VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Moldovai Katalin három díjat is bezsebelt első nagyjátékfilmjével a Varsói Filmfesztiválon. Madarász Istit Sitgesben elismerő oklevéllel méltatta az „Új víziók” program zsűrije, a legjobb animációs film díját a cseh-szlovák-magyar koprodukcióban készült Tomi, Polli és a Varázsfény című alkotás nyerte. Magyar filmesek munkáját díjazták a hétvégén a nemzetközi szakmai zsűrik régiónk A-kategóriás seregszemléjén Varsóban, valamint a zsánerfilmek legnépszerűbb fesztiválján a spanyolországi Sitgesben is – adta hírül a Nemzeti Filmintézet (NFI). A 39. Varsói Filmfesztiválon volt látható Moldovai Katalin első nagyjátékfilmje, az Elfogy a levegő, amely az NFI Inkubátor Programjának támogatásával készült. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Ami elmúlt, az már nincs? Nincs, és mégis van. Nincs, mert elmúlt, de van, mert gondolkodásunk tárgyaként megragadható, képzeletünk számára viszonyítási pont, részben vagy teljes egészében bekerülhetett tudatalattinkba, a bennünk zajló lelki folyamatoknak pedig legvalóságosabb anyaga. Ha így van, márpedig tapasztalataink szerint így van, akkor az eltűnt, az elmúlt, a „nincs” életünknek nagyon is létező része. Tudatáramlásunk pályáit egyébként is csupa olyan történés tölti ki, köti le, ami már végbement, lezajlott, megtörtént, lezárult, elmúlt. Nincsenek ismereteink arról, hogy a történelmi idő előtt élő ős-őseink ehhez a kérdéshez miképp viszonyultak. A civilizáció megszületésével megérkeztek a költők, írók, filozófusok, művészek és tudósok, akik hivatásszerűen foglalkoztak az emberben lejátszódó titokzatos folyamatok működésének kérdéseivel, így az időhöz való viszonyunkkal. E körből ne zárjuk ki az egyszerű halandókat se, mert a kérdés őket is izgatta – és most ugorjunk nagyot az időben –, minket is sokat foglalkoztat. Tovább a balkon.art cikkére >>> „Pécs pedig úgy ragyogott, mint egy szétgurult hőerőmű” – a Jelenkor októberi számában a hetvenedik születésnapját ünneplő Parti Nagy Lajost Csordás Gábor köszönti. , és ez engem már csöppet sem zavar. Holott volt idő, hajjaj! Mert mik voltunk? Négy-öt kicsinyég túlkoros kicsi Rimbaud. Összefogom magamon rongyos versem. És persze mindegyikünk rimbaudabb volt a többinél. Vagy legalábbis én. Csak a magam nevében beszélhetek. Ezt is azóta tanultam meg. Mert akkoriban még nem kicsit zavart volna, hogy a jobb szavak stb. nem az enyéim. Hanem nagyon. Versengtünk, és mégis évekig sülve-főve együtt voltunk. Lvov-Kertváros kies hajókabinjaiban laktunk, nem messze egymástól, álmaink másfélszobás műanyag kilincsei csüggedten fénylettek, de mi nem csüggedtünk. Ittunk és beszélgettünk éjszakákon át. Az ünnepelt egyszer ülve aludt a konyhánkban. Évekig egy volt a munkahelyünk is. Ráadásul pont akkor álltam munkába, amikor a szerkesztőség térre néző helyiségeit tatarozták. A későbbi pingpongszobába szorultunk be mindannyian, íróasztalom karnyújtásnyira állt az ünnepeltétől. Így olvasgattuk a beküldött sok szép dilettáns verseket a transzmisszionárius felügyelete alatt. Tovább a jelenkor.net cikkére >>> Mehringer Marci és zenekara egy sajnálatos és súlyos baleset miatt került nemrég a hírekbe. Összeállításunkban csak érintőlegesen foglalkozunk a szerencsétlenséggel, hiszen Marcit ennél sokkal vidámabb témában kerestük fel: azt kértük tőle, mutassa meg kedvenc pécsi helyeit. (Mindenkit szeretnénk ezúton is megnyugtatni, hogy a balesetben megsérült zenekari tagok jól vannak, sokan teljesen felépültek, néhányuk gyógyulása azonban még sok időt vesz igénybe.) Olympia próbaterem Legendás hely az Olympia, itt próbáltak annak idején a Lovasiék, és rengeteg olyan zenész, aki később híres lett. A termet közösen béreljük a PMS-sel (Pécs Music Society), emiatt egyetemi zenekarok is szoktak itt próbálni, de az a helyzet, hogy éppen mostanában szeretnénk elköltözni innen. Az autóbalesetünkben az összes hangszerünk és az összes cuccunk odaveszett, ám a szakma és a közönség jóindulatából, kedvességéből és pénzéből ezeket pótolni tudjuk. Vadonatúj hangszerparkot szeretnénk felépíteni, ezért olyan saját teremre van szükségünk, ahol vigyázni tudunk az értékeire. Tovább a madeinpecs.hu cikkére >>>
Október 11-én este volt az Írók Boltjában a Könyvösztöndíj átadása a zsűri és az Írók Boltja munkatársai jelenlétében. A díjat Nagy Bernadette és Andócs Andrea adta át, Veszprémi Szilveszter távollétében Balogh Endrének, a Prae Kiadó vezetőjének. Az Írók Boltja Könyvösztöndíjat 2014-ben alapították a fiatal szerzők támogatására. A 120.000 Ft értékű könyvutalvánnyal járó díjat minden évben egy 35 év alatti, a szépirodalom területén alkotó szerző Könyvhéttől Könyvhétig terjedő időszakban magyar nyelven megjelent könyvéért adják át. A zsűri tagjai idén: Csehy Zoltán költő, műfordító, Nagy Csilla irodalomtörténész, kritikus és Spiegelberger Márk, a bolt munkatársa. A hármas shortlistre Vados Anna Nincs véna című könyve (Magvető) mellett Németh Gábor Dávid Lebegő arborétum és Veszprémi Szilveszter Helyek, ahol rám öröm vár című kötete (Prae Kiadó) is beválasztotta a zsűri.
Villámlik, mennydörög, zongorát kapnak szét és szerelnek össze, a szereplők más és más alakban térnek vissza, létrán és kosárpalánkon lógnak, tombolnak, vér folyik és labdák szállnak. Az Örkény társulata pedig remekel. Bevált recepteket vettek elő az Örkény Színházban az évad első két bemutatójához. A Kertész utcai Shaxpeare-mosó után Bodó Viktor újra Shakespeare-hez, a korábban a Jelenetek a bábuk életébőlt megrendező Ördög Tamás ismét Bergmanhoz fordult inspirációért. Míg az első esetben a korábbihoz hasonló radikális átirat, a másodikban újra egy, az eredetihez hű adaptáció született. Bodó Viktor rendezése kifejezetten rá is játszik erre az „ismétlésre”: ezúttal sem marad el Shakespeare (Máthé Zsolt) levetkőztetése, aki így rappel: „Megin’ egy szétírt / Full gagyi Sékszpírt? Nem hiszem el! Szerepem szánalom, / A szöveg egy trágyadomb, / Persze, a hátamon, / Én viszem el.” Závada Péter szövege saját magán kívül odasuhint nézőnek, kritikusnak is, az előadás elején, a bemutatkozó részeknél szinte egy slam-esten érezhetjük magunkat. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
A Capa Központ új projektjében kortárs szerzők írnak szöveget egy-egy fotósorozathoz. Az együttműködés kiindulópontja, hogy a Balaton-felvidéken és a bakonyi régióban fotósok követtek végig művészeti projekteket, amelyekben az a közös, hogy helyi alkotókhoz, közösségekhez érkeztek vendégségbe "jól ismert" művészek vagy alkotócsoportok. Pécselyen a Forte Társulat dolgozott, a Capa Központ blogján a sorozatot Kemény Zsófi írása kíséri, amit most teljes terjedelmében közölhetünk. Belépek a szájon át. Az ajkak tágra kitátva. A Művház már nagyon kívánt egy jókis zsíros, ropogós engem. Celluxszal rögzített A4-es felhívások a törhetetlen üvegfogakon: hétfőn elmarad a szenior énekkar, a szerdai olvasókör egy órát csúszik. Az arc szürkés-fehérjét kívül már vörösre festi a lemenő nap, de én bentről nézek ki a szájon: most tényleg beléptem? Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
A polgármester megdöbbenéssel fogadja az ötletet: meg kellene szerettetni a polgárokkal az adózást. A kaszinó törzsvendége meséli a csók-affért. A lányt lefogták, hogy minél többen csemegézhessenek rajta. Jobb bele nem gondolni, hogy mi történhetett még. Senki sem ért semmihez, ráadásul a legtöbben olyan hivatalban ülnek, ahova soha, a legrosszabb álmaikban sem készültek. Mégis minden megy tovább, hiszen „szakemberben” nincs hiány. Mindenki végeérhetetlenül pofázik a semmiről. Ha felmerül az igény a változtatásra, van az a pénz, hogy csendesedjen a lázadó. A mellékmotívumok is izgalmasak a 21. századi magyar olvasónak, hiszen tükörképei a jelennek. A kínosan húzós próza jelentős előadást ígér.
Az Európa Kulturális Fővárosa 2023-as programjának keretében két kiállítás is nyílt Veszprémben a száznegyven éve született Egry József tiszteletére. A Dubinczay-palota tárlata a művész 1914 előtti, korai periódusát mutatta be, a frissen felújított Laczkó Dezső Múzeum száznegyven alkotást felvonultató kiállítása az 1918-tól kezdődő és 1951-ben záruló életpályáról ad áttekintést. Egry József a XX. század első felének egyik, ha nem legjelentősebb magyar képzőművésze volt. Az utóbbi kijelentést nehéz leírni, hiszen a magyar művészettörténet-írás és a közvélemény rendkívül megosztott ebben, mint sok más kérdésben is. Talán nem haszontalan áttekinteni, mely érvek és ellenérvek szólnak a mellett, hogy Egry József a korszak kiemelkedően egységes életművét hozta létre, így annak méltán megbecsült művésze volt. Tovább az orszagut.com cikkére >>> Gergely Ágnes REMÉLEM, ODAÁT NAGYON ERŐS A SZERETET – 2003-BAN GERGELY ÁGNES KÖLTŐVEL, REGÉNYÍRÓVAL VÁRNAI PÁL BESZÉLGETETT. Számos kitüntetés, köztük a Kossuth-díj jutalmazottja. Fordított, többek között Yeatset – akiről esszékötete is megjelent – Joyce-ot, Dylan Thomast, afrikai és orosz költőket. Dolgozott riporterként a rádiónál, rovatvezetőként a Nagyvilágnál és az Élet és Irodalomnál, szerkesztőként a Szépirodalmi Kiadónál. Segédlevele van a vas- és fémesztergályos szakmából. Pályakezdőként Újpesten tanított, „nem középiskolás fokon”. Van egy szép mondata erről: „Köszönöm, hogy tanár lehettem.” Most pedig, már nyugdíjasként, megint az lett. Gergely Ágnes 70 éves. – Nehezen kaptam meg az újpesti állást, mert 1957-ben mindenütt azt kérdezték, hogy részt vettem-e a tüntetésben. Persze, hisz mindenki részt vett, de tőlem ezt annyira zokon vették. Pedig nem voltam én különösen bátor, csak felvonultam, professzoraimmal, diáktársaimmal együtt. Kéry László professzor segítségével végül sikerült elhelyezkednem, először általános, majd középiskolában. Kezdetben nem a saját szakomban, ám később már angolt és magyart tanítottam. Munkásgyerekeknek, akiknek nagyon kevés előképzettségük volt, s akikkel négy év alatt komoly eredményeket értünk el. Az akkori merev politikai légkörben gyakran voltak konfliktusaim feletteseimmel, de ettől eltekintve ezek boldog évek voltak. Úgy képzeltem, hogy a kedvenc osztályomat majd végigviszem egészen az egyetemig. Ez nem sikerült, bár nagyon sok akkori gyerekemmel a mai napig megvan a kapcsolatom. Maga már elsorolta a különböző munkahelyeimet. A legtovább a Nagyvilágnál dolgoztam és onnan is mentem nyugdíjba. 1992-ben Péter Ágnes megkeresett az ELTE angol tanszékéről, hogy nem tanítanék-e műfordítást a doktorképzőn. Hálásan elvállaltam. Ez a kurzus váltakozik egy Yeats szemináriummal. Tovább a szombat.org cikkére >>>
Azt mondta nekem nagyon röviden és velősen, hogy ne keressen itt nyelvtant. Ez a szöveg olyan, mint egy zenemű. Azt figyeljem, hogy hol van a crescendo, hol a decrescendo. – A Nobel-díjas Jon Fosse norvég író magyar fordítóját, A. Dobos Évát a bejelentés után pár perccel telefonon értük el. Villáminterjúnkat olvashatják. Jon Fosse kapja az idei irodalmi Nobelt. Magának köszönhetjük, hogy magyarul több nagyszerű könyvet is olvashatunk tőle. Hogyan tudta meg, és mit érzett vagy gondolt akkor, amikor elérte a hír? Egy óra után két perccel érkezett a hír, egészen konkrétan egy norvég könyvkiadóból. Azt írta a szerkesztő, hogy Éva, remélem, téged is meghívnak Stockholmba. Nem értettem a dolgot, aztán később persze írta, hogy Jon Fosse kapta a Nobelt, ami nekem fantasztikus örömöt és beteljesülést jelent, mert ezt már évek óta mondom és gondolom, és a Kalligram Kiadóval meg is osztottam néhányszor, hogy Jon Fosse Nobel-díjat fog kapni. De most megtörtént, és ennek én nagyon-nagyon örülök. A kiadóval, a Kalligrammal együtt természetesen. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Október 5-től látható a mozikban Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmje, a Magyarázat mindenre, amely egy érettségiző fiatal történetén keresztül mesél az ország politikai megosztottságáról. A rendezővel beszélgettünk. Beszélgetésünk idején körülbelül egy hét van hátra a Magyarázat mindenre magyarországi bemutatójáig. A film Velencében megnyerte a kategóriája fődíját, és megjelentek az első kritikák is. Milyen érzések kavarognak most benned? Egy filmet nem lehet csak úgy elengedni a premier után. Van egy utóélete, amelyet végig kell követni. Ez egy rendkívül intenzív időszak, ugyanakkor hasznos is, mert rengeteget lehet tanulni a sajtóval és a közönséggel való találkozásokból. Egyedül az bánt, hogy egy ideig még biztosan nem lesz időm dolgozni a következő filmtervemen. A harmadik nagyjátékfilmem után sem tudom, hogyan kell megélni ezt az időszakot. Kicsit az a típus vagyok, aki a forgatást követő bulin egy széken ücsörög, és nézi, ahogy a többi stábtag szórakozik. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Míg Ádámnak és Évának az árulás után többé már nem adhatott otthont a számukra teremtett Édenkert, melyben mintegy duális axis mundiként állt a jó és rossz tudásának és az életnek a fája, az újbudai MET Galériában most lehetőségünk adódhat kimenekülni pár lélegzetvétel erejéig az Ádámék és leszármazottaik által felépített disszonáns, disztópikus, harsány és kietlen világmindenségből. A MET-be lépve Kuzma Eszter Júlia elárult Paradicsom / betrayed Paradise (avagy we let the Paradise betrayed) című, teljes teret betöltő installációja fogad, mely minden magyarázó szöveg nélkül, mintegy önmagáért beszélve szippantja magába a gyanútlan és gyanús érdeklődőket egyaránt. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Presser Gábort a Megasztárból ismertem meg. Kamaszként alig vártam, hogy a házibulikban végre áttérjünk a retró dalokra és felcsendüljön egy (bármelyik) LGT-szám. A legjobb dolognak tartottam tizenhárom évesen ezekre a dalokra ugrálni. Eltelt tíz év, és most itt ülök a budapesti Papp László Sportarénában. Ma este látni fogom a sötét lencsés szemüvegét és hallani fogom azt a mély, búgó hangját, ami gyerekként megnyugtatott, felpörgetett, amit ma is hallgatok a kocsiban, főzés közben, vagy amikor egyszerűen csak úgy létezem. Simon Eszter koncertbeszámolója. Ötéves vagyok. A nappali közepén állok egy méterre a tévétől. Minden idegszálammal a képernyőre koncentrálok, magamba szívom a látványt, a hangokat. Ha tetszik egy dal, pörgök-forgok, felszökkenek a kanapéra és ugrálok. Bámulom a sötét szemüveges, göndör hajú bácsit, akiről még csak annyit tudok, hogy híres, és a szüleim szeretik. Szombat este van, Megasztárt nézünk. Kapkodni kell, hogy mire elkezdődik a műsor, illatosan, fogat mosva, pizsamában üljek a tévé előtt. Ma különösen sietünk, mert LGT-dalok lesznek. Most hallom először a zenekar számait. Élesen emlékszem a pillanatra, amikor tudatosul bennem, hogy ez valami nagyon jó dolog.
Rozs Tamás évtizedek óta színesíti neves színházak előadásait csellójátékával, énekével és szerzeményeivel; megzenésített verseit számtalan irodalmi esten hallhattuk már. Jellegzetes stílusa, karizmatikus figurája zenei életünk utánozhatatlan színfoltja. A Szélkiáltó zenekarban csellósként, énekesként 1983-ban vált ismertté, amikor megnyerték a Ki mit tud?-ot. Felsorolhatatlan, mennyi színházi előadásban vett részt zenészként, zeneszerzőként, sőt olykor színészként is. Megzenésített verseivel már gimnazistaként versenyt nyert; a költészet, a szépirodalom éppolyan meghatározó az életében, mint a zene. Augusztusban kimagasló tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Javaslatodra a 62 éves Bambi Eszpresszóban találkozunk. Kedveled a retrót? Kevés dologhoz ragaszkodom, nincsenek ilyen axiómáim, sőt, amikor ismétlődnek a dolgok az életemben, akkor valamit mindig direkt másképp csinálok, hogy ne szűküljek bele a sztereotípiákba, ismétlődésekbe. De van egy-két kedvenc helyem. Többek között a Bambi, ahol a szocreál hangulatot nem művi, hanem természetes módon őrizték meg. Jó a lelkülete ennek a helynek. Tovább a kultura.hu cikkére >>> Szeptember 23-án a Zeneakadémián tartotta évadnyitó hangversenyét a Concerto Budapest, Keller András vezényletével, Várjon Dénes társaságában. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA. A kissé rendhagyó programot, főhajtásként a közelgő születésnap alkalmából, Bartók-kamaramű, a Kontrasztok nyitotta Klenyán Csaba, Keller András és Várjon Dénes előadásában. Ezt Grieg a-moll zongoraversenye követte, természetesen Keller vezényletével és Várjon szólójával, majd az első részt két esszenciális ráadás zárta le. A koncert második félidejében Beethoven 3., „Eroica” szimfóniáját adta elő a zenekar. Tovább a revizoronline.hu cikkére >>>
Nem tudom, gondoltak-e arra, amikor idefelé jöttek, hogy milyen különös és nagyszerű dolog részt venni egy képzőművészeti eseményen, akár a száz éve vagy még régebben élt emberek tehették – holott nemhogy a táblaképet, de a művészetet is temettük már! Csak az 1980-as évekig ugrok most vissza – és már az is majdnem fél évszázad! – amikor Paul Maenz a kölni Art Cologne éves művészeti vásárán nem átallotta bemutatni a Berlin hírhedt negyedében tevékenykedő End-Art csoportot. Nagyot ütött a dolog, annak ellenére, hogy a „művészet vége” nem volt egészen új gondolat már akkor sem. Mindenesetre az End-Art tagjai különféle hulladékanyagokból, háztartásban fellelhető tárgyakból készített alkotásaikkal, papundeklire gyakran közösen festett képeikkel azt kívánták kifejezni, hogy a művészet – és ezzel valószínűleg a civilizáció – a végéhez érkezett, nincs fejlődés vagy út valami más felé.
A Jelenkor szeptemberi számából Owaimer Oliver Petőfi Sándor szabadságharc bukása utáni lehetőségeinek legvalószínűbb valószerűtlenségeit mérlegelő esszéjét ajánljuk.
„Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos
1.
Írásom címét a múlt század egyik neves Petőfi-kutatójától, Fekete Sándortól kölcsönöztem. 1987-ben ő készített Petőfi elmaradt pere címmel szatirikus hangú fiktív vádiratot, mely tizenöt évnyi szabadságvesztéssel és 7400 forintos pénzbüntetéssel sújtotta (volna) a forradalmár költőt A királyokhoz című röpiratverse miatt.[1] A továbbiakban e képzeletbeli per ötletét gondolom tovább, a kérdésfelvetésben mindjobban kitágítva a történeti fikció határait. Ahhoz az elvont gondolatjátékhoz csatlakozom, mely az 1860-as évek óta a Petőfi-emlékezések visszatérő toposza, s amelynek mindenekelőtt Jókai Mór volt kezdeményezője a szabadságharc küzdelmeit és a Bach-korszak megpróbáltatásait bemutató Politikai divatok (1863) című regényével. Tehát én is a forradalmár poéta szabadságharc utáni sorsát képzelem magam elé, ugyanakkor elődeimhez képest jóval földhözragadtabb és merevebb leszek. Nem egy újabb szellemesnek szánt „ha Petőfi élne”-szerű írással szeretném gyarapítani a hullámzó színvonalú Petőfi-ukróniák hosszú sorát; sokkal inkább ezeknek az (egyébként összegyűjtésre érdemes) alternatív Petőfi-vízóknak a „reális” történeti lehetőségeit gondolom át. Vagyis a legvalószínűbb valószerűtlenséget keresem. Azt próbálom megválaszolni, vajon milyen sors várt volna Magyarországon Petőfire, milyen büntetést kap(hat)ott volna, ha a fehéregyházi csatában nem veszik nyoma, és élve elfogják. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
A Könyvfesztiválra jelenik meg Manon Uphoff regénye, a Zuhan, mintha szállna. A Budapestre érkező szerzővel fordítója, Daróczi Anikó beszélgetett. „Olvasó, én ezt a történetet nem akartam elmondani” – veszi kezdetét a holland Manon Uphoff idei Könyvfesztiválra megjelenő regénye, a Zuhan, mintha szállna, mely azt a kettős, hasadt élettörténetet önti szavakba, amelyre a nap közben gondos apa, a művelt, tudós művészlélek HEHH éjszakánkénti metamorfózisa kényszeríti a nővéreket. A könyv a tabuval, az éjszakák Minótauroszával és annak fekete labirintusával való leszámolás középső stációja. Uphoff, aki nővére 2015-ben bekövetkezett halála után valóban elveszítette az elbeszélés és a nyelv erejébe vetett hitét, kezdetben nem szavakkal, hanem képekben próbálta megközelíteni azt, aminek ábrázolását íróként évtizedeken át kerülte. 2016-ban készült installációjának a „Szoba Minótaurosszal” címet adta. Sötét, zárt helyiségbe lépünk, benne a múltból megmaradt tárgyak: szétvágott képzőművészeti albumok, papírfigurák, fatáblákra festett portrékból fűrészelt kockák, kísértetiesen megvilágított lények. Az installáció egyik eleme egy nyitott album, amelyből körömollóval farigcsált rémalakok zuhannak-szállnak alá. Úgy látszik, ennek az időben-térben elrekesztett szobának materializálódnia kellett ahhoz, hogy a szerző megtalálja a leírásához szükséges szavakat.
„A magyarok könyvszerető nép” – hangsúlyozta a 28. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál csütörtöki megnyitóján a díszvendég ország, Hollandia magyarországi nagykövete, Désirée Bonis. Boldizsár Ildikó író megnyitó beszédében elmondta: a magyarországi könyvfesztiválok történetében először fordul elő, hogy egy gyermek- és ifjúsági irodalommal foglalkozó író nyissa meg a rendezvényt, de az is először történik meg, hogy egy olyan műfaj – a sci-fi – képviselője legyen a díszvendég, amelyet az irodalomtörténészek nem is tartanak irodalomnak. Magyarországon most a könyvektől féltik az olvasókat, különösen a fiatalokat – közölte, feltéve a kérdést: miért nem inkább a háborútól, az iskolán belüli erőszaktól, a tanárhiánytól, a környezetszennyezéstől, az élhető jövő hiányától féltik őket? Tovább a kultura.hu cikkére >>>
|
