Publicisztikák

Kétségtelenül Celan a XX. század egyik legtöbbet elemzett európai lírikusa, irodalomtörténeti jelentősége okának és költészete lényegének megítélésében pedig a szakirodalomban az elmúlt húsz évben kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak. A következőkben megkísérlem áttekinteni, egyes hazai és külföldi szakirodalmak miben látják Paul Celan költészetének lényegi vonásait és a szerző irodalomtörténeti jelentőségének lehetséges okait, illetve ennek kapcsán bizonyos következtetéseket levonni.

Forrás: drot.eu cikke
(készítette Weiner Sennyey Tibor)

KÁNTÁS BALÁZS költő, műfordító, kritikus

„Születtem Budapesten, amíg lehet, búsképű bölcsész módjára
itt is élek – és talán itt is szeretnék meghalni, ha eljön az ideje.”

- Meséljen családjáról, gyermekkoráról!

- A családomról nem szívesen beszélek bővebben, no nem azért, mert olyan szörnyű volt a gyermekkorom, de tényleg semmi különöset nem tudok róluk mondani. Szüleim kispolgári értelmiségiek, még egészen kis koromban elváltak. Édesapám jogász, édesanyám gyógypedagógusként dolgozik, két testvérem van, egy húgom, aki jelenleg kommunikáció szakos egyetemista, illetve egy négyéves öcsém, apám harmadik házasságából, mely azóta szintén felbomlott. A szüleim szerény körülményeikhez mérten mindent megtettek, hogy tisztességgel felneveljenek, ez nagyjából sikerült is, korai válásuk ellenére. A kelenföldi lakótelepen nőttem fel, tehát egy kis rosszindulattal „proligyerek”-nek is nevezhetném magamat, de ez persze korántsem igaz, hiszen mindkét szülőm értelmiségi, melyből kifolyólag sokkal előbb találkoztam a könyvekkel, mint teszem azt a csavarkulccsal.

György Attila székely író Csíkszeredán született 1971-ben. Nevét a legtöbb magyar talán Az én státusom című 2001-es, heves vitákat kiváltó publicisztikai munkájáról ismeri, noha irodalmi tevékenységét már számos díjjal jutalmazták. Legutóbb, 2011-ben még a József Attila-díjat is elnyerte. Ahogy azt A boszorkányok feltámadása (2001) (“Isten óvjon mindannyiunkat a boszorkányoktól, és ne védjen minket az irántuk való szerelemtől, de szabadítson meg gonoszságuktól.”) is mutatja György Attila szívesen nyúl olyan irodalmi témákhoz, melyek tartalmuknál fogva a szépirodalom és valamiféle újkori enciklopédikus tudást közvetítő kötetek között állnak.

A Kádár-kor ideológiailag szabályozott irodalmának sajátos vonulatát képezik azok a művek, amelyek az akkori közelmúlt kollektív történelmi traumáinak feldolgozásához kívántak hozzájárulni. A traumatikus korszakok között speciális helyet foglalt el az 1949-1956 közötti időszak, a „fényes szelek” nemzedék reményeinek meghiúsulásával, az önkényuralom, a hatalomnak való kiszolgáltatottság tapasztalatával. Az erőszakos iparosítás és városfejlesztés kényszerű életformaváltással és értékválsággal járt együtt, és nem kedvezett az erkölcsi integritásukat megőrizni próbálók kilátásainak. A különböző társadalmi rétegek tagjai eltérő egzisztenciális válságokat éltek meg, közös vonás azonban, hogy a korlátoztt nyilvánosság és a megfélemlítés politikája lehetetlenné tette a traumák feldolgozását. Ezt próbálták pótolni a lehetőségekhez mérten a kor írói egyes műveikben. Ennek egyik változata a „személyi kultusz” éveinek bírálata – mintegy a pártszerű önkritika kollektív formájaként. A ma újra tapasztalható, a kritikai értelmiség ellen irányuló politikai kampányok idején érdemes megvizsgálnunk, hogy a 60 évvel korábbi (elvileg ellenkező ideológiájú) intézkedések milyen értelmiségi szereplehetőségeket tettek lehetővé, valamint hogy ezek negatív erkölcsi és egzisztenciális vonatkozásait mennyire voltak képesek feldolgozni, vagy legalább műveikben tematizálni a szilencium árnyékában egyensúlyozó írók. (Tegyük hozzá, hogy a – részben az általunk emlegetett írók közreműködésével készült – filmek valószínűleg szélesebb körben hatottak, de ezeket itt nincs időnk tárgyalni.)

Érthető módon, a kor irodalmának szerény kritikai potenciálját nem azok az írók jelentették, akik maguk is a Rákosi-rendszer ideológiájának áldozatai voltak, legjobb esetben is több éves hallgatásra ítélve. A Nyugat harmadik nemzedéke és az Újhold köre, az ún. „polgári humanista” írók az enyhülés idején kompromisszumra kényszerültek – jellemzően tartózkodtak (legalábbis 1956 előtt) a közéleti állásfoglalástól. (Leginkább Szabó Magda egyes regényei említhetők a történelmi múlt feldolgozása kapcsán kivételként: Az őz; Az Ajtó.) A korszak feldolgozásának különböző szakaszai természetesen a politikai engedékenység aktuális mértékével is szorosan összefüggtek. Az első korszak az ötvenes évek, amelynek 1956 utáni szakaszát természetesen sajátos elfojtás jellemezte, legalábbis azok számára, akik nem ellenforradalomnak tekintették a „sajnálatos eseményeket”: ők 1956 helyett a Rákosi-kort bírálták. (A rendszer pedig ezzel azonosulva elhatárolódott a „hibáktól” és mosta kezeit.) A közelmúlt feldolgozásában az ötvenes évek második felében inkább azok vettek és vehettek részt, akik maguk is hívei voltak a rendszernek. (Jellemző, hogy a náluk idősebb Örkény Babikja kéziratban maradt 1982-ig.) A később különböző írói és politikai utakat bejáró fiatalok közé tartozott Csurka István és Moldova György éppúgy, mint Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Gáll István.

Speciális változata a rendszerkritikának a szatíra műfaja, amelynek leghíresebb darabja Bacsó Péter 1949-ben játszódó A tanúja, az 1969-ben forgatott, de 10 évig be nem mutatott film, amelynek regényváltozata 1980-ban jelent meg. A kor szatirikus ábrázolásaként megemlíthetjük Mesterházi Lajos Egy élenjáró termelőszövetkezet kimagasló eredményei című kisregényét.

Sokatmondó, hogy a kor ideológiai támaszai közé tartozó, írószövetségi és egyéb pozíciókkal rendelkező írói is kivették a részüket az ötvenes évek – persze szocialista szellemű –bírálatából. Elég Dobozy Imre, Vészi Endre, Mesterházi Lajos, Darvas József, vagy éppen Berkesi András nevét említeni. Dobozy Hatalom nélküljének (1979) párttitkár hőse 1945-ben még hisz a tisztességes kompromisszumokban, Darvas József Részeg esője (1963) is a kor politikai és erkölcsi konfliktusaival foglalkozik. A korabeli társadalmi konfliktusokat mutatja be Hegedűs Géza A Kálmánszeghyek című regénye is, ahogyan Katkó István regényei, többek között a Félszívű apostolok (1959), A nap adja az árnyékot (1961), a Vadhajtás (1973).

Különleges Lengyel József esete, aki nem a magyar, hanem a sztálini önkényuralmi rendszer áldozata volt, csak 1955-ben térhetett haza Magyarországra, ahol a rendszer baloldali kritikusa volt. Igéző című műve nagy elismerést keltett, Szembesítés című regénye viszont (amely külföldön Szolzsenyicinéhez hasonló reputációt hozott neki) csak 1988-ban jelenhetett meg hivatalosan.

A kor egyik kiemelkedő elismertségű írója Déry Tibor, akinek Niki című kisregénye az állattörténeten keresztül a diktatúráról szól, ahogyan a Szerelem című novellának is ez adja a hátterét. 1956-os szerepéért börtönbüntetésre ítélték, itt írta a G. A. úr X-ben című szatirikus disztópiát. 1963-tól újra megjelenhettek művei, 1964-ben a regény is.[1]

A hatalom által ellenőrzött diskurzusban jellemző írói megoldás, hogy a hatalom és az erkölcs kérdéseiről parabola- vagy példázatszerű közvetettséggel szóló művek fejezzék ki a rendszerkritikát – amely viszont így irányulhat a múlt mellett a jelenre is, értelmezéstől függően. Ilyen Illyés Gyula Kegyenc című drámája és Sánta Ferenc Árulója, Mészöly Miklós Magasiskolája,többek között. Nem véletlen, hogy a magyar film hatvanas évekbeli fénykorának is jellemző jelentésközvetítő megoldása a társadalmi-történelmi parabola. A hasonló témaválasztású filmek is (Gábor Pál filmjei, az Angi Vera, 1978-ban és a Kettévált mennyezet, 1981-ben) jelzik, hogy a 70-es évek végén sem lezárt téma még az önkényuralom. (1978-83 között számos „ötvenes évek”-film készül különböző műfajokban, ide tartozik Kovács András Ménesgazdája is, Gáll István regényéből). A hagyományos, realista próza eszközeivel él Gáll István Ménesgazdája (1976), Rónay György A párduc és a gödölye (1978) című regénye, miközben a prózafordulat képviselői új megoldásokat alkalmaznak, Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiája az iróniát és az utalásos jelleget, Nádas Péter (Egy családregény vége) és mások (Lengyel Péter, Bereményi Géza) a családtörténetet. Az 1977-ben megjelent Egy családregény vége hátterét a Rajk-per adja, és az egyszerű realista ábrázolásmóddal szakító regény egyik jelentésrétege kétségtelenül a kor értékválságát tematizálja. Az 1974-89 között betiltott Konrád György korélményei leginkább A cinkos (1983/1989)[2] című regényében jelennek meg. Bodor Ádám munkássága szintén említést érdemel a totalitárius rendszer működésmódjának ábrázolásának sajátos groteszk-ironikus változataként.

Látható, hogy a rendszerkritikai diskurzus a hatalom számára szelepként működött a túlzott belső feszültség levezetésére – ezért ha korlátozottan is, de működhetett. A Rákosi-korszak traumái feldolgozásának különböző megoldásai, témái, motívumai közül ma is érdkes lehet az értelmiségi szereplehetőségek és erkölcsi határhelyzetek vizsgálata. Ez már az ötvenes évekbeli Csurka-írásokban is felbukkan, de a 60-70-es évek fiatal írónemzedékei számára jóval fontosabb. Ezt jelzi Rubin Szilárd Csirkejáték (1963), majd Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem! című regénye (1967).

Csurka Hamis tanújának paraszti származású vidéki tanítója lelkiismeretére hallgat egy kulákper tanújaként, így megtapasztalhatja a hatalomnak való kiszolgáltatottság érzését, ami talán rosszabb, mint maga az elbocsátása. Bojtor László esetének haszonélvezői természetesen gerinctelen és tehetségtelen talpnyalók, jelezve, hogy minden politikai klientúrára épített rendszer alapja a kontraszelekció.

Rubin Szilárd Csirkejátékának hőse is első generációs értelmiségi (és Csurka Bojtorjához, Gáll Busójához hasonlóan szintén Baranya megyei); fiatal író, aki „proli” létére nem találja helyét az új társadalmi rendben, a „burzsoá” értékrendben nevelkedett Carletter Orsolyával kötött házassága tönkremegy, végül öngyilkos lesz.

Somogyi Tóth Sándor elmegyógyintézetbe jutott hőse a fényes szelek nemzedékéhez tartozik, volt népi kollégista Szabados Gábor újságíró és író kezelőorvosának meséli el, hogyan lett az egykori prófétából konformista, hedonista, aki azonban nem bír „hazugul élni”, inni kezd, alkoholista lesz, családi élete tönkremegy.

Lengyel József már említett Szembesítése több szempontból is kivételes. Egyrészt, mert azon kevés mű egyike, amelyeket megírtak és betiltottak – tehát írója kivonta magát a megszokott belső cenzúra alól. Mindezt ráadásul nem a kommunista rendszer ellenfeleként, hanem annak radikális, eszmehű baloldali kritikusaként. Sajátos a mű sorsa azért is, mert csak szűk körben ismerték, 1988-as megjelenése pedig a szocializmus építő kritikájához nemigen járulhatott hozzá – mint ahogyan rombolni sem nagyon kellett már. Lassú Endre, az író több műben is felbukkanó alteregója próbálja megőrizni hitét az eszmében, amit éppen a kommunista rendszer, a személyi kultusz fenyeget.

Értelmiségi szerepkonfliktusok, erkölcsi dilemmák megszólaltatója a már említett Magasiskola, valamint A párduc és a gödölye is. Gáll István regényében egy jó szándékú, cseléd származású fiatal pártfunkcionárius (Busó János) megpróbáltatásait ismerjük meg az állítólagos szabotázsokés összeesküvések paranoid légkörében élnek nemcsak a rendszeridegen horthysta ex-katonatisztek és –tiszthelyettesek. A rendszerhez lojális, munkásszármazású Gáll Istvánt érthető módon elsősorban a munkáskáderek problémái foglalkoztatták (már Csapda című regényében is). Bonyolultabb volt a helyzete a Nyugat harmadik nemzedékét képviselő Rónay Györgynek, az elkötelezett katolikus értelmiséginek, aki osztályellenségként a negatív oldalát élte meg a szocializmus építésének. Élményeinek traumatikus jellegét mutatja, hogy Naplójából megismerhető sorsáról, elhallgattatásáról, hátrányos megkülönböztetéséről, kortársai elvtelen kompromisszumairól, pálfordulásairól még az 1970-es években sem írt. Utolsó regényében Dr. Stoll Aurél nyugalmazott törvényszéki bíró utólagos lelkiismereti válságát mutatja be, miután a Rákosi-korszakban – Rákosi, a „Főnök” személyes nyomására – részt vett egy koncepciós perben, amelyben szabotázs vádjával halálra ítéltek egy ártatlan embert. A kérdés ma is aktuális: felment-e a felelősség alól a politikai kényszer ténye? Ami miatt a Rákosi-kor (és nem kevésbé a nyilasuralom időszaka, a holokauszt) évtitedekig trauma volt, az a tömeges együttműködés, a felelősség tudata. A nyilvános kibeszélés, szembenézés nélkül megbocsátás nem lehetséges, legfeljebb elfojtás, felejtés – hogy azután újra alkalmunk legyen elkövetni ugyanazokat a hibákat, bűnöket, elvtelenségeket a mában.

A dél-lengyelországi költőtalálkozó harmadik napján, most, amikor már túl vagyunk a bőséges ebéden és az errefelé elvárható, illő és üdvös napi templomlátogatáson, következhet a csúcspont: a MEGLEPETÉS. Már nagyon izgulok. Lengyel házigazdáink az első naptól szüntelenül erre a titkos programra célozgattak, olyan ünnepélyes ábrázattal és csillogó szemmel, hogy immár biztosra veszem: legkevesebb arról van szó, hogy sikerült felkutatniuk a havasi előember egy, a környező hegyekben fennmaradt példányát, akivel zárt körben, szirti búvóhelyén találkozhatunk, s aki az egybesereglett költők tiszteletére hazafias verseket fog vonyítani, ősi jeti nyelvjárásban. Mondom, minimum ennyire számítok.

FÜLÖP  GÁBOR  költő, műfordító 

„ Mindenről igyekszem paradox módon – vidám 
savanyúsággal – írni, közben véresen komolyan  
gondolom.” 

-  Mesélj családodról, gyermekkorodról. 

- Újvidéki középosztálybeli (ha úgy tetszik, polgári) családból származom. Az apám építészmérnök volt, édesanyám sokáig velünk, gyerekekkel maradt (Márti húgommal és velem) „háziasszonyként”, majd tisztviselő lett egy könyvkiadó vállalatnál. Évekkel később, amikor az ELTE-re kerültem magyar szakos bölcsészhallgatóként, többen is megkérdezték tőlem, hogy mi Újvidék fővárosa. Mondtam, hogy Novi Sad, ezt már értették. Akkor ért véget a gyermekkorom. (Mellesleg: Újvidéknek Mária Terézia adott annak idején városi rangot, nagyon ügyesen Neoplantának nevezve el azt. Azóta nevezik ezt a várost az akkori lakosság nyelvein Újvidéknek, Novi Sadnak és Neusatznak.)

Kritika, irodalom, tudomány, üresség

Kelletlen, kontár és provokatív eszmefuttatás a kortárs magyar irodalomkritika tendenciáiról

Nagy inflációja van manapság az irodalomkritikának, műelemzésnek, ez talán senki számára nem kérdéses. Ha a magát még többé-kevésbé írás- vagy olvasástudónak tartó emberek jelentős részét megkérjük, hogy adjanak valamiféle definíciót az irodalomkritika, illetve akadémikus(abb) körökben az irodalomtudomány szavakra (de talán nem érdemes a kettőt szorosan különválasztani), sokan bizony csak csóválják a fejüket. Persze tudják ők, hogy arról a szebb napokat látott akadémiai diszciplínáról van szó, mely az irodalmi szövegekkel, azok értelmezésével és összefüggéseivel foglalkozik, de amikor az ember fia az irodalomkritikai szövegek funkcióján, s – talán még gyakorlatiasabb módon – azok hasznosságán kezd el gondolkodni, könnyen zavarba jöhet.

A 42. Tokaji írótábort jóval megelőzve egy kávézóban múlatjuk az időt. D megkérdezi, szeretem-e a sakkot. Ráhibázott. Előkerül az okostelefon és letöltődik egy alkalmazás, amin apró figurákat vagyunk csak képesek tologatni, ez azonban pont elég ahhoz, hogy két csúfos vereséget szenvedjek. De jó lesz majd a táborban összefutni, és egy rendes készlettel játszani, mondjuk. Otthon egy korábbi cikket olvasva látom, D mekkora csatákat vívott K-val a táborban. Előre izgulok, nem lenne szerencsés a ½ – 2½ eredményt alulmúlni.

JÓKAI ANNA író, költő

„Két lábbal a Földön állni, de mindig az Eget célozni.”

- Erzsébetváros közvetlen szomszédságában, Józsefvárosban születtél, laktál, s dolgoztál is egy ideig. Mesélj családodról, gyermekkorodról.

- Bizonyos értelemben a tipikus városi polgári család gyermekének életét éltem, amiben csak az volt a különleges színfolt, hogy édesanyám az összespórolt pénzéből vásárolt egy kis vidéki házat Tárnokligeten, ahol a nyaraimat töltöttem. Így aztán elég korán belecsöppentem a természeti létbe. Énnekem éppen ezért nagyon fontos volt a zöld, soha nem éreztem azt, hogy budapesti vagyok, hanem vidéki is. [...]

A filológia visszatérése és a lezáratlan kérdés(ek) újrafelvetése
Kapcsolódó tanulmány Veres András Kosztolányi Ady-komplexuma című filológiai regényéhez

Veres András filológiai alapokon nyugvó monográfiája^[1] olyan kérdést vizsgál, tesz fel és tematizál újra nagy alapossággal és körültekintéssel, mely a XX. századi magyar líratörténet egyik kulcsproblémája: nevezetesen Kosztolányi Dezső első látásra (le)egyszerű(síthető), ám annál komplexebb és tisztázatlanabb viszonyát a század másik jelentős magyar lírikusához, Ady Endréhez, mind életrajzi, mind pedig irodalomesztétikai szempontból. Miként az a monográfia részletes és megalapozott érveléséből kiderül, a két szempont egyébként nem is igazán határolható el egymástól.  

Miske Emő alkotása

Micsoda ötlet hogy írjak kritikát micsoda hülyeség ezt elvállalni amikor pedig már rég nem csinálok ilyesmit egy könyv egy könyvecske vagy tetszik vagy nem minek ezt ragozni különben is pont van elég feladatom mondjuk a saját könyvemmel kellene foglalkoznom mert félig sincs kész és seggbe fog rúgni az nka mert határidő van ugyebár azt hittem termékenyebb leszek de most már mindegy a hidamat csak nem verik ki az arcberendezésemből amire azt a talicska zsét ráköltöm haha

Térkép

Hátadba égetett térkép –
hamu-vonalai a mának.
Hozzád érve porrá égnék –
Szememben hajléktalan mondatok,
kívülről fényedre vakok,
odabentről fájnak.

Kántás Balázs 1987-ben született Budapesten. Költő, műfordító, kritikus. Még ír.

E könyv címe a szerző korábbi levélesszé-gyűjteménye, a Bábeli adományok folytatását ígéri. „Bábel” értelme ­Suhai számára nem meríthető ki az egekbe törő ember büntetésének magyarázatával. Isten a nyelvek „összezavarásával”, a többnyelvűséggel lehetőséget is adott: a párbeszéd, a szóértés lehetőségét. A kinyilatkoztatás eme olvasatával Suhai mintha birtokába jutott volna valami titoknak, amiből (a beszélgetés létteremtő funkciójából) írásai formáját, a levélesszé műfaját is eredezteti. (Levelezéseit, dialogikus gondolatfutamait, logikai levezetéseit.)

Sajó László: hal.doc

„baromira nem érdekel, mit gondol az olvasó”

Sajó László nem tagja semmiféle irodalmi csoportnak, iránynak, szerényen vagy tudatosan az irodalmi élet perifériáján él, művészete „nem illeszkedik szilárdan a nyilvános fórumokon méltányolt értékrendbe”(Báthori Csaba). Szókimondása, blaszfemikus hangja egyes kritikusok szerint bátorság („a mi Charles Bukowskink” – Györe Balázs), mások szerint néhol ízléstelenség, merénylet az olvasó ellen („A fekete elkeseredettség, a vaskos csalódás, a halál fullánkja sem lehet – úgy értem, itt, a művészetben – olyan kegyetlen, hogy az ízléstelenséget elfogadtassa az olvasóval.” – Várady Szabolcs). [...]

Herczeg Ferenc: Ádám, hol vagy?

Herczeg Ferenc az Új Idők főszerkesztőjeként maga is azt az ókonzervatív irányzatot képviselte, mely stílusnak a lap más szerzői (Gulácsy Irén, Zsigray Julianna, Kosáryné Réz Lola, vagy Zilahy Lajos stb.) is alkotói voltak. Regényíróként szívesen fordult a történelmi regény amúgy is divatos műfaja felé. Ebben a tematikában, Az élet kapuja című kisregényével a Nobel-díjra jelölést is „majdnem” sikerült elérnie. A Kráter Műhely Egyesület gondozásában 2011-ben újra megjelent Ádám, hol vagy? című regénye alapvetően ennek a határhelyzetben levő műfajnak a megvalósulása némileg modern kerettel.Herczeg Ferenc: Ádám, hol vagy?

Utassy József boldog-szomorú stációi

Utassy József költészete ’45 utáni líránk egyik legeredetibb és legfigyelemreméltóbb teljesítménye. Az 1941-es év tavaszán Ózdon született költő esztétikai magatartását a recepció sok-féleképpen jellemzi: „boldogságkereső” és „démonokkal csatázó” költő, „az elemi össze-függések” és „a verssé vált indulat” költője, „a dalba oltott irónia” és „a csillagfegyelmű ének” költője, a „gyönyörű helybenjárás” és „a küzdelem költője”, a megtorpanásaiban és újrakezdéseiben saját transzcendenciájára és növéstervére figyelő „korszerű romantikus”. És mindezek foglalataként –akárcsak az örök példa Petőfi- a legfőbb életértéket és legnagyobb kihívást jelentő szabadságszerelem költője is ő.

Levél Mirtse Zsuzsának

Kedves Zsuzsa! Tényleg nehéz ügy ez. Vagy inkább groteszk. Hiszen az, amit joggal várhattunk annak idején a digitális technika elterjedésétől, a kulturális javakhoz való hozzáférés „demokratizálását”, az egyelőre még várat magára. Egyelőre több mint bőséges tapasztalataink a közhelyes feldicsérések, másfelől a kötözködő, aljas lehúzások gyakorlatáról vannak. Azokról, amiket Te is említettél. De folytathatnám a sort (hogy miket látok magam is) – az ocsú és a búza egybedöntögetését, a dilettantizmus árvizét, amely partjai közül ki is csap, s talán nem túlzás, ha azt mondom Petőfivel: „el akarja nyelni a világot.” És nem is csak a virtuálist. Begyűrűzik a „valóságosba” is.