VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Bagi Attila és Kárándi Mónika idén nyáron debütáltak első közös kiállításukkal a Longtermhandstand Galéria tereiben. A duo show műfajában általános kérdés, hogy az együttműködés által sikerül-e további jelentésréteggel gazdagítani a kiállított munkákat, a szinergiahatások eredményeként létrejönnek-e új releváns kérdések. A fiatal művészek magánéleti kapcsolódása engedi-e kibontakozni a közös metszéspontban találkozó, szimbólumokkal telített személyes történeteket? Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>> Az Örökpanoráma Szeifert Natália negyedik regénye. Az altató szerekről című másodikkal robbant be az irodalomba. Eddig városi történeteket írt, a mostani mű helyszíne egy fiktív falu, Szegély. De ez nem igazán faluregény. Hanem miről szól? Az időről? Az örök élet lehetőségéről? A szabadságról? A világ rendjéről? Arról is beszélgettünk, hogyan késztethet gondolkodásra egy szöveg, és a japán kultúrát vagy a macskát könnyebb-e megérteni. – Az Örökpanoráma című új regényed mottóját Albert Einsteintől vetted, így szól: „Az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre.” Miért ezt a mottót választottad? – Az idővel való foglalkozás, mibenlétének felderítése az emberiség egyik legősibb kérdése, vagy ha tetszik, problémája. Úgy gondolom, a huszadik században Einstein elméleteinek hatására változott a legnagyobbat a világról alkotott képünk. Például, nagyon leegyszerűsítve: Einstein óta tudjuk, hogy az idő nem valami állandó, monoton, minden mástól függetlenül létező dolog. Munkássága és az egész személyisége azóta is hatalmas befolyással van a gondolkodásra. A művészet és a tudomány nem hagyhatja figyelmen kívül egymást, ezért a fő mottót tiszteletem jeléül tőle választottam. Valójában ez egy bonmot, ami szerintem zseniális.
A kortárs azt ígéri, hogy „rólatok lesz szó”, tudtok kapcsolódni ahhoz, amit látni fogtok. Krámer Györgyöt nem kell a szakmának és a közönségnek bemutatni, ezúttal új szerepben leányával, Krámer Lilivel beszélget, aki hivatását tekintve szociológus-kriminológus, és a Magyar Helsinki Bizottságnál a mai magyar igazságszolgáltatás rendszerszintű problémáival foglalkozik. (Tánc)színházba pedig sok előadóművészből álló családja révén régebb óta jár, minthogy megtanult volna beszélni. Krámer Lili: Tetszett a felkérés, érdekesnek találtuk, hogy apa és lánya, a szakember és a laikus interjúkritikát csinál. Sokat jártunk együtt színházba, táncszínházba, és sokat beszélgettünk a látottakról, de ezt eddig rajtunk kívül más nem látta-hallotta, így izgalommal álltunk neki a feladatnak. Nézni is más úgy, hogy utána fogyasztható formában számot kell adni róla. Sok fejtörést okozott nekünk az este. Elmondod nagy vonalakban, hogy mit láttunk? Krámer György: Három darabot három koreográfustól, amelyek mindegyike egy nemzetközi inkubátorprogram keretében készült. A táncosok vettek részt a programban, így mindhárom darabban nagyjából ugyanazokat láttuk szerepelni. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>> Hans van der Meer, az egyik legkarakteresebb holland dokumentarista fotós, 1982-ben turistaként járt először Magyarországon. Egy hétre érkezett, de abban az évben még szeptemberben is akkora volt a forróság, hogy két nap után inkább a Balatonhoz mentek a barátnőjével. Szerencsére készült néhány olyan kép akkor a fővárosban, amik aztán nem hagyták többé nyugodni a fiatal holland művészt. Visszanézve, az itt töltött nyaralás egy fotós pálya szilárd alapját tette le, ezek a fotók arra ösztönözték, hogy eldöntse, mihez kezd az életével és a fotográfiával. A nyolcvanas években nem csak Kelet-Európában szorongtak az emberek, Hollandia városai például a drogproblémákkal küszködtek, az utcákon és a foglalt házakban zombiként kóvályogtak a drogfüggők. De Nyugat-Európa és a keleti blokk kölcsönös félelmét a nukleáris fegyverkezési verseny táplálta, a két fél ellenségként tekintett egymásra. Mindeközben Európát kettévágta a szigorúan őrzött határzár, átjárás nem nagyon volt egyik irányból se. Valójában ebben a kettészakított világban mit sem tudtak egymásról a határok túloldalán élő hétköznapi emberek. Százharmincnyolc alkotótól, köztük külföldön élő szerzőktől, több mint kétszáz vers érkezett a harmincéves évfordulóját ünneplő Salvatore Quasimodo Nemzetközi Költőversenyre. Az emlékdíjat Halmai Tamás A túlélő című versével, a különdíjat Marton Réka Zsófia az Anyagvizsgáló című versével nyerte el. Debrecen város által felajánlott Térey-díjat pedig Dimény-Haszmann Árpád Egy költő a cirkuszban című költeményével érdemelte ki. A hagyományoknak megfelelően ezúttal is megtartották a Tagore sétányon Salvatore Quasimodo emlékfájánál az ünnepséget, ahol Federico Preziosi olasz költő idézte meg Quasimodo hermetikus költészetét. Tovább a balatonfured.hu cikkére >>>
A Városmajori Színházi Szemle versenydarabjaként látott Csehov-előadás hajszálpontosan kidolgozott és élvezetesen vibráló mikroszituációkat működtet. Mindenki máshogyan nézi és különbözőképpen is reagál Trepljov saját darabjából készült előadására. A neves színésznő, Arkagyina képtelen nyugton maradni, sőt néhol kommentálja fia rendezését. Az egészből nem sokat értő Medvegyenkó tanító (Harna Péter) rendületlenül rágcsálja a chipset. Mása (Molnár Nikolett) a világ minden kincséért le nem venné a szemét bálványáról, az egyik szerepet is alakító Trepljovról. Trigorin próbál a nézők és a színészek közötti távolságot csökkenteni kívánó darabra figyelni, de mohó tekintete minduntalan a másik szerepet játszó Nyinán állapodik meg. Szorin (Karczag Ferenc) őszintén szorít unokaöcsének, Trepljovnak. Polina Andrejevna kételyek nélkül élvezi a látottakat. Dorn doktor (Molnár László) szakértő szemmel figyel, később ő az, aki jószándékúan elemzi a debütáló szerző formabontónak szánt színdarabját. A miniszterelnök a katások vérét issza, miközben büszkén feszít a Vármegyék Ura trónján, balján egy focilabda formájú jogarral, jobbján egy tortával, amely az Európai Unió zászlajának színeiben pompázik – ez az erős plakát is várja a Bikás parkba látogatókat a 22. ARC kiállításon. Az idei ARC kiállítás talán az elmúlt évek eddigi legjobbja: mélyreható, szarkasztikus, és az arcunkba dörgöli, hogy valami nagyon nincs rendben. Úgy tűnik, kezd elfogyni a türelmünk, de még mindig tudunk röhögni a nyomorunkon, legalábbis ez cikázik a fejemben, miközben az egyik kedvenc plakátomat nézem, amelyen egy „számlaképes grafikus” feliratú taxi látható, a volánnál pedig a magát taxisofőrnek álcázó alkotó éppen számlát ad az „utasának”. Pofonegyszerű, mégis zseniálisan sűríti egybe vizuálisan azt, hogyan nehezítette meg még jobban a kormány a kata-törvénymódosítással egy amúgy is kiszolgáltatott réteg megélhetését, hogy csak a művészeket, az újságírókat, a filmeseket és a zenészeket említsem. Tovább a fidelio.hu cikkére >>> A magyar irodalom ismét nemzetközileg is jegyzett, rangos elismerésben részesül: Turczi István kapja a boszniai Szerb Köztársaság idei Nemzetközi Irodalmi Nagydíját. A kitüntetést a szeptember 16. és 18. közötti Nemzetközi Irodalmi Napok keretében adják át. A boszniai Szerb Köztársaság fővárosában, Banja Lukán hetedik alkalommal rendezik meg 2022. szeptember 16–18. között a Nemzetközi Irodalmi Napokat. Ennek keretében egy szerb–olasz–amerikai összetételű szakmai zsűri javaslata nyomán Turczi István József Attila-, Babérkoszorú és Prima Primissima díjas költő, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató, a Magyar PEN Club főtitkára, a Magyar Írószövetség költői szakosztályának elnöke kapja az idei Otvorena knjiga – Nyitott könyv elnevezésű nemzetközi irodalmi nagydíjat – írja a Magyar Pen Klub a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében.bb Tovább az index.hu cikkére >>> William Klein nevéhez kötjük a fotótörténet egyik legfontosabb albumát, az 1956-ban megjelent Life is Good & Good for You in New York -ot, amelyet szülővárosának szentelt. Klein művészként és fotográfusként mindig a saját útját járta és az ösztöneit követte. Klein 1928. április 19-én született New Yorkban, magyar zsidó szülők gyermekeként, és már korán átélte a nélkülözést, amikor üzletember édesapja a piacokon spekulált, és egész vagyonát elvesztette a nagy gazdasági világválságban. Gyermekkorát így szegénységben és rossz környéken töltötte, ami kétségtelenül megerősítette bizalmatlanságát az amerikai álom illúziójával szemben. A fiatal Klein tinédzserként megszökött otthonából, és a Modern Művészetek Múzeumában töltötte idejét, ahol a festészetről álmodozott. Vajszlón a Magyar Írórezidencia program kedvezményezettjeként tartózkodhattam. A lehetőséget elsősorban azért kértem, mert évek óta tologatom egy visszaemlékezéseken alapuló esszé megírását, melyre már kiadói igény is érkezett. Engem is elért az otthon alkotó művészek egyik legismertebb sorscsapása: az otthon lazasága és a munka fegyelmezettsége közötti összeférhetetlenség. Tulajdonképpen bárhova elmentem volna egy kis idegenségállapot kedvéért. Személyes szerencsémnek gondolom, hogy Vajszló tudott fogadni. A sürgős munka mellé vállaltam ezt az írást. Vajszló egy magyar falu Ormánságban. Az Ormánság fővárosaként emlegetik. Ha nem is város, de mindenképp a központja. Az Ormánság egy viszonylag zárt néprajzi egység. Zártságára inkább az jellemző, hogy nehezen fogadnak be idegen hatásokat, büszkék arra, ami a sajátjuk. Ugyanakkor az idegenekkel szemben a vajszlói polgár toleráns. Bár ottlétemkor tapasztaltam bizalmatlanságot, direkt elutasítást sosem. Bizonyos értelemben szerencsém volt, hogy a falunapot – leánykori nevén búcsút – megelőző napokban kerültem oda. Volt időm akklimatizálódni, embereket megismerni. Így a búcsú napján sokan már ismerősként köszöntöttek. Az aktuális coming-of-age bestsellerből készített adaptáció nagyrészt ugyanarra a sorsra jut, mint a legtöbb hasonló próbálkozás: művi, dagályos jelenetekben és jellegtelen karakterekben tobzódó majd’ kétórás giccs, mely szinte minden aspektusában az A5-ös füzetként lapozgatható romantikus ponyvák világát idézi. Csak idő kérdése volt, hogy a már 172 (!) hete a New York Times bestsellerlistáján szereplő Ahol a folyami rákok énekelnek ezúttal a mozitermekben varázsolja el egyre szélesebb közönségét. Az idahói, de Afrikát is megjárt Delia Owens foglalkozását tekintve zoológus, és ez az első (és a szöveg írásának pillanatában utolsó) fikciós regénye, mely gyakorlatilag a megjelenés pillanatától tömegek tetszését elnyerve menetelt a rekordok ösvényén (több mint 15 millió példányt adtak el belőle 2022-ig) egészen az eladási listák első helyéig, ahonnan csak ideig-óráig taszították le. Rövidesen be is jelentették, hogy Reese Witherspoon producerként, Olivia Newman rendezőként, a Normális emberekből ismert Daisy Edgar-Jones pedig főszereplőként vesz részt a projektben, mely egy szerelmi háromszög körül kulminál. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Csató József festőművész 2006-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Maurer Dóra osztályában. Mesterétől tapasztalt megközelítésmód a mai napig meghatározza a munkáját. Ez megnyilvánul abban is, hogy nemcsak fest, de kisebb objektekben, videókban is gondolkodik. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja. Somogyi-Rohonczy Zsófia: A Ludwig Múzeum Slow kiállításához kapcsolódóan zenei improvizációt is hallhattunk tőled. Ebben a végletekig lelassított zeneiségben ugyanaz a csönd ragadott meg, mint a képeidben. Mennyire játszik szerepet az életedben a zene? Csató József: Amikor többet zenéltem, mint most, akkor nem szerettem volna keverni a zenét és a képzőművészetet, egészen addig, amíg az Eszterházy-díj [Esterházy Art Award, az Esterházy Privatstiftung képzőművészeti díja – a szerk.] egyik díjátadásán beadtam a derekam egy egyszemélyes fellépésre. Kimozdított a megszokásból, pláne a COVID azon szakaszában, amikor örült az ember, ha valamivel foglalkozhat. Ma már nem zavarnak ezek az átfedések, és jobban elkezdett érdekelni a zene meditatív hatása, hiszen minden, amit hallgatok a műteremben, bekerül a képekbe. Most egy dán zenész, Sofie Birch zenéje foglalkoztat, aki a hang gyógyító hatásával is foglalkozik. Amikor az egyik egyórás rádiós mixéhez választott tőlem egy képet, meglepett, hogy ez a „felkérés” jobban esett, mint bármilyen kiállítási lehetőség. Tovább az olvasat.hu cikkére >>> Grecsó Krisztián Valami népi című kötetének szövegei visszavezetnek az író korábbi regényeinek és novelláinak helyszínére: a Mellettem elférszben vagy a Harminc év napsütésben kidolgozott Viharsarokba. Az itt megismert szereplők közül is többen megjelennek, köztük Jusztin nagymama és Domos tata. Grecsó Krisztián Valami népi című novelláskötetének szövegeiben, minden látványa fölött, ott van a mindentudó elbeszélő tekintete, de e látószögről és beszédmódról csak a harmadik, Istennek nehéz című fejezetben esik szó. Itt szólal meg először közvetlenül, egyes szám első személyben G. K., „aki a sorsok hálóját rángatja”. Az „elbeszélői tekintet drónja” alkotta perspektívából látjuk Gruszt, a szerkesztőt is betegségtörténetének hálójában vergődni: a nyaki dudor felfedezésének döbbenetétől a rákos daganat képtelenségének gondolatán és hárításán át a bizonyosság gyötrelmeit és félelmeit átélni. Egy helyütt mégis disztingvál: amikor G. K., a mindentudó elbeszélő és Grusz, a szerkesztő személye között a „majdnem azonosság” tényállását hangsúlyozza a narráció. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Pécs egy kreatív és élhető város. A kreatív ipar jelentős központja, melynek hatása túlmutat az ország határain, továbbá nemzetközi ismertséggel rendelkezik. A DesignPécs programja minden évben lehetőséget ad a helyi képzőművészeknek a bemutatkozásra, melyet számos kiállításnak köszönhetően a közönség is megismerhet. A Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara, partnerintézmények és a kreatív iparágak már évek óta együttműködnek, erősítik és segítik egymást. A pecs.hu emlékeztetett, immáron 2014 óta minden ősszel az ő közös kezdeményezésükre és összefogásukkal kerül megrendezésre a rendezvény. A program igencsak széleskörű, az érdeklődők szeptember 14-től közel egy hónapig, október 13-ig számos izgalmas képzőművészeti programon vehetnek részt Pécsett. Szeptember 14-én nyitja meg kapuit például a Pécsi 45 év Focus-ban című kiállítás, mely egyben az 1977-ben alakult Focus Csoport jubileumi rendezvénye. Tovább a baranya.frisshirek.hu cikkére >>>
Nyilvánosságra hozták a Booker-díj rövidlistáját, meghalt Peter Straub, a Rushdie-ügy nyomozóinak több időre van szüksége, egy argentin művész Németországban tiltott könyvekből Parthenónt épít. Heti nemzetközi hírösszefoglalónkat olvashatják. Nyilvánosságra hozták a Booker-díj rövidlistáját Nyilvánosságra került a 2022-es Booker-díj shortlistje – olvashatjuk az Independent-en. Az először 1969-ben átadott Booker-díj az egyik fő irodalmi elismerés, amelyet angol nyelvterületen átadhatnak. A nyertes a nemzetközi hírnéven kívül 50.000 font nyereményben részesül (átszámítva nagyjából 23 millió forint). A korábbi nyertesek között olyan írókat is találhatunk, mint Salman Rushdie, VS Naipaul, Margaret Atwood, Hilary Mantel, vagy Bernadine Evaristo. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Többek között a fenti kérdésre is választ kaphatunk a Rohonyi Gábor-Vékes Csaba alkotópáros legújabb vígjátékából. A Szia, Életem! derekas újrajátszása a műfaji sémáknak, ám korlátai ironikus módon épp akkor a legnyilvánvalóbbak, amikor megpróbál túllépni azokon. Rohonyiék alkotása a tavalyi év két sikerfilmjének metszéspontján helyezkedik el: a kiégett, ihlet híján tengődő író az Így vagy tökéletesből lehet ismerős, míg az apa-gyermek kapcsolat a Külön falkában volt központi elem. Felvetett problémáit tekintve a Szia, Életem! inkább utóbbira hajaz, csak a szülői felelősség viccesebb oldalát akarja bemutatni. Végül azonban csak félig bizonyítja a „cuki gyerekkel mindent el lehet adni”-tételt, mert az új magyar vígjáték addig a pillanatig működik, ameddig a néző megelégszik a valóban remek főszereplőpárossal, és nem kíván az alapszituáció mögé nézni.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben. – Ars poeticádból is kiérződik a sötét hangulat, képeidből idilli környezetbe helyezett szörnyek néznek ki. Szürreális, drámai hatások és feszültség vagy akár organikus tobzódás jellemző a műveidre. Szándékosan adod nehezen magad és dolgoztatod meg a nézőt/befogadót is? – Inkább úgy fogalmaznék, hogy szándékosan nem tartom a legfontosabbnak a könnyű olvashatóságot. Túlságosan sokat venne el a dinamikámból, ha a nézőnek akarnék megfelelni, vagy ha meg szeretném könnyíteni a dolgát. Úgy gondolom, hogy elsősorban érzékenység szükséges egy kép befogadásához, s majd csak azután az értelem. Tovább a helyorseg.ma cikkére >>>
A felvilágosodás emelte piedesztálra az iskolákat, miközben épp a felvilágosodás eszményei miatt érezhetjük a közoktatást kudarcnak. Úgy sejtem, közel az idő, amikor megszületik az első, Formanek Csaba munkásságát elemző szakdolgozat, s meglehet, valaki már gyűjti is az anyagot hozzá. Kell a művelethez persze egy rugalmas témavezető konzulens, s egy nagy munkabírású hallgató, aki beleássa magát az írói, rendezői, színészi életmű máris jelentős méretű halmazába, remélve, hogy végül képes lesz megfogalmazni, vagy legalább körül írni egy elszánt színházcsináló – nevezzük tán így – a „Formanek-jelenség” lényegét. Első róla szerzett élményeim amatőrfesztiválok dúlt vitáihoz, majd különböző alternatív színházi eseményekhez kapcsolódnak. Általában megterhelőnek, homályosnak és túlzsúfoltnak éreztem a spekulatív erényekkel egyébként mindig rendelkező opuszokat, de nem is egyszer tűnt fel, hogy az adott pillanatban maszatosnak tűnő produkcióban benne van valami szédítő abszurd esélye is. Csakhogy mire az megszületne, lefoszlik az eseményről a nézői figyelem, s kifárad az előadás. Tovább a szinhaz.net cikkére >>> „Nem hiszem, hogy egy férfi valaha is egyenrangú félként kezelt volna egy nőt, pedig nőként ez minden, amit szeretnék" – írta jegyzetfüzetébe Berthe Morisot festőművész, aki jó barátságot ápolt Manet-val, Monet-val, Degas-val és Renoirral. Cikkünkben olyan női alkotókat gyűjtöttünk össze, akiket sokáig vagy még mindig csak múzsaként tartanak számon, pedig kiváló művészek is voltak. Elizabeth Siddal (1829–1862) Ki ne ismerné az Ofélia című ikonikus festményt, amely Hamlet kedvesét ábrázolja a vízbefúlás előtti pillanatban? A preraffaelita festő, John Everett Millais 1852-ben befejezett, ma körülbelül 30 millió fontot érő művét a világ egyik legismertebb képeként tartják számon. A festményhez az arcát adó modell nevét azonban jóval kevesebben ismerik: több mint százötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Elizabeth Siddalt mint költőt és művészt a saját jogán is elismerjék. Tovább a fidelio.hu cikkére >>> 
|
