokat. Nos, az a gyanúm, hogy ha látták volna ezek a tizenévesek az El nem mesélt történetek című tárlatot, kétszer is meggondolják a tettüket. A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy még ha posztapokaliptikus világ vesz is majd bennünket körül, a vidéki múzeumok gyűjteményeit akkor sem elegáns széthordani. Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>>
Van, amikor egyértelműen megjósolható, hogy ki lesz listánk befutója. 2025 második felében viszont több olyan nagyszerű könyv jelent meg, amelyek közül kritikusaink sem tudtak könnyen választani. Ezúttal nagyon szoros verseny alakult ki a dobogósok között. Az első helyezést Barnás Ferenc Most és halála óráján című regénye nyerte el. „Évek óta erre készülök” és „erre nem lehet felkészülni” – tör rá a rettenetes, kettős felismerés a könyv idősödő főszereplőjére egy vélhetőleg meghibásodott (később mégis épségben landoló) repülőgépen ülve. Amire a mutató névmások csak utalnak, azt a könyvcím persze explicit módon is megnevezi. Tovább a magyarnarancs.hu cikkére >>>
Kolonits Klára Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas drámai koloratúrszoprán, akit a bel canto repertoár kiemelkedő képviselőjeként tartanak számon itthon és a nemzetközi zenei életben egyaránt. A Magyar Állami Operaház egyik vezető művésze és kétszeres Kamaraénekese, szerepeiben különösen a nehéz, nagy technikai felkészültséget igénylő olasz operák hősnőit alakítja. 2022-ben a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja lett. 2025-ben szerezte meg sport mentáltréneri diplomáját a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen, de egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy diplomázhat, mert 2024 őszén, egy rutinvizsgálat révén kiderült, hogy sürgős, életmentő műtétre van szüksége. Most újra a rivaldafényben áll, próbál és második életét éli. A honlapodon látható, hol hallhat legközelebb a közönség. Megdöbbenve láttam, hogy egy Wagner-operában, a Lohengrinben is énekelni fogsz. Hogy érkeztél ide a bel cantóból? Az Operaháztól érkezett egy felkérés, hogy a művészeti igazgató Almási-Tóth András rendezése alatt színpadra kerülő új produkcióban énekeljek. Bár korábban már csábítgattak egy Strauss-szereppel, azt, akkor még nagyon korainak találtam. Azt mondtam, hogy a Strauss előtt mindenféleképpen szeretném magam egy német szerepben kipróbálni, mert még sosem énekeltem ezt a repertoárt. Ugyan egyszer, 2008-ban énekeltem egy Trisztán második felvonást zenekarral, ami hatalmas élmény volt, de pont utána váltottam bel canto fach irányba. A Lohengrinnel kapcsolatban megkérdeztem pár embert, akiknek adok a szavára, az volt a válaszuk, hogy hogyne, vágjak bele.
Óvatosan, vigyázva Petőcz András festészete színtiszta költészet. Vagyis a költői festészet magát a költészetet ragadja meg első sorban. A ritmust, a rímet, a jelzőt, a jelet. Pontot és vonalat, bekezdést, per jelet. A kiindulás – a kezdet – egyben a vég is. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Az lehet, hogy Krasznahorkai László most átvesz egy Nobel-díjat, de közben elveszett a pontja és ez a pont nálam van. A történet ott kezdődött, hogy éppen huszonegy éves voltam, amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat és egy vonaton utaztam Szeged és Budapest között. Most negyvennégy éves vagyok, amikor Krasznahorkai László kapta meg a Nobel-díjat és méhanyákat engedek ki kaptáraimban zárkáikból éppen. Suttogok nekik, s ha fel akarnak röppenni, akkor óvatosan betakarom őket tenyeremmel, s meggyőzöm őket, hogy jobb nekik a többiekkel a kaptár melegében, mint idekint egyedül. Aztán ismét felülök a vonatra és elindulok Budapestről Szegedre. Kertész jut eszembe, meg az az időszak, amikor egyetemista voltam és válogatás nélkül mindent elolvastam, minden érdekelt, mindenről írtam, mindenkit meg akartam ismerni. Tovább az adrot.hu cikkére >>>
Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiáját is műsorára tűzte a debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Bélai Marcel rendezése első ránézésre egy könnyed vígjáték, ám a felszín alatt sokkal több rejlik ennél, ráadásul a mű örökérvényű kérdéseket is felvet a bűnhődésről és az elérhetetlennek tűnő vágyak hajszolásáról. A vidéki, falusi közösségek sajátosságainak rengeteg magyar irodalmi mű és filmes alkotás mutatott már görbe tükröt, így egyáltalán nem újkeletű ez a tematika. Mikszáth Kálmán novellái talán a legklasszikusabb példái ennek, ám nem szükséges egészen a 19-20. század irodalmáig visszatekinteni. Az elmúlt évtized egyik legkedveltebb és egyben kimagasló nézettséget produkáló magyar televíziós sorozata, A mi kis falunk is egy kisközség lakóinak csetlés-botlásait követi, de hasonló mechanizmussal dolgozik több friss magyar széria is. Az itt látott reprezentációk nagyrészt ugyanazokkal a karaktertípusokkal dolgoznak. Szinte mindig akad egy központi szerepet kapó kocsmáros, megjelennek a pletykás idős asszonyok, az alkoholmámorban úszó munkakerülők, a káosz felett őrködni próbáló polgármester és pap, illetve a kívülálló, aki a közösség részévé válik és törvényszerűen felkavarja az állóvizet. Tovább a kulter.hu cikkére >>> A roma származású fotográfus-művész, Horváth Anita az alkotásain keresztül talált rá identitására: gyerekként szembesült cigány származásával, ami később szorongást és teljesítménykényszert váltott ki benne. A fotográfia segítette a belső feszültség művészetbe való átültetésében, Bari Károly versei pedig, mint a legprecízebb iránytű vezették el a saját gyökereihez. Anita művei a roma nők lelkébe engednek betekintést – hol kritikus, hol filozofikus, hol pedig iránymutató hangnemet használva. Művészetén keresztül fogalmazza meg identitását Horváth Anita elmesélte, mikor és miként szembesült cigányságával, amely később teljesítménykényszert és szorongást is okozott benne. Fotográfusként találta meg azt a közeget, ahol a fókusz nem a származásán, hanem a művészetén van. – Számomra az általános iskoláig nem volt kérdés a származásom. Egészen az általánosig számomra nem volt fontos, hogy anyukám miért szőke hajú, apukám pedig miért sötétbőrű. Apa a kisebbségi önkormányzat elnöke, így annyira természetes volt a családunkban az elfogadás, hogy nem jártuk körül a témát, nem volt rá szűkség. Szóval általános iskola első osztályában, testnevelés órán tornasorba állítottak minket és a mellettem álló kislány megkérdezte tőlem, hogy „te cigány vagy?” – én csak bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogy az mit jelent, vagy mivel jár. Ez a pillanat annyira bevésődött, máig minden pillanatára emlékszem annak a napnak. Szeptember volt, esett az eső, és délután mentünk a nagymamámhoz, Polgárdiba. A szélvédőt beborító esőcseppeken megcsillant a lámpák fénye, miközben elmondtam ezt a történetet a szüleimnek. Ők – gondolom készültek erre a beszélgetése – nagyon szépen elmagyarázták, hogy apa igen, anya nem, de mi mind cigányok vagyunk. Számomra csak abban a pillanatban tűnt fel a szüleim közötti különbségeket. Aznap néztem bele először a tükörbe úgy, hogy megjegyeztem, hogy amúgy nekem barna a bőröm. Tovább a pepitamagazin.com cikkére >>> másolva
– kezdte beszédét Krasznahorkai László a Svéd Akadémia ünnepi ülésén. A friss Nobel-díjas író magyarul olvassa fel a szöveget, amit angol és svéd fordításban is követhettek a jelenlévők és a közvetítés nézői is. A régi angyalok már nincsenek meg, csak az újak, akik szárnyukat vesztették, utcai ruhában járnak köztünk. Ezeknek az új angyaloknak nemcsak a szárnyai nincsenek meg, de üzenetük sincs, folytatta Krasznahorkai. Ha akarják, ezek az angyalok felfedik magukat, de akkor mintha megnémultak volna, csak állnak, néznek ránk, a tekintetüket keresik, azt várják, adjunk nekik mi át egy üzenetet, de nekünk sincs semmink. Az író Elon Muskot is megemlítette, „már csak Elon Muskok őrült szerkezetei szerkesztik a teret, és az időt”. A Live Nation Magyarország jóvoltából a japán MONO ismét Magyarországra érkezett. Az európai turné budapesti állomását a Turbina Kulturális Központ fogadta. Ez a koncertbeszámoló bemutatja a zenekart, beszámol a 2025-ös turnéról. Azután pedig egy szabad, szubjektív leírását adja a megélt koncertélménynek. A zenekar Tokióban, Japánban alakult 1999-ben és ott is működik. A négytagú instrumentális rockegyüttes, nem szereti, ha a post-rock műfajba sorolják őket, pedig a kategória segítség azok számára, akik most szeretnének megismerkedni velük. De akkor rendben, mi ne zárjuk be őket!
Nyolcvan éve hunyt el éhezve, betegen a szépség festője, Fényes Adolf. Aligha akad még egy olyan változatos magyar festői életmű, mint az övé, a realizmustól az impresszionizmuson és a poszt impresszionizmuson is átívelő munkássága iskolateremtő volt. A Magyar Nemzeti Galéria halálának évfordulójához kapcsolódva rendezett most kamarakiállítást, de ennél sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna, a teremnyi kép csupán felvillantja Fényes művészetének lényegi momentumait, ráadásul pár műve nem is itt, hanem a galéria állandó kiállításában látható. A jómódú polgári családból származó Fényes jogi tanulmányait félbehagyva ragadt ecsetet: 1884-től Székely Bertalannál és Greguss Jánosnál tanult a budapesti mintarajziskolában, ahol elsősorban Székely gyakorolt rá jelentős hatást. 1887-től Weimarban, majd a párizsi Julian Akadémián, végül Budapesten, a Benczúr-mesteriskolában képezte magát.
A novemberi időszakhoz tökéletes álomszerű aláfestő zenét szolgáltatott Szegedi Márton kislemezdala, az utószezon, amely a decemberben megjelenő albumára hangolt rá – a szeptember végén kijött nyári időszámítás után tovább építve azt a balatoni asztro-metafizikai világot, amely a lemez védjegye. Nem is kell elkapcsolnunk erről a hullámhosszról: a Recorderen debütáló Szabad Akarattya Rádió kicsit olyan, mintha egy képzeletbeli, absztrakt rövidfilmet néznénk VHS-en a gyerekkorunkból, miközben a dreampoptól a trance-en át az indie-ig mindenfajta stílust magába szippant. Három évig készült az indie, az elektronikus tánczene és az ambient keresztmetszetében alkotó SzegediMárton új albuma, a Szabad Akarattya Rádió. A korábban már indusztriális zenét (RKDR) és lo-fi, ambientes szólóalbumot (az értelmetlen lemez) is készítő, az amerikai Berklee-n végzett zeneszerző-producer leginkább alkalmazott munkáiról ismert, többek között az HBO-n sugárzott A Karantén Zóna című magyar független film zeneszerzőjeként. Tovább a recorder.blog.hu cikkére >>>
Egészen meglepő mű, „vadregény”-ként aposztrofálja a szerző, és tényleg vad, de ez alatt nem gorombaságot kell érteni, hanem lecsupaszítottságot, olyan letisztított köveket, amiket csak Lhaszában látni, ahol örökké fúj a tibeti szél. Van olyan ismertető, mely szerint a könyv szereplői a boldogságot keresik. Pedig Manszur bég, a Tibeti szél hőse a regény vége felé a boldogságról így vélekedik: „Ott még nem tartok, hogy érzelgős legyek! Csak egy szó. Néhány hang. Boldog. Milyen üres, o, o, halak tátogása. Boldogság. Mi volna más? A küzdés… mégis Dönkar hóna alja jut eszébe…” Az egészen fiatalon özvegyasszony maradt Dönkar Dawa Norbu gyógyítja Manszur béget, a magyarisztáni zarándokot, aki ősei eredetét kutatva jut Lhaszába, ahol a Potala palotában, őszentsége, Dzsampal Gyaco, a nyolcadik dalai láma székel. Tovább az olvasat.hu cikkére >>>
Bán Bálint a szenvedés és a hatalmas testi- és lelkierő megtestesülése a Leláncolt Prométheusz címszereplőjeként. Sziklához láncolva rendületlenül áll és áll, gondolkodik, érvel, küzd. Körülötte a társadalom képviselői segítően vagy elvetemülten reagálnak a hősre a Szkéné Színházban, a Tér 12 ősbemutatóján. Prométheusz pedig dekkol és dekkol, nem is tehet mást, hiszen a főisten Zeusz büntetéseként sziklához cövekelték. Tolókocsin begurítható talapzatra állították, és a látványért felelős Radetzky Anna olyan ügyes alakzatban tekertetett köré fehér ponyvát, mintha az mázsás súlyú szikla lenne, és iszonytató erővel nehezedne rá. A lábai eltűnnek benne. Az izmos, erős hőshöz méltó felsőteste kilátszik belőle. Valóságos koreográfiája van annak, amit vele Bán csinál, feltehetően a mozgásért felelős Lehel Vilmos intenciói szerint is. Tovább a pepitamagazin.com cikkére >>>
A képzőművészeti alkotások általában statikusak nemcsak két, de három dimenzióban is. Holott nem mindig van így, sőt. A bécsi Albertina Modern Marina Abramović (a „performanszművészet nagymamája”, ő fogalmazott így önmagáról) munkáinak bemutatására vállalkozott. A performansz művészetként számomra addig nem volt hiteles, míg a régi Vigadóban, Bukta Imre és Samu Géza élő alkotásait nem láttam. Kétkilós veknit vágtak ketté favágásra használatos motoros fűrésszel. Ma is beleborzongok, ha visszagondolok. Abramović nem egyszer kést, ollót, tüzet használ. Nála a szúrás mozdulata, a vágás és a visszatérő fájdalom a művészi kifejezés egyik eszköze. Abramović az 1970-es évek elejétől alapozta meg és virágoztatta fel a performanszt, mint vizuális műfajt.
Hallgatás és elhallgatás. Nem tudni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Bánki Éva regényének főhőse, az elbeszélő édesapja a szocializmus korabeli zalai kisváros, Nagykanizsa szülötte. Egy olyan kispolgári világé, ahol egy valamirevaló nő minden héten a fodrásznál ül, ahol valamiről nem beszélnek, mintha, amiről nem beszélnek, az nem is létezne. Jobb úgy tenni, mintha fogalmunk sem lenne róla, mi történt azokkal, akik felszálltak a vonatra, de sosem tértek haza. Az is rejtély, milyenek az „igazi zsidók”, hiszen Kanizsán – a paraszti származású anyai nagyapa szerint – csak „hamis zsidók” vannak. Nem tud a neológ zsidókon eligazodni, ahol ő élt, ott csak ortodox zsidók voltak, és nincs kitől erre rákérdezni, a „zsidó” szó tabu volt még a ’70-es években, pláne egy kisvárosban. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
„Varietas délectat", azaz a sokszínűség gyönyörködtet, mondja Cicero, és mennyire igaza van. Ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, elég a Ráday utcáig menni, ahol egy olyan különleges, szeretetteljes és befogadó világba csöppen az ember, ahol talán még nem járt soha – ez a MáSzínház. A Bakáts térről lefordulva áll egy picike hely tele lehetőséggel, falra festett rajzok, adományalapú büfé, kellemes légkör várja a nézőközönséget. Egy hónappal ezelőtt lehetőségem nyílt a Ha, én... című előadásukat megnézni, ami által megfogalmazódott bennem pár kérdés a darab születése kapcsán, ezekre válaszol most Szabó Imola Julianna, Imus (író, táncelméleti szakíró, intermediális alkotó), aki az előadás szerzője. PRAE.HU: Hogyan kerültél kapcsolatba a MáSzínházzal, és mi volt az, ami leginkább megfogott ebben a közösségben? 2023-ban a RUSZT Fesztivál 5x5 Szabad a pad projektje kapcsán kerültem kapcsolatba a MáSzínházzal, egy jelenet megírására kértek fel Fábián Péterrel (színész), Tóth Réka Ágnessel (dramaturg, költő, első verses kötete Ultraibolyacímmel a Prae Kiadó gondozásában jelent meg), Egressy Zoltánnal (író) és Formanek Csabával (rendező, színész, író) közösen. Nagyon örültem, hogy én kaptam a MáSzínházat, annak pedig még annál is jobban, hogy ez a kapcsolódás folytatódott a fesztivál után is. Nagyon szeretem azt az érzékeny, szeretettel és humorral teli figyelmet, ami erre a közösségre jellemző, rögtön megfogott bennük, hogy lehet önirónikusnak lenni a nehéz témákban is. Otthonosan érzem magam velük, természetes módon tudunk kapcsolódni.
|
Nostag_Y / Fotó: Mészáros Csaba Kép forrása: tanckritika.hu
Szegedi Márton Kép forrása: recorder.blog.hu
