VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Hajlíthatatlan karakterével mindenhova és sehova sem illett be teljesen Benkő Imre, a kortárs magyar fotográfia minap, 82 éves korában elhunyt egyik legfontosabb alkotója. Mindenkire és mindenre kíváncsi volt, és csakis analóg géppel készítette fekete-fehér képeit. Húszéves korától fényképezett, és az élete végéig nem hagyta abba. Kevés ennél benkősebb dolgot lehetne elképzelni. Számára a fotózás nem valamiféle tevékenység, szenvedély, kifejezési forma volt csupán, hanem a létformája lett és maradt több mint hatvan éven át. Olyan természetes és elengedhetetlen volt számára, mint a lélegzetvétel. Mintha csak neki találták volna ki a kamerát.
Az élet olyan, mondta, hogy a borzalmas időkben, a borzalom legmélyén, a sötétség szívében is létezhet valamiféle derű, legalább megbocsátás – Ágh Istvántól Száraz Miklós György búcsúzik. Meghal valaki, és egyszer csak nem az, aki volt. Mintha a halálba eltávozott visszamenőleg is megváltozna. Mintha a halál azt is átformálná, aki életében volt. Lezárult az élete, nem ronthat és nem javíthat, nem tehet hozzá önmagához, és nem vehet el magából, mégis átalakul. De el kell fogadnom, hogy ez kizárólag bennem zajlik. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Különös paradoxonnal élünk együtt mi szegény, kortárs élők: több ismeretünk van a régi idők halottkultuszairól, mint a sajátunkról. Eleven felebarátaink s olykor mi magunk is lelkesen hozunk szóba baráti társalgás közben óegyiptomi tetemtartósítási technológiákat, avar kori uralkodói temetkezéseket vagy hindu hamvasztási szertartásokat, miközben némán és zavartan állunk a temetőben saját halottaink síremléke előtt. Némán állunk, s némaságunk megmagyarázhatatlan. Tovább az olvasat.hu cikkére >>>
A temetői életnek minden csínját-bínját – mondhatni – belülről ismerte, de most mégsem tudta, mitévő legyen az urnával. Szindbád édesanyja szóban és írásban is úgy rendelkezett, hogy a fia vigye haza a hamvait, hogy továbbra is szeretetben együtt lehessenek.
Szindbád három és fél évig ápolta fokozatosan romló állapotú szülőjét, a remény és reménytelenség tengerén hányódva, míg végül a mama több napos kínszenvedés után itt hagyta a földi létet. Épp a kórházi látogatási idő alatt halt meg, mintha még egyszer látni akarta volna a fiát. A haláltusa közben hideg verítékben úszott, aztán mikor eltávozott belőle a lélek, az időközben kiküldött Szindbádot újra beengedték hozzá, hogy elbúcsúzhasson. Nyugodtak, kisimultak voltak az arcvonásai, és amit a fia szívszorítónak talált: a bőre most már kellemesen langyos volt, épp olyan tapintású, mint egy egészséges emberé. Szindbád híven követte édesanyja óhaját, elhamvasztatta, és egy gyönyörű mélybíbor urnát választott neki, majd kopott, de belülről erre az alkalomra jól kibélelt hátizsákjában hazavitte a temetkezési vállalattól. Tömegközlekedéssel ment, mert autója nem volt, se pénze taxira, és nagyon vigyázott, nehogy megbotoljon, s ami még rosszabb, nehogy elessen, és véletlenül ki ne derüljön a titok, hogy mi az, amit ilyen prózai módon szállít. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Marcel Proust nemrég közölt levelezéséből derül fény arra, milyen kíméletlenül aprólékos, szorongó és könyörtelenül követelő alkotó volt: egy író, aki a korrektorok, szedők és kiadók rémálmává vált, miközben a XX. század egyik legnagyobb regényfolyamát alkotta meg. A számos eddig kiadatlan levelet közreadó két kötet – Pascal Fouché gondozásában – Marcel Proust két kiadójával, Bernard Grasset-vel és Gaston Gallimard-ral folytatott levelezését adja közre. Amikor Jean Cocteau azt jegyezte fel Proustról, hogy „rendkívül sértődékeny volt”, és minden figyelmetlenséget a személye elleni támadásként fogott fel, nem rosszmájú anekdotát mondott, hanem egy munkamód lényegét ragadta meg. A most kiadott levelek tanúsága szerint Proust sértődései mögött nem hiúság, hanem könyörtelen műfegyelem állt. Számára a könyv nem egyszerű tárgy volt, hanem a gondolat teste – és ha a testben egy apró hibát fedez fel, addig nem nyugszik, míg ki nem javítja.
Arvo Pärt zenéje számomra könnyen befogadható, léleknyugtató ritmus- és dallamvezetés. Mindez komplex matematika, szabályokon alapuló rendszer és gondos tervezés alapján született, ami a prekoncepciók nélküli befogadáson túl egy kiváló terület némi kutatásra. Persze mindez csak azután, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói által vezényelt és előadott koncertet szívből, emberként, befogadóként hallgattam a Magyar Zene Házában. Arvo Pärt az egyik legtöbbet előadott kortárs zeneszerző, életét és munkásságát is számtalan perspektívából lehet megközelíteni. Éppen ezért, valamint zenekritikusi képesítésem hiányában inkább egy rövid utazásra hívom az olvasót, azzal a szándékkal, hátha kedvet kap megismerni a zeneszerzőt, valamint köszönetnyilvánításként az Era Nova Kamarazenekar számára, hogy egy koncert erejéig a zenén keresztül megpihenhetett a rendesen összegubancolt neuronhálózatom. Az este koncepciója szerint a koncert két jól elkülöníthető részben zajlott Joonas Sildre tallinni grafikus és illusztrátor képregénye alapján, amely 2018-ban jelent meg Két hang között címmel, és a zeneszerző zenei útkeresését választotta történetmesélési narratívaként. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Október 21-én a Három Hollóban Áfra János legújabb verseskötetére, a Kitakart anyámra figyelt a közönség. A verseskötetet Budapesten először mutatták be, a szerzővel Visy Beatrix beszélgetett. Visy szerint számos kiindulópontból értelmezhetjük a kötetet: az anya-, illetve gyászvers műfaja felől, a címet megközelítően és a versekkel párbeszédbe lépő grafikákat értelmezve egyaránt. Az érdekelte, mitől minősül arcadásnak a kötetegész, megrajzolható-e az anya portréja. Áfra szándéka az volt, hogy olyan címet adjon a kötetnek, amely szabadon hagyja az olvasói értelmezést. Két különböző interpretációt vetett fel, amelyek közül az egyik ágenssé ‒ „kitakart (engem) az anya” ‒, a másik pácienssé ‒ „a kitakart anya” ‒ formálja a versek központi karakterét.
Elhunyt Sári József. Balogh Máté írása eredetileg a zeneszerző kilencvenedik születésnapjára készült. Kilencvenéves korában elhunyt Sári József zeneszerző. A korábban elkészült írás apropója a kerek születésnap volt, ám a szerkesztési folyamat közben egy másik, szomorú aktualitása is lett. Személyes hangvételű nekrológ helyett az eredeti szándék szerint való, az életműre rámutató, elemző hangvételű írást közöljük, azzal a céllal, hogy felhívjuk a figyelmet az immár lezárult életmű mélységeire, összefüggéseire, fontosságára. * Sári József az európai kortárs zenei élet egyik legegyénibb hangú szerzője volt. Az életművén végigvonuló karakteres egyéni-eredeti zenei jelleg annyira erős, hogy már-már a művek lényegi mozzanataként szolgál. Az állhatatosan zakatoló, ritmikus „Sári-pecsét” a zenék drámai mozgatórugója, a nagyformai folyamatok viszonyítási pontja. Sári-művek sorozatban való hallgatása közben a hallgató ezt a sajátos akusztikus teret egyre inkább belakja, aminek köszönhetően az anyagok az egyes műveken átívelve is könnyen kölcsönhatásba lépnek egymással, kirajzolva egy absztrakt, virtuális, tágasabb gondolati ív körvonalait. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
A Párizsban megvalósult, Liberté × Amour című esemény olyan teret hozott létre, amely queer nézőpontból gondolta újra a szabadság és a szerelem fogalmát. A projekt lehetőséget adott fiatal magyar alkotóknak, hogy saját identitásukat és az itthoni politikai helyzetre adott reflexióikat művészeti formában dolgozzák fel. A program központi elemeit élő performanszok, vetített videómunkák és közös részvételre építő akciók alkották. A projektben az Anime Liberation Front, Kmetyó Annamária, Győrfy Aurola, Csoboth Dorka, Le Nina Rossa, Rékai Márk, illetve Sawa munkái voltak láthatók. Az esemény két kurátorát, Győrfy Aurolát és Rékai Márkot kérdeztük a koncepciójukról, motivációikról és a megvalósítás folyamatáról. HO: Milyen módon született meg a Liberté × Amourkoncepciója? Rékai Márk: A Pride-ot is betiltó alaptörvény-módosítás hírének hallatán mindenki eléggé kétségbeesett, mi sem tudtuk először, hogy mihez is kezdjünk így két országgal arrébbról, viszont mindenképpen szerettünk volna valamit tenni. Győrfy Aurola: Egy ponton túl azt éreztük, hogy muszáj reagálni: külhoni magyarként is gyorsan lehet válaszolni Magyarországon történő politikai helyzetekre. Az artivizmus nem jellemezte előtte a praxisunkat, viszont ebben a politikai miliőben úgy gondoltuk, hogy művészként a performansz és az aktivizmus közötti határterület dinamikája tudja leginkább kimozgatni mind a kiállítótér, a néző és a művész klasszikus funkcióit. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
A Svéd Királyi Tudományos Akadémia csütörtökön a Kossuth-díjas magyar írónak, Krasznahorkai Lászlónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint Krasznahorkai látnoki erejű műveiért részesült az elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét. A 71 éves alkotó első írása 1977-ben jelent meg a budapesti Mozgó Világ című folyóiratban, műveiből a Kossuth-díjas filmrendező, Tarr Béla készített filmeket. A gyulai születésű író 2004 óta a Digitális Irodalmi Akadémia és Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
Festészete egyszerre táj és absztrakció, klasszikus hagyomány és személyes vízió. Radák Eszter húsz éve a Virág Judit Galéria művésze, miközben – a Képzőművészeti Egyetem oktatójaként – kritikus szemmel figyeli a magyar alkotói közeg változásait. Új kiállításán a teremtés történetét dolgozta fel, s interjúnkban arról is beszél, miért nem találja helyét a mai széttöredezett szcénában. Hosszú ideje dolgozik együtt a Virág Judit Galéria és Aukciósházzal. Hogyan kezdődött a kapcsolatot? Húsz éve indult az együttműködésünk. Virág Juditot felkérték szakértőnek Hajdu Istvánnal és Keserü Katalinnal együtt egy meghívásos pályázat zsűrijébe, ahol megtetszettek neki a képeim. Megkeresett, eljött hozzám, majd megcsináltuk az első közös kiállítást. Aztán szép lassan úgy alakult, hogy ő lett a galeristám. Bár nincs több olyan fix alkotója, mint én, de több kortárs művésszel dolgozik együtt.
Alapi Tóth Zoltán, az Escargo Szobaszínház vezetőjének neve egybeforrt a színházzal, a drámapedagógiával és a városi kulturális élet alakításával. Több mint két évtizede alkot, tanít és rendez, miközben a fiatalok figyelmét, kíváncsiságát és kreativitását is folyamatosan próbára teszi. Interjúnkban arról beszél, hogyan lehet a színház eszközeivel párbeszédet teremteni generációk között, miként alakítja az alkotás folyamata a résztvevőket, és hogyan formálja egy élő közösség a színházi élményt. Tudja hogyan lehetne hasznosabbá tenni a Zsolnay Negyedet és nem zárja ki, hogy egyszer meg is valósíthatja az elképzeléseit. Megfordultál már annyi pozícióban (drámatanár, rendező, menedzser, tévés), hogy felmerül a kérdés: valójában melyik vagy leginkább? - Szerintem mindegyik! Természetes dolog, hogy az ember a világgal együtt alakul, fejlődik. Egy egyszerű hasonlatot hoznék ide, amit Getto József építész mondott, miszerint régen a házak is úgy bővültek, ahogy a család. Ha született egy újabb gyermek, akkor hozzá építettek a házhoz még egy szobát, ami aztán később lehet, hogy másként funkcionált. Ilyen az ember is, mindig alkalmazkodik az adott helyzethez, hogy megtalálja magában az aktivitást és akkor érkezhet egy újabb modul az életébe amivel kitöltődik. Én is ilyen vagyok és ezért mindegyik én vagyok, de az a közös bennük, hogy mindegyik alkotópont. A közös metszet bennük az alkotó energia, az a hajtóerő, ami előre visz, és ami miatt minden szerepben otthon érzem magam. Tovább a mecsek24.blog.hu cikkére >>>
A Ferenczy Múzeum mintegy tízezer darabos műtárgygyűjteménnyel rendelkezik, amely képzőművészeti, régészeti, irodalmi, helytörténeti és néprajzi darabokat is magában foglal. A tíz szentendrei kiállítóhelyen mintegy 4500 négyzetméteres területen a gyűjtemény bemutatásán túl a szentendrei és a hazai képzőművészet legjavát ismerteti meg a múzeum. Gyűjteményes kiállítása mellett jelenleg például Krasznahorkai prózavilága tárul elénk, 11 szentendrei kortárs képzőművész csoportos kiállításán a Merkúr rejtélyes világához kerülhetünk közelebb, bemutatkozik Czóbel Béla, Vajda Lajos és a 125. éve született Barcsay Jenő művészete is. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
A Franciaországban született, 22 éve Pécsett élő Jehan Paumero magyarul írta meg könyvét. A Margó-díj tízes rövidlistáján szereplő A hazám és az otthonom a félig kívülálló szemével lát és láttat minket, meglepő pozitívumainkkal és olykor dühítő, olykor kacagtató negatívumainkkal. Sokan csodálkoznak azon, hogy Magyarországon él? Leginkább a magyarok. Úgy látom, a magyaroknak sok a problémájuk az önértékeléssel, sokkal inkább látják a negatívumokat, mint a pozitívumokat. Pedig van, ami egészségesebben működik Magyarországon mint Franciaországban. Mond példát? A gyerekekhez való viszonyulás. Ott 3-4 hónappal a gyereke születése után vissza kell mennie dolgozni egy anyának, itt az első időszakot együtt tölthetik otthon. Ott egy munkaadónak nem szempont például a gyerek esetleges betegsége, itt nagyobb a rugalmasság. De szeretem a kreatív ügyeskedést és kezdem megszokni, hogy itt nem létezik egyenes. Sőt, a kenyérre ragasztott matricával is megbékéltem már. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Jó lesz nevetni egyet! Többet! Sőt! Megeshet, végigkacagjuk az estét, könnyünket törölgetve. Efféle reményekkel készül az ember egy bohózatra. Kényelmes cipőt, lazább ruhát választ a várt alkalomra, meg ne zavarja semmi majd az elengedettség boldog állapotában. Jöjjön az élmény! Aztán – lesz, ami lesz. Az első benyomás, vagyis a látvány – ígéretes. A valaha moziként működő Belvárosi Színház alig mélyülő színpada erős kihívást jelent a díszlettervezőknek. Itt most, Horgas Péter tervei szerint, szokatlanul tágasnak tetsző, pipiskedő, nagypolgári tér fogad, magas, finoman aranycirádás, kétszárnyú fehér ajtók feszítenek egymás mellett, közrefogva a falakra futtatott, dús örökzöld sávjait. Előttük hosszúkás ebédlőasztal, oldalt a megidézett szecesszió növényi indáit mímelő, csipkekönnyűségű, fehér székek. Az egyiken – vélhetően a jelmeztervező Cs. Kiss Zsuzsanna remek találmánya – egy dáliafejekkel súlyosbított, titkokat rejtő kézimunkás táska üldögél. Minden azt üzeni – van itt pénz. A közönség orra előtt, végig a színpad szélén, cserepes művirágok állnak, glédában. Érdekes, hogy ez a bevallott műviség csöppet sem zavaró, inkább afféle fölvezetés az ígérkező, nagy csiki-csuki mechanizmus várható kattogásához. Már azoknak persze, akiknek nem ez lesz az első Feydeau-élménye, hanem akik átélték már párszor, milyen az, amikor elszabadul a híres, cikk-cakkos dramaturgiai őrület odafönt. A többiek meg majdcsak rájönnek, miféle örvény húzza be őket. Egy ideig minden rendben is van. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
ANGYALKARCOK ÉS ANGYALKAARCOK (keret) „1822-ben az író Friedrich de la Motte Fouqué meglátogatta műtermében Friedrichet, aki ezzel a kérdéssel fordult hozzá:’Ön is egyhangúnak találja a képeimet? Azt mondják, semmi máshoz nem értek, mint a holdfényhez, az alkonyathoz, a hajnalpírhoz, a tengerhez, a tengerparthoz, behavazott tájakhoz, temetőkhöz, kopár mezőkhöz, erdei patakokhoz, sziklás völgyekhez és ehhez hasonlókhoz. Mi erről a véleménye?’ Az író így válaszolt: ’Azt gondolom, hogy ha valaki úgy gondolkodik és fest, mint Ön, akkor végtelenül sok mindent tud az ilyen képekbe belefesteni.’” (Földényi F. László) (i/ kép) Minden újabb és újabb Megváltóval, Könnyeim ködpáráján keresztül láthatom csak, Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
A KULTer.hu új sorozatában, a Könyvjelzőben arra kérjük az irodalmi élet szereplőit – írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat –, hogy osszanak meg három kötetet, folyóiratot vagy cikket, amit a közelmúltban olvastak és hatást gyakorolt rájuk. Elsőként Veszprémi Szilveszter ajánlóját közöljük. Fancsali Kinga: Nem a haláltól, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2025 Rengeteg szépség van Fancsali Kinga Nem a haláltól című verseskötetének felnövéstörténet-narratívájában: az őszinteségből és a szembenézésből életigenlés fakad, ahogy egyre beljebb haladunk a könyvben. A feszültséggel teli, tagadással megidézett halál a címben olyan ígéretet jelentett, amelyet beváltottak a szövegek. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
|
