Publicisztikák

A szellem és a szerelem regénye. A hit és a kételkedés regénye. A nagyvilági és szecessziós Pécs regénye. P. Horváth Tamás megírta szülővárosának legizgalmasabb legendáját, a porcelángyáros Zsolnay Miklós felemelkedésének kalandos történetét.

Sok kérdés, sok válasz és állítás hangzott el az elmúlt több mint tíz évben a versekkel kapcsolatban a Dokk Irodalmi Kikötő felületén. Vagy akár szemezgethetnék az elmúlt hónapok beírásaiból, akadnak kérdések a mostani időkben is bőven. Kérdések, amelyek érintik közvetlenül a költészet mibenlétét, megjelenési és megfogalmazási módjait, az érthetőség témakörét, a költészet eszköztárainak időszerűségeit, és sorolhatnám még hosszasan az aktuálisan szóba került területeket.

Bevezetés

Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy a fordíthatóság kérdését Paul Celan egyik ismertebb versének különböző magyar, illetve egy angol fordításán keresztül megvizsgáljam. Mivel azonban figyelembe veendő tény, hogy a celani költészet, legalábbis a szerző kései költészete hermetikus, azaz a megértés, a dekódolás elől elzárkózó szövegek együttese, megítélésem szerint mindenképpen érdemes áttekintésszerűen megvizsgálni Paul Celan nyelvszemléletét, melyből talán világossá válhat, miért is jelenthet problémát egyes Celan-szövegek németről bármilyen célnyelvre való adekvát fordítása. Dolgozatom első részében éppen ezért röviden áttekintem és értékelem a celani költészetből minden bizonnyal kiolvasható nyelvszemléletet, második részében pedig rátérek a fordítás és a fordíthatóság esetleges elméleti és gyakorlati problémáira, a celani költészet általam reprezentatívnak tekintett darabja, a Fadensonnen – Fonálnapok kezdetű ismert költemény és különböző fordításai kapcsán.

Zsávolya Zoltán, a kortárs magyar széppróza és irodalomkritika középnemzedékének markáns képviselője idestova negyedszázados irodalomértelmezői működésének keresztmetszeteként adta közre válogatott tanulmánykötetét. A Gyújtópont címre keresztelt tanulmánygyűjtemény szokatlanul nagy tematikai variabilitásról tesz tanúbizonyságot, így a mindenkori olvasó is képet kaphat arról, a szerző irodalomértelmezői érdeklődése mennyire szerteágazó, sokrétű, mondhatni mozaikszerű. Kezdjük ott, hogy Zsávolya Zoltán alapvetően germanistaként kezdte a pályáját, doktori értekezését a klasszikus német-osztrák líra jeles női képviselőjéről, Gabriele von Baumbergről írta, s csak később vált a modern és kortárs magyar irodalom egyik szorgalmas és értő kritikusává, elemzőjévé, elmélyülve többek között XX. századi magyar nőírók életművében is, férfi irodalmár létére gáláns gesztust téve és szokatlan szakmai nyitottságot mutatva a gender studies Magyarországon többnyire női képviselői felé.

A szöveg öröme Barthes szókapcsolata. A nyelvfilozófus arra érti az örömöt, hogy a befogadás, az olvasás akkor eleven és szellemi-érzéki gyönyörűség, ha a személyesség és az objektivitás egyensúlyát az átélt nyelv garantálja. Magyarán: ha a szerző úgy képes megmártózni, alámerülni a nyelvbe, hogy az nemcsak megmossa, hanem át is itatja. Péter Erika közel áll ehhez. Sokszor kézenfekvő szemantikai megoldásokat kerül ki, hogy a nyelv maga mutatkozzon be nagyságával, inspiratív erejével, hozza létre saját jelentés teli kontextusát, és ne az auktor nyomuljon a saját gondolkodásával előtérbe, hanem maradjon a háttérben, mint egy csatorna vagy mint egy edény, amin keresztül megérkezik hozzánk a szellemi táplálék.

Potozky László a magyar próza egyik legnagyobb tehetsége. Mindössze huszonhárom éves, amikor a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál napvilágot lát "Áradás" című novelláskötete, mellyel rögtön kivívja a kritikusok egybehangzó elismerését. A "Nappá lett lámpafény" megjelenésekor pedig még mindig nem töltötte be a huszonöt évet. Új könyvét leginkább a sokszínűség jellemzi, mellyel képes újra és újra meglepni olvasóit.

SZEPES ERIKA irodalomtörténész, műfordító

"Keresni és átadni - minél többeknek a szépet."

- A mi életünknek van egy közös találkozási pontja. Ez az erzsébetvárosi Baross Gábor Általános Iskola, a te idődben még Hernád 42. szám alatti iskola. Te diák, én jóval később tanár voltam ott. Mesélj róla, meddig jártál abba az iskolába, milyen volt ott akkor az élet?

A holt terek poétikája

Evellei Kata Álombunker című verseskötetéről

Evellei Kata a legfiatalabb magyar költőgeneráció illusztris képviselője, az ELTE bölcsészkaráról kiindult, az Apokrif folyóirat köré szerveződött nemzedék szerzője, melynek tagjai közül immár többeket a fiatal magyar irodalom ígéretes tehetségei között tartanak számon.

A szerző három fegyelmezett ciklusba rendezve adta közre első kötete verseit – érettségről tanúbizonyságot tevő, az olvasót gyakran üres, olykor egyenesen nyomasztó, holt terekbe kalauzoló költészet ez, melyben a lírai én, már ha egyáltalán még jelen van, a leggyakrabban magányosan, valamiféle eredendő hiány állapotában jelenik meg.

„Ugye, nem mész el! - kérlelt engem egy nagy, kerek szemű lány, én meg szorongattam a katonai behívót, magyarázkodtam, hogy a haza védelme, meg hogy a szolgálat–megtagadást két év nyolc hónappal díjazzák. Nézett rám egyre jobban párásodó tekintettel, én meg azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen gyáva vagyok, hiszen a Szentföldre induló keresztes lovagok az életüket kockáztatták szívük hölgyéért s én meg itten megijedek harminckét - hónapos állami (börtön) gondoskodástól… A szép szemekbe megvetés és sajnálat költözött, leveleimre nem válaszolt -, elmaradtunk. Megmondom én: sokkal bátrabb ma sem vagyok!” Hátranézhetsz, - ott kullog mögötted a múlt! Minden ember élete kész regény - mekkora marhaság és mennyire igaz! Nekem mindig meséltek a lányok!

Az íróféle, ha valaki másnak a munkáját dicséri a céhbeliek közül, szinte mindig saját magáról beszél. Azt szereti a másikban, amit őbenne látnak meg mások. Fellinger Károly valakiről azt írta, hogy gyermeki lélekkel megáldott ember. Rá ez éppoly tökéletesen illik. Daloló versei, verselő dalai ezért olyan önfeledtek, tiszták, pontosak. Mert ő tudja, hogy a gyermekvilág kíméletlen univerzum: őgyermeksége nem akkor figyel, nem ott nevet, nem ott ír, ahol te akarod, hanem amikor belőle kikívánkozik. Csak a rácsodálkozás angyali erejével hatni tudó versek férkőzhetnek kis szívéhez. És Fellinger Károly versei ilyenek. (Turczi István)

A vers mint az Isten hiányának médiuma –
közvetítés és közvetíthetetlenség Isten és ember között

Megjegyzések Paul Celan Psalm – Zsoltár című verséről

Zsoltár

Senki sem gyúr újra földből, agyagból,
senki porunkat fel nem igézi.
Senki.

Dícsértessél, ó Senki.
Kedvedre vágyunk
virulni.
Szemben
veled.

Ha pragmatikai szempontból közelítünk az elbeszélő prózához, akkor világos, hogy kevés kivételtől eltekintve az önreferencialitás és a tisztán irodalmi referencialitás (az intetextualitás révén) ritka. A narratív jelleg (értve ez alatt most főként hagyományos narrativitást: antropomorf szereplők történetének a mesélését) előrevetíti, hogy a befogadó saját életvilágának értékviszonyait működteti az olvasottakkal kapcsolatban – a szerző pedig természetesen számol ezzel. Mint ahogyan a lapos didaktikusságot kerülendő arra is ügyel – jó esetben –, hogy a szöveg ne egyetlen rögzített értelem, értékítélet dekódolására legyen csupán alkalmas.

1748-ban összefogtak a németek, a szerbek, a magyarok, a zsidók, az örmények, meg a többi itt élő nemzetség, összekaparták megspórolt pénzüket, bankkölcsönt vettek fel és a tömérdek bankóval Bécsbe utaztak, hogy Mária Terézia császárnőtől megvásárolják a szabad királyi város címet.

Hatszázhuszonnyolc hazai kortárs művész munkájából látható kiállítás a szentendrei Művészet Malomban. Elképesztő adat, egy ilyen léptékű művészeti esemény életre hívása már csak számszaki alapon is elismerést érdemel – a LABIRINTUS című óriás-tárlat szerencsére ennél jóval több izgalommal kecsegtet.

Kedves János [Madár János, a Rím Könyvkiadó vezetője, az Arcok és énekek című versantológia kiadója – SP]! Amit a minapi antológia-bemutatón mondtam, ma is állom. S hogy el ne felejtsd, le is írom. Ha körülnézünk s le a mélybe, alattunk és köröttünk új özönvizet láthatunk. De ne mondjunk erre rosszat, ne botránkozzunk meg rajta és ne siránkozzunk miatta. Mert özönvizeket az Úr szokott a földre küldeni. S mindig volt oka rá. Titka pedig oly magas, hogy mi ezt, halandók, halandó ésszel fölfogni úgyse lennénk képesek. Másrészt azért se (botránkozzunk, rosszalkodjunk és siránkozzunk), mert özönvíz nélkül Noé-bárkák sem létezhetnének. Olyanok, mint amilyen az általad ácsolt-barkácsolt is: az Arcok és énekek. Hála hát néked, aki összegyűjtöttél bennünket – harákoló, krákogó, károgó, miákoló, rikácsoló, pintyegő, mormogó és dürrögő vadakat-madarakat. Mi lenne velünk nélküled, jókor-készült, akácból-szantálból-vörösfenyőből faragott bárkád nélkül. Bizony semmi, talán már el is pusztultunk volna. De így, vitorlázva-evezve s vitetve is az árral, reménnyel nézhetünk még mindig a jövendőkre. S ezeken túl is vagy Te Noé, aki nemcsak összegyűjteni képes házanépét, de szereti a bort is és a nőket. Nélkülük pedig nincs élet, s ha jól tudom, költészet sem.