Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Nikkel Browning és csontfűrész

 

Nikkel Browning és csontfűrész

Tolnai Ottó: Balkáni babér

Jelenkor, 240 oldal, 2200 forint

Tolnai Ottó beszédmódja annak a markáns világtapasztalatnak a nyelve, amely hajszálpontosan artikulált közlésként érkezik az olvasóhoz, mint az emberi intuíció jól kivehető kézírása. Nem pusztán elvont, közeg nélküli tartalom ez, hanem egyfajta jelenlét, a betűkbe és mondatokba belelehelt szellem megjelenése, kisugárzása. Nem animista, de nem is ortodox materialista. Inkább tárgyilagos szürrealista, poszt-futurista. Bombasztikusan érzéki és áthevült ténymegállapításai lehetővé teszik a befogadó számára, hogy új álláspontra tegyen szert az irodalmi nyelvezetet illetően s hogy átértelmezze a költészet hatásmechanizmusáról vallott nézeteit. Tolnait tanulmányozva permanensen azt érezni, hogy ami eddig korlátozott volt a kifejezés terén, az most szabad. A beszéd határai eltörlődnek és nyílik egy új dimenzió a recepció számára is, a képi és a hangzásbeli effektusok találkozási pontjában. Tolnai megdolgoztatja a fogalmakat. Nála a nyelv megújított használatban működik.

Thomka Beáta, a szerző most, frissen Pro Facultate – díjat kapott monográfusa írja róla, hogy a szociografikus tényanyag a beszédmódot is meghatározza. S a profán köznapiságban, s az anekdotikus történésekben és a hiedelmekben összegeződő látomások, minden lírátlan és apoétikus vonásuk ellenére a jelenkori magyar irodalom ritka jelenségévé avatják e rendhagyó életművet. Ráadásul a vajdasági colour locale-t groteszk víziókban láttató, eposzi attitűd még inkább erősíti az összetéveszthetetlen hangnem dinamikáját. Körbejárás, ismétlés, visszakanyarodás és közelítés. Egyazon szöveg, nyelvlétesítő eljárás, metafora és kép, írásonként újabb és újabb olvasat fénytörésében mutatkozik meg. A fülszöveg szerint is, Tolnai Ottó a hatvanas évektől építi líráját következetesen és Belgrád, Budapest és Bácska vonzásában olyan új nyelvet alkotott, melyet az olvasóknak is újra el kell sajátítania ahhoz, hogy érteni tudja. Versei epikus töltetének köszönhetően az írások szereplőivel könnyű azonosulnunk, miként a megjelenítő pátosszal és humorral is, melyek együtt jellemzik a Vajdaság és a költő napi történelmét. „Tolnai örök realista, szeretett provinciáját úgy köti a nagyvilághoz, hogy közvetlenül vall önmagáról, úti élményeiről, pályatársairól vagy Pilinszky legendás látogatásáról. A tenger azúr védjegye ezúttal is áthatja sorait.”

Három ciklusból áll a verseskötet. Az első a Balkáni babér. A második a , a harmadik az Adriadalom. A (pi) egy matematikában és fizikában használt valós, de transzcendens szám. A leggyakrabban használt, euklideszi geometriában a kör kerületének és átmérőjének hányadosaként definiálják, ami a körök hasonlósága miatt minden kör esetén azonos. Ebben is van üzenet. Valami konstans érték a versek motorja. Olyan állandóság, ami a természetben fellelhető. S a Tolnai versek ilyen elemiek. Mintha a füvek között lehetne rájuk lelni a réten, nőnek, gazdagodnak s fűszerei lesznek a logosznak, a köznapokban is használt beszédnek.

Piszár Ágnes telibe talál, amikor azt írja a Balkáni babérról az Esőben, hogy ezek a költemények szakítanak a „semmi” 60-as, 70-es évekbeli poétikájával, és a költészethez legközelebb álló új, a „semminél alig több” minőségének keresésére indulnak. „Mondom (mondanám) semmi sincs de van lám / van ablakom előtt az ó-fehér (elefántcsontsárga)/ bodzacsipke és ez még mindig sok nekem” (Bodza a határzónában). Tolnai Ottó Poulet Mallarmé-értelmezései nyomán az azúr (a gipsz, a babér, a só) poétikai funkcióit vizsgálgatja a versben. Mérései a költészet lényegi kérdéseit érintik. Például azt, hogy a politika is beszivároghat a versbe, de abszurd párlatként, mint ahogy azt Tolnai bemutatja. „Nem kell beavatkozni Vajdaságban/ miért is kellene engem bombázni/ gyerekkoromban Szabadkán egy bombatölcsérben rendezkedtem be/ mert mint hallottam kétszer nem esik ugyanarra/ a helyre a bomba.” (Lötyöge avagy be kell-e avatkozni?) A személyes rögtön a történelem bugyrába pottyan. Ott látni benne a túlélés illuzórikus stratégiáját. S végül allegóriává dermed a látszat.

A másik fontos kérdés a hagyomány és a jelenlegi nyelv összeillése és szétírása. „Kisgyerekkoromban/ elloptam a borbély bácsi/ minden júniusban nullásra nyírta/ szögletes fejem:/ timsó kristályát./ otthon szépen lemostam róla/ a vért// és nagy titokban megérintettem/ a nyelvemmel.” Írta a Parancs János című versben. A beszélt nyelv kopik. Ízeket esik szét. Kun Árpád írja a Wilhelm-dalok kapcsán a Holmiban, hogy Tolnai olyan érzéseket tanított meg az olvasóinak, amilyeneket még nem éltek át soha. „S ezzel új minőséget hozott Tolnai Ottó a magyar költészetbe.” Talán még annál is többet. Hogy mi az pontosan, arra az életmű bővülésével együtt derül fény. Ez a második kiadása a kötetnek. Sebastian Stachowski borítóterve és Nagy József illusztrációi organikusan préselődnek a szövegfolyondár szövetébe. Ettől könyv ez a mű. És nemcsak szöveg.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-12-11 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.