Publicisztikák

Herczeg Ferenc: Ádám, hol vagy?

Herczeg Ferenc az Új Idők főszerkesztőjeként maga is azt az ókonzervatív irányzatot képviselte, mely stílusnak a lap más szerzői (Gulácsy Irén, Zsigray Julianna, Kosáryné Réz Lola, vagy Zilahy Lajos stb.) is alkotói voltak. Regényíróként szívesen fordult a történelmi regény amúgy is divatos műfaja felé. Ebben a tematikában, Az élet kapuja című kisregényével a Nobel-díjra jelölést is „majdnem” sikerült elérnie. A Kráter Műhely Egyesület gondozásában 2011-ben újra megjelent Ádám, hol vagy? című regénye alapvetően ennek a határhelyzetben levő műfajnak a megvalósulása némileg modern kerettel.Herczeg Ferenc: Ádám, hol vagy?

Utassy József boldog-szomorú stációi

Utassy József költészete ’45 utáni líránk egyik legeredetibb és legfigyelemreméltóbb teljesítménye. Az 1941-es év tavaszán Ózdon született költő esztétikai magatartását a recepció sok-féleképpen jellemzi: „boldogságkereső” és „démonokkal csatázó” költő, „az elemi össze-függések” és „a verssé vált indulat” költője, „a dalba oltott irónia” és „a csillagfegyelmű ének” költője, a „gyönyörű helybenjárás” és „a küzdelem költője”, a megtorpanásaiban és újrakezdéseiben saját transzcendenciájára és növéstervére figyelő „korszerű romantikus”. És mindezek foglalataként –akárcsak az örök példa Petőfi- a legfőbb életértéket és legnagyobb kihívást jelentő szabadságszerelem költője is ő.

Levél Mirtse Zsuzsának

Kedves Zsuzsa! Tényleg nehéz ügy ez. Vagy inkább groteszk. Hiszen az, amit joggal várhattunk annak idején a digitális technika elterjedésétől, a kulturális javakhoz való hozzáférés „demokratizálását”, az egyelőre még várat magára. Egyelőre több mint bőséges tapasztalataink a közhelyes feldicsérések, másfelől a kötözködő, aljas lehúzások gyakorlatáról vannak. Azokról, amiket Te is említettél. De folytathatnám a sort (hogy miket látok magam is) – az ocsú és a búza egybedöntögetését, a dilettantizmus árvizét, amely partjai közül ki is csap, s talán nem túlzás, ha azt mondom Petőfivel: „el akarja nyelni a világot.” És nem is csak a virtuálist. Begyűrűzik a „valóságosba” is.

Versek

Az ember olykor visszatekint, emlékezni próbál, rosszra, jóra.
Elsődleges kiindulópontja a gyermekkor, a korabeli helyszínek, a változó örök, a múlandó szépség feltérképezése.

Szakács Eszter: Álombeszéd

„ Mintha köröttem mindennek
A képzeletem lenne a történése”
(Tőzsér Árpád)

Álombeszéd – ez Szakács Eszter negyedik verseskötetének címe az 1993-as Halak kertje, a ’95-ös Süllyedő Atlantiszom és az 1999-es Másik hely, másik idő című kötetek után. Az előző könyvek verseihez hasonlóan az újabbakra is jellemző a „rejtőző személyesség”, hisz a kötet legtöbb darabjában az önábrázolás közvetett, egyes szám harmadik személyű, s ritkább az első, illetve második személyű (önmegszólító) beszédmód. A költői élményvilág most is a szubjektumon belül marad. Önmaga fájó hiányaiból épül, gyökere, háttere azonban jóval profánabb, mítosztalanabb, mint az előző köteteké. A kötet most abból a szempontból válik érdekessé, hogy olvasói tanúi lehetnek annak, miként teremtődik a költészet, hogy íródnak át a közvetlen környezet képei egy másik, vágybéli tájba, hogy aztán a kettő közti távolság különös, lebegésszerű világot hozzon létre, mely egyszerre van is, meg nincs is, miként az álom.

Mielőtt a címben felkínált témára rátérnék, szükségesnek tartom az irónia fogalmának körüljárását, értelmezéstörténetének felvázolását, s bemutatom, miként lehetne a középiskolai gyakorlatban az ironikus magatartásforma változatait irodalmi hősökkel példázni.

Versek

„Kergettem Fortunát,
aki egyre hátrált,
nem is láttam mást,
csak a fülét meg a farkát.”

(Weiner Sennyei Tibor: Gül Baba)

A kis könyv már első olvasásra is a bölcsesség ékszerdobozának tűnt, bár nem értettem, mi a csudának ír mostanság Gül Babáról afféle fiktív életrajzot.
A szerző azért az utószóban megmagyarázza, ahogy nekem is meg kellene, miért készülök recenziót írni egy megmagyarázhatatlanul finom könyvről, amikor bőven elég, hogy jó olvasni, gondolkodóba ejt, tágítja képzeletem határát.
Olvasás közben egyszer csak papírt kezdek keresni, tollat fogok, és írok valamit, amiről magam sem tudom, miféle műfajba sorolandó.

„Már nem akarok közölni magamról semmit, csak keresni azt, amit én se tudok.”
(interjúrészlet)

      Zalán Tibornak két új verseskötete jelent meg viszonylag gyors egymásutánban. A 2011-es Szétgondolt jelen három régebbi ciklusát, könyvét tartalmazza: a kötetnyitó Kopszohiladészi elégiákat az 1996-os Fénykorlátozásokból, a kötetzáró címadó Szétgondolt jelent az 1995-ös kétnyelvű – magyar–angol – aversionból emelte át a költő. A Dünnyögés, félhangokra című középső ciklust 2006-ban önálló kötetként adták ki, csakúgy, mint a 2012. évi Fáradt kadenciákat. Mindegyik ciklusra, kötetre a zárt formák, az intertextuális utalások gazdag játéka és egy olyan ontológiai irányultság jellemző, amely elvont általánosság helyett személyes magánmitológiát teremt. Zalán a szubjektumon túlmutató vallomásos líra hagyományos elemeit az avantgárd formaújító gesztusaival állítja paradox összefüggésekbe. A József Attila-i „világhiány” érzését tematizáló két kötet a „száraz” férfikorba lépő lírai alany tragikus hangoltságú monodrámájaként, tudatfolyam-monológjaként is felfogható, az én–határok elmozdításával pedig az ön- és sorsértelmezés kísérletének alakzatává válik. Az illusztrációmentes Szétgondolt jelen szövegeinek groteszk–szürrealisztikus képisége külső irányítás nélkül teremt tágas értelmezői horizontot, a Fáradt kadenciákban Kovács Péter grafikái felerősítik a megrendítő erővel ábrázolt testi–lelki szenvedés gyötrelmes valóságát.

      1998-ban két verseskötet is napvilágot látott Varga Imrétől. A nap és a hold közt a rét, valamint a Tereptárgyak, jósjelek. A két kötet egységben láttatására bizonyos tematikai-motivikus elemek azonossága és ismétlődése bátorított fel.

I. Az Abszolútum igézetében – a “philosophia perennis” költője
“A változó és mozdulatlan: egy.”
(Partok)

     (A költészet mint bábeli könyvtár) A vers ablakán kihajolva kötet címe Tőzsér egész költészetének szimbolikus összefoglalása, hiszen egyszerre foglalja magába kint és bent, ent és lent világát, s veti fel múlt és jelen, látszat és valóság, élet és irodalom problémáját: „S ahogy a tekintet ki-kirepes: / a vers ablakán kihajolva / fölnyujtózkodsz egy égi sorba, / kikattan halkan a földi retesz.” (Sebastinus mondja) „Áll sötétlő sziklák közt lesben: / istennőkre vár, mióta lehel, / mindig a voltban, s délibáb-leszben, / mennyég és föld között, se alá, se fel.”(Parisz) A között sajátos világa ez, melyben „csak lebegés van, / és nincsen hová.” Ám e tér nem csupán a világból kiszakított, az istenektől távol került modern ember kényszerű pozíciója, hanem tudatosan vállalt filozófiai perspektíva is: „Képes vagy látkörödet, a szubjektum ívét / túlról is nézni, / a nadírodat fentről látni? / El tudja gondolni a nyelvünk az ént?” (A hütteldorfi kertész) Vers és valóság világa hol eggyé fonódik, hol élesen szétválik, hol egymással felcserélhető.

„A délután pezsgett a poros utcán,
mint az aranybor 
s egyszerre este lett.
És úgy megváltozott az utca akkor,
savanyú holdfény lett a sugarakból,
A tűzborból ecet.” 
( Kosztolányi Dezső )

      A Pro Pannonia Kiadói Alapítvány támogatásával megjelentetett karcsú kötet Méhes Károly 1996 és 2000 között született verseinek válogatását tartalmazza. A legfőbb kötetalakító motívumnak – csakúgy, mint Méhes eddigi lírájában és prózájában – az emlékezés, s az ehhez társuló egyéni élettörténetre tekintő önvizsgálat tűnik, melynek során érdekes módon játszódik egymásba múlt és jelen. Emlékezés a gyermekkorra, ifjúságra, apró pillanatokra, utazásokra, melyek hol életképekként, mozaikszerűen villannak fel mindenféle reflexió nélkül, hol egy új nézőpontból, más megvilágításba helyezve „csúsznak el”, kerülnek különös átfedésbe egymással, hol pedig nagyobb távlatot nyernek egy önmagát kereső, önmagára reflektáló alkotói attitűdöt tükrözve.

Nincs két világ

     A költő Nem hittem volna című kötetének versei “jelentéktelen” dolgokat, a hétköznapok apró tényeit, emberi gesztusait, a lélek belső rezdüléseit, hangulathullámzásait mutatják be (Tél, Nemalvás, Rosszkedv, Tejespohár, Találkozás). E költészet alapállása az egzisztenciál-hermeneutika felismerése, mely szerint “nincs két világ, egy, amelyben nap nap után élünk és egy másik, amely az előbbi megítélésének lehetőségét alkotó értékvilág lenne, s amely felé mintegy törekednünk kell”. Tehát “nem vagyunk két világ polgárai, az egyikben mindennap cselekvőn, a másikban a jó, az igaz, a szép iránti szemlélődő odaadásban” (Bacsó Béla). A költői magatartás fő vonása a fölényes felülemelkedés helyett mindvégig a figyelmes jelenlét, ítélkezés és minősítés helyett a versbeszélő csupán a körülöttünk levő világ és önmaga regisztrálására törekszik.

" mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak. "

( Nemes Nagy Ágnes ) 

      Lázár Júla Az ismeretlen című verseskötetének mind az öt ciklusa lírai hangoltságú próza formájú emlékezésekkel indít, melyeknek alapja gyermekkori élmény, egy esetben pedig a szájhagyomány útján őrződő megrendítő családi történet. Az emlékekhez társuló tematikus rendbe szedett versek egy olyan útját kereső-járó költő önreflexiói, aki tizenhárom évi hallgatás után ( első és egyetlen verseskötete, az Ujjnyomok 1988-ban jelent meg ) a műfordítások mellett fontosnak tartja a saját hangon való megszólalást, s ehhez többnyire a szonettforma szabadon alakított változatait használja fel. A kötet másik szembetűnő jellegzetessége a dialógus mint kompozíciós versszervező elem ( párbeszéd a halott apával, a szeretővel, a fiúval, a kortársakkal és önmagával), melynek tétje -- a lírai "fejlődéstörténetet" tekintve -- nem kevesebb, mint a saját szóban való megkapaszkodás, otthonteremtés és magára találás:

„Nem vezetlek ismerős tájakra, ígérem. Nem vezetlek idegen tájakra sem. A fogva tartott anyag legendája a formálódó vágy, a formálódó felejtés és a vágyból és felejtésből formálódó örvény három ciklusán át idegenné teszi benned, amit ismersz és ismerőssé kavarja azt, amihez nincs közöd” – szól a 2001-es Napfoltok című kötet bemutatkozó fülszövege. A 2011-ben megjelent legújabb kötet, a Választóvíz szintén ilyen ismerős-idegen tájakra vezeti olvasóját, amelyek egyszerre hétköznapiak, mitologikusak és egyetemesek is, miként e világokat átfogó tekintet is személyes és univerzális, időbeli távlatokat átfogó és nagyon mai is egyben. Jól tükrözi ezt a borító fémszerkezetű hídrészletének fény–árny kettősében megjelenő fotója, melynek a látványt és az életérzést tekintve inverz változata lehetne a kötetben szereplő mitikus áthallásokat hordozó Ezüsthíd, amely a maga átváltozó szimbolikájában már a vers felütésében az életút és az egyetemes létezés jelképévé is válik: 

      Hárs Ernő új kötete főként az 1993–1997-es évekből válogatott saját verseket, illetve műfordításokat tartalmaz, színes palettát nyújtva Tassótól Goethén, Rilkén és Garcia Lorcán át a ma is élő Touré guineai költőig. A költő eddigi művészetét nyomon követve észrevehettük, hogy alkatánál fogva eredendően jellemző rá az örök búcsúzó magatartása: “Régen megszoktam, hogy mindent úgy nézzek, mintha utoljára látnám...” – írta 1971-ben, a Római ősz című esszéjében. Jelen kötetének alcíme (Versek és műfordítások innentől odaátig) és a cikluscímek (Feltámadásra várva, Őszi hegycsúcsok között, Zarándokút, illetve az Űrrepülés című párbeszédes mű) és a válogatott műfordítások tematikája is ezt jelzi.

" Nem te, majd a dolgok érkeznek meg benned." 
( Mészöly Miklós )

      Dobozi Eszter verseit hiába keresnénk az elmúlt években megjelent Szép versek kiadványaiban, pedig a klasszikus értelemben vett szép versek az övéi, melyek formai mívességükön, kompozíciós fegyelmükön túl sugárzóan plasztikus képiségükkel, zenei ihletettségükkel s kulturális örökségeink, mítoszhagyományaink megidézéseivel ajándékozzák meg az olvasót.

"A nap lemenőben volt...A hullámok 
a parthoz 
közeledve elvesztették ragyogásukat, 
és hosszan 
tartó, tompa ütődéssel zuhantak a 
partra, mintha 
egy kőfal dőlt volna le, szürke 
kövekből rakott fal,
 melyen egyetlen fénysugár sem 
hatolhatott át."
                       (Virginia Woolf )

         Beney Zsuzsa Két parton című kötetének létfilozófiai mélységeket faggató költészete akár régi hagyományok folytatásaként is értelmezhető, hisz sohasem volt idegen a magyar lírától a kezdet és vég, a létezés és megsemmisülés rejtelmeit kutató ontológiai szemlélet.

Marko Blažo kiállításáról

Nyitra jó hely. Ha komálod Mikszáthot, még jobb: ezt a várost úgy hatja át valami egyetemes, kicsit száraz, kicsit szurkálós önhumor, akár a Szent Péter esernyőjét, ha emlékszel. Nyitrán minden van, illetve két dolog mintha nem lenne: szemetet és rendőrt nem láttam az utcán (és ez ma már jócskán kettő, a nagy túrának, proletárdiktatúrának ott is vége). Az építészet nyugalomra fogva, nem dózerolnak és légkalapálnak, hanem újrafestenek, kijavítanak, átfogalmaznak. Városrendezésileg higgadt, emlékeket finoman tisztelő, figyelmessé lelassított megújulás van.