VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Kántor Zsolt: Az idő hasadóanyaga (Szóközök helyben futása)
Az idő hasadóanyaga Szóközök helyben futása
Bertók László: Ott mi van? Magvető, 116 oldal, 2290 forint
Disszonancián innen és szimfónián túl van egy sziget a mai magyar líra tengerén, ahol a képi asszociációkra épülő, laza grammatikájú beszédpozíció összeszövetkezett egy groteszk-abszurd, önironikus világszemlélettel. És ketten lettek egy testté. S ez a honi poétika egyszemélyes földnyelve az egyetlen olyan nyelvi territórium, ahol az áttetsző szókimondás és a jelentés teli absztrakció nem falták föl egymást. Bertók László autentikus kontinense, szerteágazó intelligenciájú bolygója (csillagközi, poétikai vákuuma?) az elbeszélés-egek birodalmában oly egyedülálló helyet vívott ki magának, hogy ragyogását egyelőre nem tudta semmi elhomályosítani. Új könyve az Ott mi van? (hogyan is lehetne másképp?) egyenes ágú folytatása a korábbi korpuszoknak. Az első ciklus a Menekül, magyarázkodik, a Hangyák vonulnak ,hosszúkáira", a második, a szonettes könyveket idéző, Egyre közelebb és a Pénteken vasárnap ,,pillanatkáira", a harmadik pedig a Firkák a szalmaszálra a Háromkák ,, magyar haikuira" (haikukák) utal, azok kereteit tördeli át, szövögeti újjá. (A három párhuzam a könyvecske fülszöveg-írójának telitalálata.) A versek nyelvfilozófiai látás- és gondolkodásmód lenyomataiként is felfoghatók, hiszen a nyers, hús-vér valóság, valamint a belső, szellemi rezonancia nagyon halk rezdüléseinek összekapcsolódásból, ötvözéséből állnak össze. ( „A nyelv hegyéig ér az ég” írja a Mintha egy plakátot letép című szövegében.) A sohasem lineáris gondolatmenetet permanensen lábjegyzet-szerű pontosítások szakítják meg, melyek nemcsak a reflektálatlanul szilárdnak és megingathatatlannak gondolt tényekre fókuszálnak, legyenek azok akármennyire is banális és partikuláris mozzanatok, vagy éppen bölcseleti szentenciák, hanem a spirituális szegmensre is. A költő így tartja állandó mozgásban a leülepedett, mozdulatlannak hitt fogalmiság lefagyott univerzumát. Fölvetései újabb és újabb dilemmákat hívnak elő, és a sok bizonytalan, folyton elmozduló, szétcsúszott entitásból végül épül fel egy organikus és hitelt érdemlő világ. „Bertók is nagyon korán igyekezett próbára tenni a nyelvet: mit tud mondani olyankor, amikor nem a nyelvi formulák alkalmazója játszik különböző regiszterein, hanem maga a nyelv reflektálhat önmagára, illetve működhet, mint mágikus beszédaktus.” Írta Bodor Béla Bertók Lászlóról. (Holmi. 2009. 9.) Azzal a gondolattal is eljátszott annak idején Bodor, hogy Vivaldi és Bach monumentális mesterműveire asszociáljon Bertók versei kapcsán. S feltehető, hogy ezek alapján a premodern attitűd és a wittgensteini, derridai grammatológiák sem taszítják egymást ebben a kánon-közi kontextusban. „Aztán, hogy újra összeszedné,/ megfeszíti nyelvét, gerincét,/ s már mondja is, hogy soha így még, /hogy a pillanat hasadt ketté./ Aztán, mert már mindenki tudja,/ őt, jobban tudja, visszaretten,/ feszeng a kínos szóközökben,/ előzget, mintha helyben futna.” (Aztán, hogy újra összeszedné) Az időfölöttiség/ időtlenség szinte minden opusban ott bújkál, a metafizikai erudíció valamint az illúziótlanság tárgyiassága bele van gravírozva az éles képekbe. Korunk cinizmusával megy szembe ez a bertóki szemléleti paradigma. S ehhez a költő a módszertelenség módszerét választja. Az elv, attól a Barthes nevű társadalomelméleti gondolkodótól származtatható, aki a nietzschei distanciák pátoszát kívánta újra átültetni a közgondolkodásba, ami egyfajta új viselkedés, amelynek fő elve, hogy „az ember kiteszi magát annak, amivel épp találkozik”. Tehát egyfajta idioritmia, Barthes szava, ami szabadságot biztosít minden eleve elrendeléstől. (Angyalosi Gergely töpreng ezen Egyszerre éltünk című esszéjében. ÉS. 2014. április 25.) Bertók valóban a vezérszavaktól eltávolodott, intuíciókra hagyatkozó létmód letéteményese, az individuumok egyszerre izolált és egymással mégis összekapcsolt életformáját lélegzi a verseken át. Mégsem cél (télosz) nélküli darvadozás ez a működési mód. Van benne erő, ami élteti, viszi előre. „Annyi, ha volt, ha voltunk, és az is,/ mint a nyelv alá szorított kavics,/ hogy ne hebegjen, akkor sem, ha csak/ azt értik, amit maguk mondanak.// Hogy ne hibázzon, ha mégis, ha nem,/ ha nem bírja tovább beszédtelen,/ feszítettük, hogy tisztán ejtse ki,/ hogy vége van, hogy el kell kezdeni. (Mint a nyelv alá szorított kavics). A végesség, a magány és a világszegény világ egymásból kifejlő, feltartóztathatatlan kérdéseket vet fel. S abban áll Bertók László erénye, hogy ezeket a kérdéseket a jelenségek világából át tudja emelni a nyelvbe. Még teljes egyedüllétében is résen van, hogy jó közérzetének feltétele lehessen a gondolkodás. A referenciák és a tradíciók, mint kitapintható háttér, elasztikus falként nyomulnak ugyan be létébe, de Hölderlinnel együtt mégis elmondhatja magáról, hogy az életet nem egyedül hordozza. A logosz vele utazik.
Megjelent: 2015-05-19 16:00:00
|
