Állandó rovatok

Idén május 25. nem csak a Pünkösd és a hosszú hétvégén eltöltött kirándulások ünnepe, hanem egyben a Törölköző-nap is, amit Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak szerzőjének halálának évfordulójának alkalmából tartanak meg (pontosabban két héttel utána). A "hagyomány" szerint ezen a napon a rajongók mindenhova magukkal viszik a törölközőjüket, mivel az különleges szerepet kapott a történetben.

- Hazudsz, te szemét, hazudsz! Össze-vissza beszélsz! - üvöltöztem a szobamérleggel - Te meg egy lusta disznó vagy! - vágtam a tükör képébe.

Miután magamra haragítottam a berendezéseim felét, elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy ezt a hétvégét a mozgásnak szentelem. A motiváció tehát megvolt, azonban ez nem mindig elég, mint kiderült később.

Mivel a saját különvéleményemet írom, így azt gondolom, nyugodtan lehetek szubjektív. Mint informatikus, nyugodtan lehetek realista. Az érzések is kétállásúak. Számomra. 0 vagy 1. Igaz vagy hamis. Ez nem kérdés. Vagy van, vagy nincs. Vagy szeret az ember, vagy nem. Minden más, csak köret a külvilágnak. A nagy szenvelgések is. Amikor mérlegelni kezdünk, amikor el kell gondolkodnunk azon, hogy mit érzünk, és hogy ez az érzés mi is lehet, nos, az a semmi. Olyankor tovább kell állni, és nem gondolkodni, nem elemezni pro és kontra.

A szomorúság a csalódottságból táplálkozik. Valami nem úgy sikerült, ahogyan szerettük volna. Sós lett a húsleves. Pedig finomat akartunk… Nem jött össze. Vajon hány húslevest kell még elsózni ahhoz, hogy valóban egy jól sikerült, amolyan igazi falusi leves legyen belőle? Mindennek a feltétele a gyakorlás? Ha nem sikerül egy vizsga, akkor tanulunk és újra próbálkozunk.

Rövid fikció egy fickóról, aki hétfő reggel a munkahely felé metrózik.

Nem vagyunk felkészülve a halálra, az elmúlásra, az egyedüllétre. Félünk a magánytól. Nem tudunk teremteni belőle semmit? Valóban csak attól lehetünk boldogok, hogyha van társ a nyomorúságunkban? Az ember egyedül már nem is lehet vidám? Félelmetes látni, mennyit fáradoznak felnőtt emberek, hogy belecsöppenjenek valami kívülről ideálisnak látszó kapcsolatba, csak hogy azt mondhassák, hurrá, van valakim, aki az enyém, csak az enyém, és már nem halok meg egyedül.

Ma van a nagy nap, ma találkozom először a nővel, akivel hónapok óta levelezem. Semmi különös, csak egy találkozó, ahol kicsit beszélgetünk, jobban megismerjük egymást, nem kell túlgondolni. Közben megérzem, hogy izzad a tenyerem. Tipikus: a tudat nyugodt, a test reagál.

A közhelyek viharában azt gondolom, ebben az esetben a legigazabb az, amikor a kevesebb, az több. Fogadjuk el, múlik az idő, mert mindenfajta túlzó szembemenetel vele, csak még nevetségesebbé tehet minket, nőket. Tudni kell, hogy már nem az áll jól, ami a húsz éveseknek, de azt is, hogy nem kell úgy kinéznünk, mint a nagymamáknak. Amikor ekkora különbségtétellel szembesítjük a külvilágot, ne csodálkozzunk egy-egy lekicsinylő tekinteten, vagy egy-egy olyan férfi mosolyon, ami azon kap minket, hogy „na mi van csajos, betojtál, mert múlik az idő?”

Menj színházba a robot barátoddal!

Azt nézegettem, hogy vajon mit jelenít meg a Facebook, ha megosztom a bejegyzéseimet, és szöget ütött a fejemben: Amikor én még fiatal voltam (Haha!), ódzkottunk a weblapokat turkáló robotoktól. Ha gyanús volt a látogatási statisztika, tudtuk, hogy valami gép e-mailek, telefonszámok és sebezhetőségek után kutat. Aztán rájöttünk, hogy a Google és más kereső motorok is pásztázzák a cikkeinket, ahogy a Facebook is, amikor előnézetet készít a megosztott linkekhez, és így tovább. Fordult a kocka, már nem üldözzük el a robotokat a weboldalainkról, hanem odacsalogatjuk őket, és segítünk nekik elemezni a látottakat. Például, mikor új bejegyzést írok ehhez a bloghoz, megjelölöm azokat a sorokat, amikről a Facebook tudni fogja, hogy jó lesz összefoglalónak.

Az egyetem éveinek a végére mindenki megtanulja, hogy nem szabad túl nagy terheket húzni a barátság szóra. Nem szabad túlmisztifikálnunk, hiszen a közösség szó, körülbelül ekkortájt inkább az egyén szóra fog változni bennünk, mert mások lesznek a prioritásaink. Ez a más, pedig nem jobb, vagy rosszabb egy életre szóló barátságnál, egyszerűen, más a neve, de szintén életre szól: család.

Mit gondolsz? - kérdezed.

Itt-ott furcsán keverednek a festékek színei - válaszolom - Talán a művész időközben rájött, hogy elrontotta az arányokat, és megpróbálta őket kijavítani. Szálkák állnak ki a keret léceinek illesztéseiből. Minden bizonnyal egy másik kép széleit díszitette korábban, csak felfeszítették, és áttették erre a műre. A jobb alsó sarokban a részletek elnagyoltak, nem annyira kidolgozott, mint középen. Valószínűleg elfáradt a festő, vagy szorította a határidő.

Az olvasás az egyetlen olyan út, ami elvisz majd valahova. Nincs más, csak a betűk tengerén való merész áthajózás. Néha unalmasan ringatózol majd rajta, és lesz olyan, mikor vadvízi evezésként éled majd meg. De csak ezeket tudom adni. Ezt a könyvszagú lakást, és betűtengert a fürdőszobába. Nincs pénzem palotára, és szép autóra, nem ígérek rózsadombi villát sem neked.