VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Ujlaki Csilla: Permanens válságlíra vagy a semmi polgárosítása? (Zalán Tibor: Holdfénytől megvakult kutya)
Permanens válságlíra vagy a semmi polgárosítása? (Zalán Tibor: Holdfénytől megvakult kutya) “Ő azonban nem kívánhatott ilyesmit, mert az õ kívánsága nem is volt kívánság, csupán a semmi védelmezése, polgárosítása, a semminek szánt leheletnyi bátorítás, bár akkoriban még az elsõ tudatos lépéseket is alig tette meg felé, de azért máris lételemének érezte.” (Franz Kafka)
„Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, / tudja, mint a jós” – írta József Attila a Csak az olvassa… kezdetű töredékében. Zalán Tibor jórészt szintén töredékekből építkező, az utóbbi öt év verseit összegyűjtő legújabb kötetét azoknak ajánljuk, akik őt már eddig is olvasták és képesek voltak érzelmileg is elfogadni azt az első olvasásra sokkolónak ható, a pusztulást tárgyul tévő versvilágot, amely Zalán utóbbi két kötetére, ciklusára volt jellemző (Dünnyögés félhangokra, Fáradt kadenciák). A „homokos”, „vizes síkra” ért és még mindig ott időző, megváltásról rég lemondó, önmagát túlélő alany szólal meg újból, „kikönyökölve léte ablakán”. Hangja az előző köteteknél is lehangolóbb, a „csalás nélkül” szétnéző tekintet még könyörtelenebbnek tűnik. Jó példa erre a kötet József Attila Töredékeit és Arany János Őszikéit egyaránt felidéző Kései zsengék című utolsó ciklusának egy verse: „Ősz van A lombok még az ágakon / kinek panaszoljam el a bánatom / Ki érti meg, hogy minden mondhatatlan / A semmi ágáról is leszakadtam (Ősz van A lombok még az ágakon). A kötetcímadó holdfénytől megvakult kutya (a címmagyarázattal ígérete ellenére adós maradt Zalán) talán a romantikától, a múlttól és a lehetőségektől végleg és végérvényesen megszabadult költői alany szimbóluma, aki a világban való kiszolgáltatottságát és ürességélményét látomásaival próbálja oldani. „Tegnap a telihold volt / A telihold a költészet tárgya / …de neki nem mint a költészet / hanem a fájdalom tárgya / Nála is fölmeredt lába a dögnek / Ketten bolondultak bele az éjszakába” (Perzselt fénykép). A kutya hol láncra vert szűkölő állatként, hol az enyészetnek kitett dögként tűnik fel: “Négy lábam az égre fordul / tűz a nap s a fülemben férgek / rágják maguk agyam felé zölden / A keselyű miért köröz fölöttem // Heverek itt baudelaire-i dög / Isten felfúvódott kutyája“ (Keselyű). Vaksága folytán mégis olyan belső látásra tett szert, amely képes érzékelni a felszín mögött megbújó lényeget, az apró történésekben rejlő léteseményt: „Dió gurul el / üres lejtőn / Hallgatom / ahogy megreped / a megnevezhetetlen / létező vékony burka.” A dió több versben is lét-és önmetafora (Stációk), a vakság szimbolikájával együtt pedig evokálhatja Babits versét: „Vak dióként dióban zárva lenni / s törésre várni beh megundorodtam.” (A lírikus epilógja). A világ csonkaságával és a lélek hasadtságával szemben (“Romló testben hasadt lélek”) Zalánnál a diólét a halált is magába foglaló teljesség szimbóluma: „asztalon pohár széle csorba / megszédülök ahogy játszom // törött madárként az ágon / hogy a szerelem mások dolga / Fütyörészek s halkan dalolva / dióba záródni vágyom.” (Történet a tükörben). Megkérdőjeleződik Babits korai költészetelméleti konklúziója, a költői beszéd felfüggesztése, hiszen az érvényes beszédmódokat akár felül- vagy átírva, dünnyögve, fütyörészve, dalolva, nyüszítve (mint a kutya) a költőnek szólnia kell, a vers az egyedüli létbizonyíték (Akármihez nyúlok…). De felidézheti még ez a magatartás – már a közös motivika (hold, fütyörészés) alapján is – Ady Jó-Csönd herceg előtt című művét: „Holdfény alatt járom az erdőt. / Vacog a fogam s fütyörészek, / Hátam mögött jön a tíz-öles / Jó-Csönd herceg / És jaj nekem, ha visszanézek. // Óh, jaj nekem, ha elnémulnék, / Vagy fölbámulnék, föl a Holdra: / Egy jajgatás, egy roppanás. / Jó Csönd-herceg / Nagyot lépne és eltiporna.” A költői beszéd tehát akár tudatosan vállalt magatartásforma (Zalánnál véget nem érő testamentum a „finoman elmaradt halál helyszínén”), akár szorongásból fakadó íráskényszer, befejezhetetlen folyamat: „Deszkalapok / között sír az éj / Bornírt helyzet / Már / nem élsz / Még beszélsz” (Gyászdalok darbukára). A kötet legfőbb toposza az “otthon álma”, a megérkezés nélküli utazás, főleg vonaton: “nem érkezik hiába indult / ismét most se – ragozódhatna / ilyen sors ez talán még sors se / úton élés mindegy hogy hová” (Utazás-foszlányok). Akár valós helyszínekről van szó (belgiumi kolostor, palicsi tó, Boston), akár szimbolikusról (pl. kert, terasz, balkon) soha nem a megidézett látvány, hanem a lélek mélyén teremtett, teremtődő látomás lesz a lényeges, melyeknek mindegyike egy-egy pusztulásfikció: “A kertben a világ lakik / a világban tenyészik a kert / a kert fölött enyészik a terasz / és a teraszon / reggelre elmúlik a virrasztó / valamennyi látomása / nyomtalan / Az asztalra pirítós kerül / méz tea kevés kolbász sonka / kefir lágy tojás füstölt halszeletek / a szalvétán vidám virágok / a sótartón a megcsillanó nap / ki venné észre / akár a hangyák / menetelnek lent a néma fűben a halottak” (Terasz) A lírai én önmagát is kívülről szemléli egy belső mozi azonosíthatatlan szereplőjeként és nosztalgiamentes nézőjeként: “De mi volt a film / milyen a főszerep / És hogy lehet hogy / egyszerre nem emlékezel semmire / arra sem benne voltál-e / vagy csak végignézted pusztulásodat / És arra sem, hogy / te kit játszottál a vásznon (Mint ki nappali moziból). Ahogy az utazás nem tart sehová, csak a pusztulásba, az emlékezés sem tölti meg értelemmel a múltat: “Bele / öregedtem…/ A gyerekkori délutá / nokba Melyek már csak díszletek / foszladozó életszövetben.” (Fragmentumok a hátsó udvarból) A mottó és a kötet első verse jelöl ki csupán egyetlen nem éppen vágyott szerepet: a balekét és az udvari bolondét: “Fején / csörgősipka /forgolódik pár / négyzetméterre szűkült deszkáin / Szavakba harapna a szája / de csak homok meg a hideg gyökerek”. Néha mégis felcsillan valami szakralitásélmény, vagy annak lehetősége: “a padlón fekve ébredtem / körülöttem szétszórt szegek”, “Megöregedhettem volna / én is itt hetedik barátként / belefelejtve magam az avarszagú csöndbe” (Firkák a kolostorból). Az elszalasztott lehetőségek felismerésén túl a játék kimenetele és tétje az egyedüli bizonyosság: “Mert eljátszható minden / az is mi néha halálos / de a játék nincs ingyen” (Történet tükörben). Az utazás, a kert, a terasz, a kutya, és a hold mellett a kötet főbb motívumai még a hó, az alkony, a vér, a csont, melyek mindegyike hangsúlyos elem volt már az előző két kötetben is. A kutya mellett az önábrázolás új metaforájaként jelenik meg a Petritől ismerős kukac (féreg) képe: “A halálnál / csak a haldoklás / rosszabb / Vergődsz / míg / kitart a zsinór (Gyászdalok darbukára). “De az is lehet kifejlett féreg / voltam már akit az Isten készült horgára / tűzni / Vagy ez már a vonaglás amit hívunk / létezésnek / Akár a semmibe vetettség / gesztusa is lehet” (Hajnali firka). A sírkert és az Isten szeme kép is inkább idézi Petri iróniáját, mint a romantikusokat, még akkor is, ha a versbeszélő úgy érzi, e kötet nélkülöz minden iróniát (Egy kis irónia talán rám férne…). Nem számvetés vagy elszámolás ez, hanem józan számbavétel és leszámolás az emlékekkel, lehetőségekkel, múlttal (Leszámoltam a halottaimmal…), “igazoló jelentés az úristennek” (A második hóesés). Mint az előző kötetek, a Holdfénytől megvakult kutya is jócskán él az intertextualitás eszközeivel. Hol jelölés nélkül, szinte saját beszédként simulnak a verstestbe, hol tudatos rájátszással szövik át a kötetet József Attila, Ady, Radnóti, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Petri György, Baudelaire és Rimbaud sorai, teljes verseinek átiratai, s az önidézetre, önutalásra is van példa. (Ezüst szarkofág című ciklus, Kadenciák félhangokra, Átirat, Elbocsátó szép megbocsáthatatlan című vers.) Nem csupán rejtett vagy nyílt allúziókkal, név szerint is adózik a magyar kultúra és a világirodalom élő, de főképpen holt nagyjainak: Tolnai Ottónak, Domonkos Istvánnak, Sziverinek, Kosztolányinak, Csáthnak a Napszilánkok-ban, Csontvárynak, Puskinnak, Lorcának és Chagallnak a Terasz-ban. Sok versben az ajánlásban nevezi meg a szerzőt: Fodor Ákosnak címezi a Laterna magica és Hús Zoltán képeire írja a Stációk haikuit. A kötetet gazdag műfajiság jellemzi, a rövid műfajok és formák mellett (haikuk, (ál)dalok, szonett) találhatók benne hosszabb, a korábbi avantgárdot idéző szürrealista ihletésű szabad versek is (más nap). Az európai modernség filozófiai alapvetése, a széttörtségélmény megtapasztalása Zalánnál nem csupán tartalmi szinten (pl. Ady „Minden Egész eltörött” és József Attila „A törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol” gondolatának átírásában – Kocsiút-átirat, Firkák a kolostorból), hanem félbevágott verssorokon (Hideg, Töredelem), elszakadt filmen (Mintha, Két cserépen téli képek), egy „kettévágott bogár”, „kettéhasadt ágy” és a hold ingája által kettéhasított ég látványában is tükröződik. A hasadtságérzés további vetületei a kötet „roncsesztétikára” utaló ciklus-és verscímei: Firkák, Napszilánkok, Utazás-foszlányok, Perzselt fényképek, Vereség-foltok, Fragmentumok a hátsó udvarból. Az egyébként centrum nélküli kötet laterna magicaként vetíti elénk a látszólag össze nem illő képeket. A kérdés mindig az, hogy létünk mozaikdarabkái valaha összeállnak-e egésszé, kirajzolódik-e belőlük valamilyen értelmes léttörténet. Zalán válaszai minden romantikát nélkülöznek: “Olyan / ez mint a / hazugok puzzle-játéka – / elemek / hiányoznak / a emlékezet / ahogy éltél azt a csontokban rázkódó / iszonyat rendezi össze / vagy írja szét Reménytelenné” (Mint ki nappali moziból). A „semmi” és a „világhiány” (más szóval a világtalanság, a vakság jelentésén túli másik értelmében) – mint a kései József Attila-versek leggyakoribb létérzése – Zalán lírájának régóta alapélménye: „egyszerűbben és praktikusan úgy mondanám, író vagyok, aki sokféleképpen és sokféle érzékenységgel igyekszik írni – ugyanazt.” (Domokos Zsuzsa interjúja, Katedra, 2002.) Nála azonban a semmi nem csupán keserű léttapasztalat, mint József Attilánál, hanem egyrészt az élet megtestesülése („az élet emlékműve a semmi / a semmi emlékműve önmaga / nézi önmagát a semmi és ragyog” – Emlékművek) másrészt az élethez tartozó halál, azaz maga a lét, pontosabban a lét esszenciája: „ Lyuk / van a világűrben azon / keresztül is / eljuthatnánk a semmibe / A semmibe / ami a lényegünk / és a kiterjedésünk értelme.” (A kilobbant nap) „Az élő nem / ellentéte a holtnak / hanem sajátos esete mondja / Nietzsche valahol a töredékei között (…) Aki nincs / nem üresség / csak sajátos esete / a hiánynak amit belőlem / kiszakít” (Törmelék). A modern filozófia megszünteti az objektum–szubjektum közötti dichotómiát, a szubjektum nem szemben áll a semmivel, hanem azzá válik, feloldódik, szétszóródik benne. Nietzsche és Heidegger után Sartre különbözteti meg hangsúlyosan a semmit a nemlét ürességétől, s teszi a lét konkrét tartalmává, az emberi kapcsolatok, az ember és a világ közti viszony kulcsfogalmává. “Ha a semmi adott lehet, az nem történhet sem a lét előtt, sem valamilyen általános módon, a léten kívül, hanem magának a létnek a belsejében, a szívében kell rejtőznie, akár egy féregnek”– írja a Lét és a semmi című művében. A semmi mindig valaminek a hiányából fakad, akkor keletkezik, amikor egy szándék vagy várakozás meghiúsul. A semmi az az üres hely, lyuk, amely a volt és a lehetne között helyezkedik el. Ez egyben a választás helye, azaz a szabadság pillanata. Ha a zaláni költészet alapállását összevetjük Sartre egzisztencialista filozófiájával, meglepő hasonlóságot tapasztalhatunk. “A lét csak létet tudna létrehozni, s ha az ember is bele lenne foglalva ebbe a leszármazási folyamatba, belőle is csak lét jöhetne létre. Mivel azonban neki erre a folyamatra kell rákérdeznie, azaz kérdéssé kell tennie azt, így egészében kell, hogy szem előtt tartsa a folyamatot, vagyis önmagát a léten kívülre kell helyezze, s a lét létstruktúráját kell meggyengítenie. Mégsem eleve adott az „emberi valóság” számára, még ideiglenesen sem, hogy a lét vele szemben álló tömegét megsemmisíthesse. Csak saját léthez való viszonyát képes módosítani. Egy bizonyos létező hatályon kívül helyezése saját maga hatályon kívül helyezését jelenti e létezőhöz való viszonyában. Elmenekül előle, nem elérhető már számára, a dolog nem hathat rá, a semmin túlra vonja vissza magát. Az emberi valóság e lehetőségének, amivel egyfajta semmit termel ki önmagából, mely leválasztja őt, Descartes adott nevet a sztoikusok alapján: ez a szabadság.” (Sartre: Lét és a semi, Seregi Tamásfordítása, L’Harmattan Kiadó, 2006) Az előző két kötet motívumait továbbíró Holdfénytől megvakult kutya egy olyan spirálisan ívelő, ismétlődésre épülő szövegfolyamként értelmezhető, amelyben egyre erőteljesebben tárul elénk a semmi megragadásának esztétikai kísérlete. Talán nem alaptalan megszabadulnunk a Zalán költészetével kapcsolatban sokat emlegetett szűkítő érvényű „válságlíra” elnevezéstől, s egy általánosabb értelmű létköltészetként tekinteni rá. Egy Mányoki Endrével folytatott beszélgetésben maga Zalán így nyilatkozik:“…mindenki halálközelinek véli a költészetemet, holott éppenhogy életközeli. A fájdalom és a veszteség a két legfontosabb emberi minőség, és ezt a két minőséget nem adhatjuk fel. Nem adjuk fel, de nem is értjük. A költészet lényege talán éppen ez, ez a nem értés, hogy nem értjük, de a szavak különös egymás mellé rakásával az értelem látszatát adjuk meg nekik.” Első hallásra talán nem mindenkit megnyugtató végkövetkeztetés ez, de arról a TÚL-ról tekintve, ahol Zalán Tibor már régóta van, mégis igaz. Műhely, 2014/4
Megjelent: 2014-12-02 17:00:00
|
