Publicisztikák

Úgy jöttem meg tegnap Erdélyből, hogy élményektől és vádliban megannyi kilométertől duzzadva majd leülök ide, és monitorra vetem könnyed, szellemes és magabiztos recenziómat Spiró György Feleségversenyéről. Ezzel szemben arra érkeztem haza, hogy meghalt két múltbéli jó barátom pár nap különbséggel, bennem pedig tompa, sajgó bénultság. Sok a halottam mostanában, és nem vagyok könnyed, se szellemes. A könyv viszont jó.

Spiró mondja egy interjúban: kétféle író van. Az egyik az író-író, aki mindig önmagát írja. Ők a lírai alkatú emberek. Hol a szememre vetik, hol ellenkezőleg, hogy bármiről írok kritikusi szemmel, az vallomásos próza. Pedig nem kellene ezt sem, azt sem; csak lírai alkatú ember vagyok. És ha a borultságból, borúból lesz az eső –ez olyan klíma: itt folyton beborul –, mert nem egy optimista alkotásról van szó, akkor mondhatom, ugye, hogy nem is borúlátásra, hanem esőlátásra szerettem bele a könyvbe? De – szintén a szerző szavaival – ha engem írás közben elfog a rettegés, hogy ezt vagy azt hogyan fogják félreolvasni, le sem tudom írni a soron következő mondatot.

De hol is van az a senkiföldje?

Megkésett kapcsolódó esszé Bezeczky Gábor Irodalomtörténet a senkiföldjén című monográfiájához

Bezeczky Gábor Irodalomtörténet a senkiföldjén című, 2008-ban megjelent kismonográfiája a kortárs magyar irodalomtörténet-írás a viszonylag közeli múltban publikált egyik legérdekesebb, vitaindító jelleggel íródott szakmunkája. Tárgya ugyanis nem más, mint Kulcsár Szabó Ernő 1993-ban, majd 1994-ben újra megjelent rövid (késő)modern irodalomtörténeti szakkönyve, A magyar irodalom története 1945-1991 című munka. Bezeczky több huszonöt év – jelen kapcsolódó esszé írásának idején pedig már valamivel több, mint harminc év – távlatában illeti Kulcsár Szabó 1990-es évekbeli munkáját egy kissé megkésett, mégis könyvnyi terjedelmű bírálattal, ez azonban semmiképpen sem von le érdemeiből és alaposságából, valamint kemény, nem egy helyen ironikus kritikája ellenére abból a mégiscsak megnyilvánuló szakmai tiszteletből, amellyel tárgyához viszonyul.

– Simon Márton Dalok a magasföldszintről című kötetéhez

A korai beérkezettség bája és lehetséges buktatói – fogalmazódik meg a recenzensben Simon Márton Dalok a magasföldszintről című kötetének forgatása közben. Noha mindezek mögött kiérlelt költői gyakorlat, szakmai tapasztalatok rejlenek. Dokk-szerkesztés, átmeneti Telep-csoport, Előszezon alapítása, Mozgó Világ Nívódíj. Bár Simon Mártonnal, állítólag (honlapi vallomás szerint), 11 éves kora óta „nem történt semmi különös”. Ez végül is jól hangzik, akár egy Simon Márton-vers felütése is lehetne, hiszen „kevés ékítménnyel, a közbeszéd fordulataival” él, mondja Lator László. A mester személye illetve a felsorolt orgánumok lehetséges bizonyítékai a beérkezettségnek, amelyhez képest szinte „későn” jelent meg az első verseskötet. A feltörekvő ifjú irodalom, az útrabocsájtók, meg néhány közös metszet. Köztük, persze, Kemény István, akit lehet tisztelni, de mégsem fogadhatjuk el kritika nélkül a fülszöveg minden kijelentését. Például azt, hogy miért kapna az olvasó vigasztalást meg erőt és kitartást a kötet verseiből. Hiszen: „inkább tűnnek nagyon szomorú és nagyon pontos blogbejegyzéseknek”. A két állítás nyilván nem zárja ki egymást, de a magasföldszinti dalok legfeljebb túlélni segíthetnének, már ha bizonyos olvasatok szerint esetleg volna efféle céljuk.  Esti vázlat, reggel átolvasni mondja egy érdekes verscím, lehetne akár egy ciklusé, (ha lenne benne ciklus), vagy a kötet mottója is.

Nagyon finom lét-képek színvonalas

versekben kimondva

Bak Rita: Bomló perspektíva (2014, Kráter)

Nagyon színvonalas verseskötettel mutatkozott be Bak Rita, komoly, elmélyült és érzékeny költő. Ékes példa ez arra, hogy az ezredforduló előtti a poénkodó, szellemeskedő, nyelvjátékokat már-már nem használó, hanem lehasználó, agyonhasználó költészeti formáció nagy hányada kezd visszaszorulni. Bak Rita versei az ember és világ egzisztenciális találkozásának érvényes tapasztalatait mondják.

Firkák és Kései zsengék közé szövődnek Zalán Tibor legújabb kötetének, a Holdfénytől megvakult kutyának a költeményei, tematikailag érezhetően a 2012-es Fáradt kadenciák folytatásaként, noha az ottani, formai szempontból fegyelmezett „egyhúrúságot” most stílusbeli variációk arzenálja váltja fel. „Nem változtat szövegén a dallam” – ahogy Határ Győző írta, utalva József Attila egyik motívumára. 

Zalánnál az utóbbi évek verstermései a melankólia, az élettől való búcsúzás jegyében fogantak – a fülszöveg is ezt támasztja alá. Remélhetőleg inkább újabb álruhák, gesztusok próbálgatásáról van szó, ahogy Keresztury Tibor fogalmaz: „egy mindennel leszámolt ember szerepében beszél egy hang benne”. 

VONÁSOK PROSPERO ARCKÉPÉHEZ
ESSZÉKRITIKA-EGYÜTTES GÉHER ISTVÁN LÍRAI ÉLETMŰVÉRŐL

A peremre szorult bölcs palackpostái

Esszékritika a Mondom: szerencséd című kötetéről

Géher István első kötete az 1980-as évek magyar költészetének igen fontos, a kortárs magyar irodalomról való korabeli gondolkodást megváltoztató darabja^[1] volt, mely most, harminc-egynéhány év múltán is megérdemli az olvasói figyelmet.

A géheri költészetre oly jellemző, mindig és mindenhol mintegy vízjelként jelenlévő, keserédes, sokszor szomorkás hangnemet megütő, mégis játékos-ironikus alanyiság már itt, a Mondom: szerencséd verseiben is tetten érhető. Bár a kiváló formaművész Géher István, akitől elidegeníthetetlen az irodalmárság / irodalomtudósság, rengeteg kötött formát kipróbál és e kötött formák keretei között rengeteg magyar és külföldi szerzőt megidéz, számtalan maszkot magára ölt, vershangja mindig következetes marad. Az olvasónak nem lehet kétsége afelől, hogy minden maszk mögül ugyanaz a Géher István szól hozzá kissé elváltoztatott, de felismerhető hangon – a költő, az irodalomtörténész, a tanár, az ember.

A vér, a szellem és az írás

Anyag és üzenet. Jézus vérében benne van az evangélium. Maga a makulátlan vér hordozza a jó hírt. Voltaképp az írást feszítették keresztre. A logosznak folyt ki a vére. Mert Ő a testté lett ige. Azután erre a vérre épült az egyház. Jeruzsálem, Efézus, Korinthus és Filippi. Az ószövetségi szövetbe belevarrta az új szőnyegmintát. A kegyelem azután megtisztította a megtért eklézsiát. Szimbólum gesztusba nőve. Az egyház tulajdonképpen a bárka, amibe bemehetnek, aki meg akarnak menekülni. Aki meg nem, az Jónás cethalának a gyomrába kerül. Magyarán Abbadón ölébe. Minden ember átélte már egyszer a többi embert! Ha süllyed a hajója, sebaj, csak egy másik világba süllyedjen át! Gondolja a cinikus és sztoikus gnosztikus. Tehát, kár aggódni! Nem igaz. nem mindegy, hová pottyan a ponty. Örök a tévedhetetlenség, mint az értelem és az idő. A közvetlen érzékelés gerjeszti és tölti fel az „ivadékokat”. Lázasan érzékeli a „nemlét”. Hogy folyamatosan fenyegeti a Menny! A testbe költözés pillanata maga az ihlet. A lélek szinesztéziája. Egy illat felfeslik. Az élet szövete alól előbukkannak „rejtett édességek”. Jézust újra felfedezi az idő.

Rainer Maria Rilke (Prága, 1875. december 4. – Valmont, 1926. december 29.) a 20. századi német nyelvű költészet egyik legjelentősebb képviselője. Talán legfőbb érdeme a költői nyelv szinte végtelen tökéletesítése volt. Egy ilyen nyelv kihívásait komolyan venni a „magyar Rilke” életre keltésében egyszerre lehetett becsvágya és volt kötelessége a fordítónak.

4 az 1-ben  (3. kötet) – Napsziget A Művészetekért Alapítvány, Budapest, 2014

(Széll Zsófia, Tóth Irén, Szappanos Gábor, Batári Gábor)

Sajnálatos, hogy számos olyan antológia jelenik meg a hazai könyvkiadásban, amelyek a terjesztés hiánya és a kevés példányszám miatt szinte el sem jutnak az olvasókhoz. A 4 az 1- ben sorozatról ugyancsak elmondható mindez, pedig a Napsziget A Művészetekért Alapítvány már a harmadik kötetével jelentkezik, és a könyvek színvonalát, szerzőgárdáit tekintve sokkal több figyelmet  érdemelhetnének. A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy a sorozat 2012 óta, évente megjelenő,  első darabjában Bánosi György, Merényi Krisztián, Paládi Zsolt és Rimóczi László prózai alkotásai szerepeltek. A második kötet főként a költészetről szólt, Horváth Orsolya, Kiss Judit Ágnes és Simon Adri mellett Debreczeny György műveiből készült egy nívós válogatás.

Fordítás és / vagy költészet?

Esszékísérlet a versfordítás gyakorlatáról, esztétikai értékéről és jelentőségéről, egy józan, középutas álláspont kialakítása céljából

Mivel a versfordítás gyakorlata nem homogén, ami azt illeti, nyelv-, kor-, kultúrkör-, és persze mindenekelőtt fordítóspecifikus, a nézetek lényegét és lehetőségeinek határait illetően igencsak megoszlanak. Itt és most megpróbáljuk röviden összevetni a ,,konzervatív” és ,,liberális” versfordítási gyakorlatot, már amennyiben lehetséges ilyen szélsőséges tipológiát alkalmazni a határokat illetően, hiszen, mint azt már korábban hangsúlyoztuk, ezek a határok gyakran egybemosódnak.

"Ez a könyv rövid prózákat és illusztrációkat tartalmaz. Ha a prózák festmények lennének, akvarellek lennének. Könnyű őket olvasni, utazás közben,váróteremben, megállókban, elalvás előtt, ágyban, köztes időkben. Érdemes őket úgy olvasni, ahogy verseket szokás: lassan, ízlelgetve a mondatokat."

Szabadkőművesség – mi végre?

Szubjektív értelmezési kísérlet Gotthold Ephraim Lessing Szabadkőműves párbeszédek című dialógusához

Esszémben röviden és lényegre törően a „szabadkőműves irodalom”, már amennyiben létezik ez a kategória, egyik korai darabjáról, Gotthold Ephraim Lessing Szabadkőműves párbeszédek című drámájáról szeretnék szólni. A mű megítélésem szerint magában foglalja a kérdést, mely Heidegger nyomán valahogy így hangozhat: Szabadkőművesség – mi végre?, a szabadkőműves munka, éthosz, gondolkodás értelmére, létjogosultságára illetően, s ha tüzetesen olvassuk, akkor minden bizonnyal a kérdésre adható választ is… Azért is választottam többek között a XVIII. századi német író és esztéta e rövid, töredékesen fennmaradt művét, mert bár jól tudható róla, hogy a XVIII. században keletkezett és szereplői a korabeli Német Birodalomban élnek, az öt párbeszéd a lelkes, már-már naiv módon idealista szabadkőműves-jelölt, majd avatása után később csalódó ifjú Ernst és a már meglett szabadkőműves, a mélységesen szkeptikus, ám azért korántsem egészen hitehagyott Falk dialógusai lényegében bárhol és bármikor, akár ma, posztmodern korunkban is elhangozhatnának, eltekintve persze egy-két egészen konkrét történelmi referenciától.

Léteznek még irodalmi körök, egymásnak felolvasó, egymás munkáit jótékony kritikával egyengető műhelyek. Az egyik ilyen budapesti költő-író baráti szövetség tagja Türjei Zoltán is, aki hosszú esztendők óta ül össze Kókai Jánossal és Jahoda Sándorral, többek között az irodalom szent ügyének érdekében. Érzékeny odafigyeléssel mindhármuk poéziséből kiszűrhetjük a rájuk jellemző hangszínt, s a témakezelés, a technikai megoldások terén is érződik némileg a közös alkotóműhely szelleme. Mindhárman nívós kiadóknál megjelent, többkötetes, ha még nem is országos hírű, de számon tartott költők.

Az esszé mesterfoka
Kritikafüzér Géher István három szakkönyvéről

1. Mesterségünk címere – Amerikai könyvek magyar olvasóknak

Géher István első irodalomtudományi szakkönyve, a Mesterségünk címere^[1] – már ha lehet egyáltalán annak nevezni – többi hasonló témájú munkájához hasonlóan igen szabálytalan, szokatlan munka. Ihletettsége, miként a magát annyiszor elsősorban tanárnak, és csak másodsorban költőnek, műfordítónak és irodalomtörténésznek valló Géher István más munkái esetében is, ugyancsak pedagógiai – a benne foglalt esszék a tanítás, oktatás szándékával íródtak.