VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle Közeleg a múzeumlátogatók egyik legnépszerűbb eseménye, a Múzeumok Éjszakája. 2023. június 24-én több mint 400 intézmény közel 2000 programja várja a résztvevőket. A sokszínű budapesti programok mellett a vidéki helyszínek közül Szabó Judit fotográfiái Kecskeméten, Halas István életműkiállítása Székesfehérváron, Hajdú D. András kongói sorozata Szentendrén, míg Szabó Dezső és Szalontai Ábel balatoni képei Veszprémben láthatóak. Ezekre a tárlatokra mindenképp érdemes ellátogatni. Erik Kessels, Thomas Mailaender, Szabó Dezső, Szalontai Ábel Európa Kulturális Fővárosába különösen érdemes ellátogatni idén június 24-én, mert a kiemelt helyszínen számos izgalmas múzeumi és kísérőprogrammal készülnek a Múzeumok Éjszakája alkalmából. Különleges tárlatvezetések és a fotográfiához köthető művészeti foglalkozások is várják az érdeklődőket a „Királynék városában”. A workshopon Laczkó Péter és Kriván Marcell vándorfényképészek bemutatóját is meg lehet tekinteni, valamint Ujj Zsuzsi és Zalka Imre fotótörténeti előadást és bemutatót tartanak az üveglemezre készített fénykép témakörben. Egy neves irodalmár, tizenegy világirodalmi klasszi(ku)s - Világválogatott címmel induló sorozatunk soron következő részében Bánki Éva legnagyobb világirodalmi élményeiről olvashatunk. Ki vagyok, mi vagyok? Milyen alapon nagyképűsködöm holmi „világválogatottal”? Világirodalom-tanár vagyok (legalábbis ez a civil foglalkozásom), de az ún. világirodalomnak én is csak töredéket olvastam. És az egyes művek közt milyen alapon válasszak? Azokat a jelöljem meg, melyek rám mint íróra hatottak? Amelyek befolyásoltak a személyes döntéseimben? Hogy lehet ezt szétválasztani? Irányítsam a figyelmet – ez lenne a tanári feladat – a kevéssé ismert, de nagyszerű alkotásokra? Vagy ítéljek el mindenféle rangsort? De a felkérésre igent mondtam. Úgyhogy következzenek azok a művek, amelyek ha nem is leg-legek, de szerintem csodálatosak. Ez a lista személyes. Mi más lehetne? „Nagyon könnyű jóllakottan beszélni az éhezőkről, ugyanolyan könnyű gazdagként szépen beszélni a szegénységről” – mondja Sabin Gherman egy Szőcs Gézának adott interjújában. A különféle kisebbségek hiteles színpadi megjelenítése sokszor nem jut túl az illusztráláson, éppen ennek az illusztratív megoldásnak az „elkerülése” miatt is izgalmas a FüSzi két – megalakulásához képest is – új előadása, a Hét krajcár és a Rothadó madarak. A hely 2022 decembere óta létezik jelen formájában a Páva utcában. A Józsefvárosban vagyok. Hol máshol lehetne hitelesebben szólni a többséget érintő kisebbségi problémákról, mint itt. A színház kínálta komfortos átélés, másképp mondom: az a biztonság, ahogy a társadalmi problémákat a színház bemutatja, mindig furamód a távolságteremtés illúziójával nyugtatja a nézőt. Ez az érzés most nincs jelen. Noha a két előadás mind műfajilag, mind színházi megformáltság szempontjából igencsak eltér egymástól, összeköti őket direktségük, közvetlenségük, a tabumentesség. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Klimó Károly: Egység a különbözőségben acb Plus, Budapest Töredékként lebeg néhány szó Klimó Károly kisméretű papírmunkájának felületén. Töredékként a töredékek között – az egymásra rétegződő, tépett papírfelületek enyészetében, a finom plaszticitású papírsíkok és festékrétegek alkotta képzeletbeli, fenyegető tájban. A Klimó festészetére oly jellemző vörös és fekete felületek szorításában. Göcsörtös, rontott és roncsolt kézírás, mint egy titokban, lopva felrajzolt falfirka egy ódon felületen, ami a rég távollévő szubjektum nyomait őrzi. „Mire megérintesz: nem vagyok” – olvasom az írást, amely egy sötét barlang mélyéből kihallatszó távoli visszhangként idézi fel Füst Milán verssorát: „Mire rám mutatnál: nem vagyok.” Önkéntelenül olvasom tovább a verset, a képen már nem látszó, de odaképzelhető sorokat: „Mire rám mutatnál: nem vagyok. / Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. / Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét… / Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, / E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. // S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz. / Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt. / Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld / S mi apró-cseprő volt: felszívatik. / S egyetlen hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék.” Tovább a balkon.art cikkére >>> Tovább álmodunk. Tizenhat éve már, hogy ébren álmodunk, írják a szervezők. Idén augusztus 1 – 5. között kifejezetten sokféle ínyencség várja a látogatókat. Ébren álmodunk, mert tisztában vagyunk a múló idővel, hogy másfél évtized eltelt velünk, veletek, a Katlannal, és tudjuk-látjuk, hogy az úgynevezett nagyvilágban mennyi csúf dolog történik és az velünk is megtörténik – de azt a közös álmot, amiről kezdetek óta szól mottónk, azt igenis tovább álmodjuk, mert tudjuk, hogy az álmainkból megszülető másik valóságra nagyobb szükség van, mint valaha. Nehezedtek a külső körülmények a 2008-as születés óta. De könnyebbek is lettek, mert sokan vagyunk, nagyon sokan, akik hiszünk abban, hogy legalább öt napig az emberi igényesség, kíváncsiság és szeretet uralhatja azt a kicsi szigetet, amit Dél-Baranyában együtt létrehozunk. Örökös védnökeink (Törőcsik Mari és Cseh Tamás) fogják kezünket, és súgva biztatnak bennünket-benneteket: „Legyetek nem-normálisak és bízzatok azokban, akikből árad a szeretet”, súgja Mari, majd Tamás hozzáteszi: „A világnak mindig lesz egy-két olyan szeglete, ahová el lehet menekülni”. Tamás, talán egyetértesz, az Ördögkatlan ilyen kicsi szeglet. Ide bújunk, ide gyűlünk, és hisszük, hogy lehet szépen és jól.
„Az a vihar, ami bennem tombolt hosszú évekig, elült” – mondja Ujj Zsuzsi fotós, performer, a Csókolom zenekar énekese, dalszerzője. Egyik leghíresebb képe a Trónusos, amelyet 2009-ben a bécsi Mumokban, 2012-ben pedig a londoni Tate Múzeumban is kiállítottak. Azóta New York-i és Los Angeles-i galériákban is bemutatták fotóperformanszait. Jelenleg a Liget Galéria Lerántjuk a leplet című csoportos kiállításán látható három felvétele, májusban pedig az acb Galériában nyílik önálló tárlata. Ujj Zsuzsival a Fidelio új, Dalok nyomában című sorozata kapcsán ültünk le beszélgetni, kikérdezve őt a zenekar legtöbbet feldolgozott szerzeményéről, a Dunántúli slágerről. A Csókolom egyik legismertebb dala a Dunántúli sláger. Jó néhány zenekar feldolgozta a számot, köztük az Amorf Ördögök, majd a 2008-as Magyar Dal Napja alkalmából Presser Gábor is, más zenészekkel együtt. Hogy született a dal? Dunántúli vagyok, veszprémi. Korábban „tomwaitses” vagy „Ahol nincs folyó” címen futott. Végül Dunántúli sláger lett és maradt. A zene a Yesterday is here című Tom Waits dalnak az egyik motívuma. Nem egy az egyben, nyilvánvalóan, hanem csak egy részlete. Egyszer-kétszer hallottam ezt a számot egy bakelit lemezről, nem emlékeztem, hogy onnan való a dallam, csak megírtam rá a szöveget. Amikor már készen volt, mások hívták fel rá a figyelmem, hogy ez egy Tom Waits-dal. 1988-ban írtam, akkor még Csókolom sem volt. A Liget Galériában adtuk elő Zalka Imrével, Vető Jánossal és Fákó Árpáddal a kiállításmegnyitómon. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Vendégünk volt Terék Anna költő, drámaíró, pszichológus, aki szerint az irodalom fogódzó lehet a nehéz helyzetekben, mert a jó könyvek segítenek kimondani, felszínre hozni a dolgokat. Terék Anna szerint az irodalom ugyan definiálhatatlan, de körülírható. Segítségünkre lehet, mert kimond akár olyan dolgokat is, melyekkel nehéz szembesülnünk, ám ezáltal mégis felszabadít. Ugyanakkor éppen ezért „kellemetlen” is lehet, hiszen a szembenézésnek, az őszinteségnek nem mindig örül az ember. Hosszú távon azonban ez a nyíltság hasznos, mert a jó irodalmi szövegek olyan erővel fogalmazhatják meg a problémáinkat, ahogy mi nem tudnánk, vagyis helyettünk nevezik meg azt, amitől szenvedünk. Az irodalom tulajdonképpen sebeket tép fel bennünk. Közben viszont az olvasó meg is könnyebbülhet, hiszen mások élik át azt „nyilvános” formában, amit ő. Vendégünk pszichológusként tapasztalta, hogy sokan, miután nagy trauma érte őket, érzelmileg megpróbálnak eltávolodni az élményeiktől, „hidegvérrel” mesélik el, ami történt velük, de ha mi empátiát mutatunk, akkor képesek megnyílni, és feldolgozni mindazt, amit addig elfojtottak. Tovább a szifonline.hu cikkére >>>
Hogy mi sül ki, amikor egy textiltervező és egy ékszertervező művész találkozik és közösen kiállít? Valami egészen különleges: egy nagyméretű installációban összegezett látnivalók: lágy selyemfonalak, kreatív, egyedi ékszerek. A tárlat ötletgazdáival, Földi Kingával és Gera Noémivel beszélgettem pályaindulásról, művészeti stílusukról, a kiállítás koncepciójáról, jövőbeni tervekről. Földi Kinga textilművész hagyományos kézműves technikákkal dolgozik, számára ez a művészeti ág „végeláthatatlan formai, technikai és felhasználásbeli kísérletek lehetőségét kínálja”. Pályája során készített ruhákat, jelmezeket, apró tárgyakat, amelyek ékszerekként, öltözék kiegészítőkként funkcionálnak, de volt lehetősége nagyméretű installációkkal is foglalkozni. Célja, hogy textilszobrai: „lelkünket megnyugtató objektek legyenek, ebben a felgyorsult világban”.
„Már gyerekkoromban írónak készültem, ezt a sok olvasás egyre inkább erősítette, magányos gyerekként az olvasás volt a legnagyobb vigaszom. Húsz éves koromban jelentek meg az írásaim. Közben két gyerek édesanyjaként, magyar-angol szakon diplomáztam. Ez után következett az emigráció, ami a fent említett események miatt, nem ment gördülékenyen. Ettől kezdve megszakadt az írói pályám, Németországban gondolni se lehetett arra, hogy közöljek…” – Kezdjük a neveddel. Ritka magyar név a Csillag. Elmesélnéd a névadásod történetét? – Sokan megkérdezik, hogyan jutottam ehhez a szép névhez. Ilyenkor azt mondom, én ebben ártatlan vagyok, engem meg se kérdeztek. Apám érdeme egyébként, hogy Erdélyben, az akkori helyzetben, ami a magyar kisebbséget sújtotta, és a keresztneveket csak románra lefordítva anyakönyvezték, hogyan sikerült ezt a nevet mégis bejegyeztetni. Máig nagy rejtély számomra. Most már sajnos nem tudhatom meg. Erről írtam egy novellát, a Gyilkos karakterek című harmadik kötetemben, a Névsorolvasás ciklusban (ez előzetesen a Magyar naplóban is megjelent Személyes névmás címen), a Csillag névvel kezdtem a nevek szerinti írásokat. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Ascher Tamás rendezésére most különösen igaz az a közhely, hogy úgy hozza játékba és tartja ott a tizenhét színészt, ahogy egy szimfonikus zenekar karmestere vezényli a zenekarát. Ki tudná összeszámolni, hány megnyitón, munkahelyi ünnepségen, búcsúztatón vett részt életében? És hányra emlékszik konkrétan közülük? Ha nem kötődik össze valamilyen személyes vagy más okból fontos történéssel, többnyire összemosódik más eseményekkel, és csak valamiféle általános benyomás, a szokásos koreográfia marad meg az emlékezetben. Egy ilyen esemény általában a kiindulópont egy drámához. Jean-Luc Lagarce kortárs francia szerző darabjában azonban maga ez a koreográfia válik főszereplővé. Egy meg nem nevezett kulturális intézmény vezetőjét búcsúztatják, miközben már ott az új vezető, a címbéli várományos. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Csató József kiállítása az alkotó magánhelyszíneit veszi sorra. A képek elképzelt lakásbelsőt vizionálnak, amely először az ismerősség látszatával kecsegtet, majd megkérdőjelezi a bizonyosságainkat. Ha belefekszünk, a memóriamatrac átveszi a testünk formáját, ha pedig kiszállunk belőle, visszanyeri eredeti alakját. Elfelejt minket, ezért minden alkalommal újra „meg kell tanítanunk” neki a formánkat és a pozíciónkat, hogy komfortos legyen benne a létezés. Nincs ez másképp a művészléttel sem, ahogy azt Csató József My Memory Foam Keeps Forgetting kiállítása állítja, hiszen az alkotónak minden egyes nap és minden egyes üres vászon előtt újra kell pozicionálnia saját magát, bele kell helyezkednie a művészszerepbe, hogy alkotni tudjon. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Ternovszky Béla rajzfilmrendezőt, aki nemrég töltötte be a 80. életévét, a Magyar Mozgókép Fesztiválon életműdíjjal tüntették ki. Olyan sorozatokon dolgozott, mint a Mézga család, a Pumukli vagy a Gusztáv, és ő rendezte a kultikussá vált Macskafogót. A díj apropóján beszélgettünk vele pályájáról. Több interjúban is említette, hogy édesapja rengeteg mindenben tehetséges volt, többek között a színészetben is. Önt gyerekként nem csapta meg a színpad szele? Egy rövid ideig jártam a Nemzeti Bank színjátszó körébe. Hamar rájöttem, hogy túlságosan lámpalázas és gátlásos vagyok, márpedig, aki fél a színpadon, az nem való színésznek. Ennek némileg ellentmond édesapám gimnáziumi osztálytársa, Somogyvári Rudolf története, aki saját bevallása szerint gyerekként borzasztóan gátlásos volt. Ezt úgy küzdötte le, hogy jelentkezett az iskolai versmondó versenyekre és rengeteget szerepelt nyilvánosan. Nemcsak hogy sikerült legyőznie a lámpalázát, de fantasztikus színész lett belőle. Én nem éreztem ilyen erős késztetést, hogy mindenáron színész legyek, amikor kezem-lábam remegett a színpadon. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Bagi Attila 2015-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán Bukta Imre és Kiss Péter osztályában. Munkái a figuralitás és az absztrakció határán mozognak, egyszerre jellemzi őket a koncepciózus festészeti kísérletezés és a néma narrativitás. Festményei mintha egy-egy el nem mondott történet kiragadott pillanatait örökítenék meg, ezzel fiktív nosztalgiát keltve a nézőben. Legközelebb június végén az ENA Viewing Space-ben nyílik kiállítása. Molnár Judit Lilla: Gyermekkorban a kreatív alkotásnak fontos szerepe van a fejlődésben. Az idő előrehaladtával azonban ez a tevékenység többségében háttérbe szorul, jó esetben később hobbik formájában visszatér, a professzionális alkotóknál pedig ez az önfejlesztő funkció művészeti célú kifejezési igénnyé alakul. Lehetséges azonban, hogy már ebben a gyermekkori alkotóvágyban is felfedezhetőek olyan struktúrák, amelyek a későbbi művészeti tevékenységben is megjelennek valamilyen módon. Találsz a mai alkotói mentalitásodban olyan elemeket, amelyek nyomai már a gyermekkori kreatív tevékenységedben is felismerhetőek voltak? Hogyan alkottál gyermekként? Bagi Attila: Gyermekként a rajzoláshoz, a vonalképzéshez kötődtem leginkább. Amellett, hogy imádtam indigóval másolni, nagyon sokat rajzoltam fejjel lefelé, amit azóta is szívesen emleget a családom. Általános iskola elején pedig olyannyira csak a rajzolás része foglalkoztatott a képalkotásnak, hogy rendszeresen az osztálytársaim színezték ki a képeimet, mivel én nem voltam hajlandó. Így fordulhatott elő az, hogy az egyik alkalommal egy olyan rajzomat küldték pályázatra, amelyet gyakorlatilag valaki más fejezett be. A legviccesebb eset azonban még óvodában történt, amikor a családunk lerajzolását kaptuk feladatul. Én ezt úgy oldottam meg, hogy a lapon szétszórva meztelenül ábrázoltam a család női és férfi tagjait, ráadásul a férfiaknak változó számú nemi szervet adva. A nagybátyám ekkoriban elég komolyan edzett, így könnyen lehet, hogy ő emiatt kapott hármat is. Aztán persze szegény anyukámnak kellett magyarázkodnia az esett miatt, ami bár akkor nagyon kínos volt számára, de később mégis ez maradt az egyik legviccesebb sztorija. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
o Tősér Ádám filmje emellett további hat kategóriában is diadalmaskodott. A szemle átadógáláján díjazták továbbá a Hat hetet, a Magasságok és mélységeket, a Larryt és A besúgót is. Június 7. és 10. között rendezték meg a Magyar Mozgókép Fesztivált, Magyarország egyik legrangosabb filmes mustráját. A szemle négy napja során az elmúlt év legjobb magyar alkotásai láthatta Veszprémben, Balatonfüreden és Balatonalmádiban. A zárónapon, szombat este került sor a Magyar Mozgókép Díjak átadására, az elismerésekről a fesztivál életében első alkalommal szakmai zsűri döntött, amelynek elnöke Koltai Lajos operatőr volt. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Fekete Richárd Fotó: Szalay Dávid „Tizennégy éves koromban Demjén Rózsi meghívott egy sörre” – sorozatunk következő darabjaként Fekete Richárd tárcáját olvashatják. Sajog a pofám, fekszem az ágyon a laptoppal az ölemben. Egy hete szívok az őrlőfogammal, többet voltam fogorvosnál, mint a saját fejemben, és képtelen vagyok felidézni a kertvárosi panelok közti üzletsor Piknik nevű kocsmáját, pedig mellette nőttem fel. Rémlik, hogy toldozgatják az üzletsor tetejét, félmeztelen prolik a tetőn, az egyik üveges sört iszik. A kezed járjon, ne a szád – osztja a kopasz a szakállast, aki kész válasszal érkezik: Nem vagyok én kurva, hogy a szám és a kezem egyszerre járjon. Nekem csak a kezem jár, meg kell írni a tárcát, a szám mozdulatlan, az emlékeim zavarosak. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Kiss Judit Ágnes: költő. Akkor is, ha prózát ír. Hogyan is lehetne másképp ilyen szörnyű történetet elmesélni, ha nem segítene a líra, nem segítene a kép. „Aznap éjjel már nem aludt. Összecsomagolt, aztán a fizikakönyvét kezdte olvasgatni, abból annyira nem értett semmit, hogy mindig megnyugtatta. Fölhúzta a redőnyt, nézte, ahogy virrad, énekeltek kinn a rigók, olyan szépen hajnalodott, hogy filmezni kellett volna, Gina elképzelte, milyen történethez illene a kép. Egy nőalak szürke kontúrja a kora hajnali kék derengésben. Ahogy az ég egyre világosabbá válik, az alak az ellenfényben egyre feketébb.” – Ugye, gyönyörű?! Nem csak gyönyörű, de mélyen felkavaró is, ha közben azt is tudjuk, Ginát ezen az éjjelen erőszakolta meg nevelőapja, az édesanyja tudtával és beleegyezésével. Tovább az olvassbele.com cikkére >>>
„A legjobb, amit a fotográfus tehet, hogy szeretetteljes iróniával játszik az ember és természet közti sorompóval” – Gálosi Adrienne írása Németh Domonkos Tamás ösvénytan című kiállításáról. Jó cím ez az ösvénytan. Kevésbé arra gondolok, hogy mivel az ösvények az erdei, mezei utakat jelentik, ezzel nagyjából megadja a kiállítás témáját, és jó, ha a cím valamit elárul vagy sejtet abból, mi vár tematikusan a látogatóra. Inkább azért tartom jó címnek, mert az ösvények, mint e kiállítás által feltett kérdések, szerteágazók, egymást keresztezők vagy egymás elől kitérők, általában több van belőlük, melyek közül nemcsak célunknak megfelelően, hanem kedvünknek engedve is választunk; vagy éppen egyet sem találunk, és ha végre ráakadunk egyre, nem irányával törődünk először, hanem megkönnyebbülünk, hogy emberjárta nyomvonalat leltünk. Tovább a jelenkor.net cikkére >>> Véget ért az Utódlás. Ott és úgy, ahol és ahogy véget kellett érnie. A finálét ki kell ugyan heverni, de mégsem az utolsó rész volt az, amelyre örökre emlékezni fogunk. Egy családportré dallama Igen, vége. Utoljára csendült fel a főcímzene, amelyet oly sokszor nevezett már mindenki zseniálisnak. Persze, az. De nem csupán azért, mert cefetül jó, avagy fülbemászó, hanem azért, mert Nicholas Britell másfél perces remekművében minden ott van, ami az Utódlás. A súlyos sötétséggel megszólaló félrehangolt koncertzongora tiszteletet parancsoló témája körül klimpírozgatva akkordozó kisebb zongorák hangja bizarr, illékony harmóniával tölti be a teret, a torzítva felsíró vonósok húrjait húsbavágó tragédia remegteti, a borús melódiák böszme drámaiságával viszont merészen szembe megy egy irdatlanul cool hiphop-ütem, némi finom elektronika és egy jól bújtatott száncsengő játékos csilingelése. Kevély, öreges, mogorva, patinás hangulatképek és vagánykodó, fiatalos, cirkuszi-bulis témák fonódnak itt tökéletesen komponált egységbe. Mintha a Roy-család akusztikus portréját hallanánk. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
A portérábrázolás történetében számos gyermekportréval is találkozhatunk. Ezek a képek elsősorban családi státusszimbólumként fordulnak elő. Jakatics Szabó Veronika ábrázolásain a gyermektevékenységek tipikusan gyerekhelyszíneken, például játszótereken jelennek meg, ahol a városi táji háttérben tűnnek fel a gyerekek, mintegy elképzelve számukra a jövő városát. Valaha többnyire a gyerekek imitációs játékainak ábrázolása volt jellemző, azaz, ahogyan játék közben is a felnőtteket utánozták. Ezt még Bruegel Gyermekjátékok című képe is jól jelzi. Ez persze így nagyon leegyszerűsített lenne. A középkori gyermekszemléletről való diskurzus annak a Philippe Arièsnek köszönhető, aki 1960-ban, Párizsban adta ki L’enfant et la vie familiale sous l’Ancien Régime/A gyermek és a család az ancien regime korában című művét (magyarul: Gyermek, család, halál, Gondolat, Budapest, 1987). Tovább az orszagut.com cikkére >>>
A Költővel nem járnék című novellaantológia idén tavasszal jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában, amely Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulójára készült. A kötetben szereplő tizenöt szerző arra tesz kísérletet, hogy szövegeikben a – március 15-i ünnepségekről vagy az irodalomórákról – már jól ismert költőkép helyett teljesen más arcát mutassák meg a forradalom hősének. A történetek eltérő korokba és a legkülönfélébb szituációkba ültetik át Petőfi alakját és a körülötte létező kultuszt: a szórakoztató, laza nyelvezetű, mai élethelyzeteket felvillantó novellákkal a fiatalok közelebb kerülhetnek nemzetünk nagyjához. A kötet szerkesztőjével, Grancsa Gergellyel a könyv koncepciójáról, az alkotási folyamatról és az eltérő Petőfi-képekről beszélgettünk. Molnár Fanni: A Költővel nem járnék című kötet – véleményem szerint – az egyik legszórakoztatóbb és legdinamikusabb novellaantológia, amely a Pagony Kiadó gondozásában megjelent. Honnan származik a kiadvány koncepciója? Milyen célokkal és elvárásokkal vette kezdetét a munkafolyamat? Grancsa Gergely: A kötet apropója, nem meglepő módon, Petőfi Sándor idei, kétszázadik születésnapja volt. Azt gondoltuk a kiadóban, hogy bár biztosan sok más kiadvány is megszületik ebből az alkalomból kifolyólag, de a Pagony nem engedheti meg magának, hogy valamiképp ne emlékezzen meg Petőfiről. Mivel én gyerekkorom óta szeretem a költészetét és magát az embert is egy érdekes, izgalmas alaknak tartom, egyből elkezdtem gondolkozni, hogy milyen könyvvel is kellene kijönnünk az évfordulóra. Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>> 
|
