Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

Németh Erzsébet interjúja Szakolczay Lajossal

 

SZAKOLCZAY LAJOS irodalomtörténész, kritikus

 

„Csak úgy tudod megelőzni magad, ha előre engeded az értéket.”

 

 

- Kőolajbányászati és Mélyfúróipari Technikumot végeztél, s 1968-ig ebben a szakmában dolgoztál. Csak ekkor tudott elcsábítani az irodalom, vagy ekkor derült ki hivatalosan a csábítás?

 

- Valóban a Kőolajbányászati és Mélyfúróipari Technikumban érettségiztem 1959-ben. A szülővárosomban, Nagykanizsán. Négyen voltunk testvérek –apám géplakatos, édesanyám háztartásbeli –, s nem dúskáltunk a javakban. Jóllehet gyerekkorom óta írtam, a szüleim azt gondolták, ha megszerzem a technikusi képesítést – minthogy ez azonnal állással is járt –, egy éhes szájjal kevesebb lesz a családban. Az olaj- és gázkutak mellett csak kevés időt töltöttem – a Somogy megyei Babócsán voltam talán egy évig kútkezelő(24 órás szolgálatban) – hiszen a sport révén, középtávfutó voltam, elkerültem Tatabányára. A futás mellett ott is kidolgoztam a nyolc órát, először az Alumíniumkohóban meósként, majd a Bányamentő Állomás laboratóriumában.(Hetente kétszer le kellett szállnom a bányába, ahol a kihúzó légjáratból levegőmintát vettem, amit Orsat-készülékkel elemeztem.)

Tatabányáról menekülvén (nem tudtam rendesen edzeni, mert állandóan fájt a lábam) egy rövid időt otthon töltöttem, majd 1963 nyarán– tudatosan – a fővárosba költöztem. Ekkor már nagyon dörömbölt bennem az addig sem nagyon szunnyadó érzés – író akartam lenni. Egyformán érdekelt az irodalom, a képzőművészet, a színház. Már Babócsán húsz-harminc folyóiratot járattam – néztek is, mikor a biciklimet letámasztva bementem értük a postára, ki lehet az a gumicsizmás őrült –, s az éhségem a fővárosban tovább fokozódott. Pezsgett az élet, s én minden szabadidőmet az Egyetemi Színpadon töltöttem (színházi előadások, filmklub, Pogány professzor előadása Párizsról, Rómáról, stb.). Éjjel meg sokat olvastam, s az írással próbálkoztam. Nyolc órát rajzoltam a Csepel Vas- és Fémművek Központi Tervezőirodájában (víz-, központi fűtés, csatorna tervezés). Onnan mindennap az Egyetemi Színpadra mentem, s késő estétől hajnalig az irodalmat kerülgettem (mivel nem volt külön szobám a csepeli Kossuth Lajos utcai munkásszállón, nem mondhatom, hogy a nászágyra fektettem). Pár óra alvás, s megint – egészen 1968-ig – szembenézés a neonfénytől még égetőbb fehér pauszpapírral. Tehát az irodalom (és a megannyi művészet) nem ekkor csábított el, már fiatalon megfertőződtem.

 

- Mesélj a családodról, s a gyermekkorodról!

 

- Nagykanizsa maga volt a csoda, bár a politika szorításába – az ötvenes éveket írtuk – igen csak beleremegett. A közeli szomszédban, Jugoszláviában „Tito, a láncos kutya” csörömpölt, de olyannyira idehallatszott a lánccsörgés – Rákosiék föl is erősítették–, hogy ember legyen a talpán, aki kibírta ezt a mesterségesen csiholt zűrzavart. Mi kibírtuk. A gyereknek, mert a szülei – félelemből? –sok mindent elhallgattak előtte, a gyerekkor örömei megadattak. Kilenc-tíz éves koromig a Szemere utca 4. szám alatt laktunk (ma a„megszűnt” Kanizsa Bútorgyár székel ebben a hatalmas, a Népstadion területénél nagyobb udvarban), s onnan nagymama házába, a Dózsa György út (a hajdani József főherceg utca) 98. szám alá költöztünk. A „Szemerében”a Kefegyár és a Hajdinahántoló – apám itt volt művezető – jelentett élményt a maga mozgalmasságával, a „Dózsa Györgyben” pedig a száz méterre lévő NTE (alapítása szerint az ország első egyesülete) pályájának salakja és gyepje.

Már lurkóként betlehemezni jártunk, Aprószentekkor meg – friss életet vivén a meglátogatottak házába – korbácsolni.(A fűzfavesszőt a Potyli partján vágtuk.) És a Luca-napi kotyolásról („Luca. Luca , kitty-kotty…”) se feledkezzem el. Elsőtől biciklivel jártam az iskolába (Vécsey utca, Teleki utca, Petőfi utca), és szinte reggeltől estig rúgtam a bőrt.

 

- Kitől, milyen műveket olvastál először?

 

- Csak szedett-vedett kis családi könyvtárunk volt. Az ötven darabot számláló gyűjteményben az A magyar katonaság ezer éve (két hatalmas album) éppúgy megvolt, mint a Petőfi-díszkiadás (1878), a kanizsai kötődésű Fejtő Ferenc Érzelmes utazása vagy Márai Sándor Füves könyve. Mikor betegen feküdtünk az ágyban, édesanyám mindig a Petőfi Összest adta a kezünkbe, hogy bajainkat feledve nézegessük a képeket (a ragyogó illusztrációkat). De a Teleki utcában volt egy magánkönyvtár – a tolószékes Totola bácsi a kölcsönzési díj forintjaiból tartotta fönn (s alighanem saját magát is) –, ahol minden megvolt. Így jutottam hozzá Karinthy Frigyes összegyűjtött műveihez. S az író hangja-humora annyira megtetszett, hogy tízéves koromban el kezdtem konferanszié szövegeket írni. A másik kedvencem pedig József Attila volt. Édesanyám hetente nyolcvan fehér orvosi köpenyt mosott (kézzel!) a honvédségnek– állt a tekenő mellett, amelybe izzadsága és könnye belecsurgott –, én pedig a konyhai hokedlin ülve József Attilát olvastam neki fennhangon:„Harminchat fokos lázban égek mindig, / s te nem ápolsz anyám…” Ma sem tudom, hogy mit akartam ezzel a cselekedetemmel. Megvigasztalni? Földeríteni? Szórakoztatni? A gyermeki „kegyetlenség” nem tud különbséget tenni a „jó” és a „rossz” között, ha úgy érzi, hogy fújni kell, fújja a magáét.

 

- Mióta laksz Erzsébetvárosban, hogy érzed magad a kerületben?

 

- A Fészek Művészklubbal szemben van egy kis negyvenöt négyzetméteres„lakásunk”, amely valójában a munkahelyem. Az 5x5-ös szobában, körben négy méter magasan könyvek, az előszobában könyvek, a konyhában könyvek. Papír papíros hátán, jegyzetek, katalógusok, napilapok és folyóiratok. A könyvespolcokon – nincs szabad falfelület – barátaim grafikái, festményei. Ha a tűzoltólétrát emiatt nem tudom nekitámasztani a polcnak, az Írószövetség könyvtárába ugrom be a nálam is meglevő könyvért. Erzsébetváros? Sziszi Gödöllőn fölugrott a lovára, s hogy házsártos anyósa szempillantását elkerülje, vágtatott egyet a Várig. A kerület – noha nem biztos, hogy ez volt az útirány– ma is hallja a fülnek zeneként szolgáló dobogást. Pár lépésnyire van a Zeneakadémia, közel a színházak és az Opera, a világ összes pénzéért sem adnám föl ezt a kis zugot. Jövőre lesz ötven éve, hogy fővárosi lakos vagyok, Pest nekem – benne jó másfél évtizede Erzsébetváros – szellemi fölnevelő dajkám. A Kertész utcában úgy tudok kertészkedni, hogy ebből a munkálkodásból valamicskét – ne hangozzék nagyképűen – talán a nemzet is gyarapodni fog.

 

- Mikor és hol jelentkeztél első írásaiddal, milyen volt a fogadtatás?

 

- Érettségi után (minthogy – noha az átlagosnál jobban fogalmaztam– bunkó voltam) tudatosan építettem magamat. 1956-ban Kanizsán véletlenül találkoztam egy újságosbódé kirakatában az Igaz Szó című folyóirattal. Belelapoztam, és nem értettem, hogy miért van az első oldalára odanyomtatva, hogy a Román Szocialista Köztársaság lapja. Ha román, miért nem román nyelven jelenik meg? Akkor még fogalmam se volt Trianonról, s arról se, hogy a szomszéd országokban élnek magyarok. Az iskola tanárai is, és a szüleim is féltek az igazságot a gyerek orrára kötni. De a marosvásárhelyi orgánum (fedőlapján a kolozsvári Gy. Szabó Béla Apáczai-piktogramjával) kinyitotta a szememet. S minthogy évtizedre rá (Istenem, hány éjjelem ment rá!) már az egyetemes magyar irodalom „külső” sípjainak (Illyés!) hangjait is teljességében magaménak tudhattam, megbátorodtam az írással is. Ehhez hozzásegített az első erdélyi utam 1967-ben (akkor léptem át először a határt), mikor is Palocsay Zsiga barátom felesége – a férjével már javában leveleztem –meghívott Kolozsvárra születésnapi bulira. A Sincai nr. 7. alatt ott volt az erdélyi irodalom krémje, Kacsó Sándortól Lászlóffy Aladárig és Szilágyi Istvánig, Földes Lászlótól Bálint Tiborig és Páskándi Gézáig. Kós Károllyal a 90. születésnapján (1973-ban) koccinthattam, Kányádi Sándor, Sütő András is kebelébe fogadott. Szilágyi Domokos éppúgy szívesen vette„tolakodásomat”, mint Szab T. Attila vagy a kitűnő, szerintem legjobb magyar színházi rendező, Harag György. Az Utunk, az Igaz Szó, a bukaresti A Hét, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör publikációit betéve tudtam, s így nem véletlen, hogy a korai verspróbálkozásokon (Zalai Hírlap, Somogyi Néplap) kívül első, irodalmi lapban megjelent írásaim is ebből a tárgykörből kerültek ki (a miskolci Napjaink az Utunk Évkönyv ’69-ről, a szegedi Tiszatáj pedig a fiatal romániai magyar költőkről – Szilágyi Domokosról, Király Lászlól, stb. – írott kritikámat közölte). Milyen volt a fogadtatásuk? A Tiszatájban való szereplésemnek köszönhettem, hogy Kovács Sándor Iván 1972-ben meghívott a Kortárs szerkesztőjének. ( Neki köszönhetem egyébként a folyóirattól való kirúgásomat is, miután 1975 március 15-ről 16-ra virradóra lefogtak bennünket Kassán).

 

- Tanulmányaidból, esszéidből, kritikáidból, beszélgetésportréidból egyaránt kiderül, hogy közel áll hozzád a képzőművészet, a zene is. Próbálkoztál-e esetleg valamelyik művészeti ággal?

 

- Nem nagyon. Pontosabban a gyerekkori rádiós kórusszereplést a debreceni Bartók Béla Nemzetközi Kórusfesztiválon való szereplés követte. Negyven évvel ezelőtt a tatabányai Bányász Énekkar – Ugrin Gábor volt a karnagyunk– tagjaként léphettem (közös éneklés gyanánt?) az ottani pódiumra. Amíg nem volt digitális fényképezőgépem, a képzőművészeti kiállítások anyagait vázlatosan (szerkezet, stb.) lerajzoltam, hogy megírhassam a kritikát. Korniss Péter legnagyobb csodálatára ezt tettem a Műcsarnokban kiállított fotóival is. Ezek természetesen nem művészi rajzok, csak magánhasználatra készített „munkavázlatok” voltak.

 

- Szerkesztőként, rovatvezetőként, kritikusként sok íróval, költővel, illetve munkájukkal találkoztál. Mi a véleményed a közelmúlt és jelenünk irodalmáról?

 

- Kós Károly, az író, a politikus, az építész, a közgazda, a szerkesztő erkölcse, magyarságvállalása, közjóért való munkálkodása ma is példakép lehet mindenki előtt. Trianon után volt bátorsága itt hagyni a biztosat, a budapesti egyetemi katedrát, és hazamenni az ismeretlenbe, az övéi közé Erdélybe. A három szerzős Kiáltó Szóban (1921) övé a leggyújtóbb hangú írás, hiszen mindenkit arra biztat, hogy építeni kell. Vagyis nem szabad meghátrálni, mert az lesz, amit kiküzdünk magunknak. Az erőnk – a munkánk. Az egyetemes magyar irodalomból azt a – Balassitól Nagy Gáspárig elég hosszan húzódó –vonulatot tartom a legfontosabbnak, amelynek tagjai nem csupán alanyban és állítmányban (a liberális hangadók ezerszer értették félre Márait!), hanem népben és nemzetben is gondolkodnak. A közelmúlt irodalmában – akár Illyés Gyulát, Sánta Ferencet, Örkény Istvánt veszem, akár Kassák Lajost, Déry Tibort, Pilinszky Jánost vagy Nagy Lászlót – megvolt ennek a hangnak a karakteres, mára klasszikussá érett megszólaltatója. Páskándi Géza is ezt a sort erősítette. Jelenünk írója mintha homokba dugná a fejét. Nem akar, még áttételeiben sem, vallani. Szerencsére vannak azért kivételek, de a többség a posztmodernben hisz. Azt csűri-csavarja, groteszkbe fordítja és vissza, hogy érzékelhetővé váljék különállása. Nép? Nemzet? Eldobandó kacat! Ami számít, az az én körülcifrázása.

 

- Irodalomtörténész szemmel nézve: mitől jó egy vers vagy próza?

 

- A rossz írás ismérveit könnyű megnevezni, a remekműét nagyon nehéz,vagy talán nem is lehet. Mert az író – öntörvényűen, egyediként –saját maga teremti meg a szabályokat, körülményeket. Művének törvényszerűségeit. Nem tudákos dolgokra kell itt gondolni, hanem a tehetség– félig ösztönös, félig tudatos – nyújtózására. Mitől jó József Attila Ódája, Pilinszky Apokrifja, Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása… című poémája, Nagy László A Zöld angyala, Zelk Zoltán Sirálya, Illyés Gyula Egy mondata vagy Koszorúja? (A sorban ezeregy mást is említhettem volna, Kányádi Halottak napja Bécsbenjétől Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regény-remekléséig, Székely János Caligula helytartójáig vagy Gion Nándor Latroknak is játszott trilógiájáig.) Mitől kiemelkedők, megrázók, utolérhetetlenek ezek a művek? A bennük tökélyre vitt, az író személyiségén átszűrt – csak így kifejezhető, csak így érvényes– világmodelltől. Annak véghetetlen sokszínűségétől, gazdagságától.

 

- Mi az emberi élet értelme?

 

- Idézzek klasszikust? A küzdés maga. Az ember önmagában sosem lehet boldog, csak a közösségben. Együtt vagyunk erősek. Aki a közösség szalmájából el akarja lopni azt az egyetlen szálat, amely nem csupán a tűz táplálására jó, ám – paradox – világításra is, nem érdemli meg, hogy a Nap rásüssön.

 

- Hívő vagy-e? Kiben vagy miben hiszel?

 

- Igen is, nem is. (Persze ebben a furcsa válaszban több az igen). Hívő vagyok, de nem vagyok templomlépcső koptató. Azért olvasom az ókeresztény írókat, hogy lázongó lelkem megjuhászodjon? Inkább azért, mert az erősítő hangjuk – akár sűrűn forgatom a Bibliát, akár ritkán– elémbe hozza Istent. Az ő kemény– mindig megvallásra késztető – mosolyát. Egy papi személlyel szemben – hiába szerkesztettem Dsida Jenő Összes verseit, válogattam a kanadai pap-költő, Tűz Tamás életművéből – természetesen csak inas vagyok. De az írás, ha erkölcsösen végzi valaki a szolgálatot: igazságkeresés, ami egyben (ne tessék megbotránkozni!) hit is.

 

- Vannak-e teljesületlen vágyaid, álmaid?

 

- Nincsenek. Az ember ne vágyakozzék, hanem dolgozzék! Most, öregemberként, azért bánom, hogy kevesebb figyelmet fordítottam – igaz, pénzem sem volt – Itáliára. Álmodni fölösleges, ha csak nem valamely női ölbe röpít az az egészséges álom. De megvalósítható (!) vágyként szívesen álmodom azt, hogy valamilyen fölső akarat (rám borított pénzeszsák) jóvoltából egy hetet eltölthetek Firenzében. Negyven évig a közép-európai füstös, némelykor lángoló utakat jártam, étlen, szomjan, vendégszállások kegyeit remélve. Talán ma már megérdemelném a Nap és a reneszánsz sütötte olasz táj ringatását is.

 

- Mi az irodalom funkciója és szerepe a mai világban?

 

- Mint korábban volt. Ebben ezredévek óta nincs változás: segít élni. Boldogságforrás és erő a fölemelkedésre. Kenyér, amely táplál. Útba igazít. Leveszi válladról a kishitűség terhét – merj önmagad lenni! Természetesen egyetlen remekmű sem avval a céllal születik, hogy megváltódik általa a világ, de otthonosabb lesz az égi sugallatoktól sem idegenkedő földi kozmosz. (Az igazi író, akinek a kételkedés szintén kenyere, valójában nem is érzékeli alkotásának értékét.) A jó irodalompolitika (művészetpolitika) sosem irányítja az írót, a művészt, de megteremti azt a környezetet, amelyben az ethosziránytűje mindig pontosan működik.

 

- Min dolgozol mostanában, milyen terveid vannak?

 

- Min dolgozom? Mindenen. Heti rendszerességgel, egy fillér honorárium nélkül, képzőművészeti kritikákat írok a Magyar Fórumnak. (A múlt évben is, a budapesti kiállítótermek mellett Pécs, Debrecen, Zalaegerszeg, Szeged, Bécs,Szatmárnémeti, Zágráb, stb. tárlatait megszemlélve, 51 kritikával birizgáltam az érdeklődő figyelmét). Épp a napokban jelent meg új tanulmánykötetem – Sorsszerűség, álom, etika (Holnap Kiadó,2012) – de sok kötetnyi írásom vár még kiadásra. Szégyen, hogy a Mundusnál több évig pihenő (közben a könyvkiadó tönkrement), képzőművészeti tanulmányokat, esszéket, kritikákat egybefogó könyvem, a Nagybányától Picassóig mindmáig gazdátlan. Irodalmi tanulmányaimból, kritikáimból még számtalan – valószínűleg nem érdektelen – könyvet tudnék válogatni. Készülök egy Nő című – irodalom, képzőművészet, színház, opera – című munkára is, hadd lássa az olvasó, hogy micsoda értékek közvetítője a női nem. (Hajnal Annától Szécsi Margitig, Székely Magdától Rózsássy Barbaráig, Polgár Rózsától Krajcsovics Éváig és Kovács Esztertől Rost Andreáig hózódik a megidézettek sora). Terveim különösképpen nincsenek. Az élet sodor, adja az újabb és újabb feladatokat, s akinek jó a„vevőkéje”, az mindig talál magának érdemleges munkát.

 

- Kik a legkedvesebb íróid, költőid?

 

- Könyvnyi terjedelem sem elég a kérdés megválaszolására (aki mégis kíváncsi a válaszra, annak figyelmébe ajánlom eddigi tizenhárom könyvemet). Líra? A nagy klasszikusok mellett a „kis” klasszikusok, olyan írók, mint Jékely Zoltán, Dsida Jenő, Kormos István, Fáy Ferenc, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy Gáspár. Jó költő százával van. Aki nem tudja az „igen kicsi klasszikus”, Gyóni Géza Csak egy éjszakára című költeményét élvezni, annak nincs füle a mindenki számára érthető dallamokra. Próza? Az itt-ott futtatott Kertész Imrével, Esterházy Péterel, Konrád Györggyel és Nádas Péterrel szemben – műveik idegen nyelvre való lefordítására dől a pénz – a világ legnagyobb prózaíróját, a kolozsvári Szilágyi Istvánt nevezem meg. Kéretik a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő című regényeket elolvasni, máris helyreáll bicegő (mert a politika által bicegtető) értéktudatunk! S ha a kitűnő novellistát, Szabó Istvánt (vigyázat, nem azonos a besúgó filmrendezővel!) föltámasztjuk, ugyancsak át fog értékelődni a magyar novelláról rajzolt képünk.

 

- Hogyan kapcsolódsz ki a munkából?

 

- A sporttal. Sajnos, egyetlen sportágat sem űzök, csak nézem (többnyire a tévében). Az eddig lefutott sok ezer kilométer ülte meg a gyomromat, vagy lusta vagyok, nem tudhatni. De az atlétika számomra is a sportok királynője. Londoni esszémet – olimpiai előzetes – az Agria fogja közölni, közvetlenül London előtt pedig a Hitel.

 

- Mit jelent számodra a szülőföld, a haza?

 

- Mindent. Miért? Mert fölnevelő dajkám. Ha Radnóti zseniális versét mormolom magamban, olyan, mintha imádkoznék.

 

- Hiszel-e az emberiség haladásában, abban, hogy az ember jobbá válhat?

 

- Ezer éve ugyanabban a körben futkosunk, mégsem érjük utol (kígyórománc!) saját farkunkat. Az emberiség hogyne haladna? Újabb és újabb fortélyokat talál ki az öldöklésre, újabb és újabb fegyvereket akar harcba állítani. Persze, az volna a jó – lehetséges-e? –, hogy az ellen ne készüljön a támadásra, hanem otthon, pislogó lámpa mellett kukoricát morzsolgasson. Csakhogy ő is föl akarja vértezni magát egy kis atombombácskával. Ettől a versenytől – Amerika a célbíró az„emberré válás” rekortánján – a rossz is megigazul. Az ember minden kétség nélkül jobbá válhat. (Ehhez a versenyhez nem kis adalék, hogy némely magyar egyetemista Mikszáth Kálmán nevét iksz-szel írja.)

 

- Mikor és hogyan alakult ki benned mély szereteted és érdeklődésed Erdély, illetve az erdélyi írók, költők iránt?

 

- Amint már említettem, negyvenöt (!) éves ez a szerelem. A véletlen műve volt – hiszen véletlenül találkoztam egy dél-dunántúli kisvárosban a marosvásárhelyi folyóirattal – ám nem véletlenül folytatódott, hanem a megismerés nehéz, fáradságot nem ismerő, csaknem azt mondtam: kíméletlen munkájával. De Erdély mellé hamarosan fölsorakozott a Felvidék, a Délvidék, Kárpátalja magyar irodalma, és nem utolsósorban a határtalan – Bécstől Torontóig és Münchentől Melbourne-ig terjeszkedő –nyugati magyar irodalom is. S ugyanolyan érvénnyel a nemzetiségi színház, amelynek – kolozsvári székhellyel – a már említett Harag György vezette társulat volt az egyik legfontosabb motorja. Sütő András mondotta volt,ha a ház ég, nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani. S ugyanezt a metaforikus esszényelvet beszélte a londoni Cs. Szabó László, és a magyarországi Csoóri Sándor is. Mindegyiküket – talán a halottak sem haragszanak meg –barátomnak nevezhetem. Közös fa közös koronáját növeltük avval, hogy nem hagytuk– pedig mennyien akarták – a gyökeret kivágni.

 

- Van-e lényeges különbség a határainkon túli és a határainkon belüli magyar irodalom között?

 

- Terjedelmesebb válasszal lehetne csak a dolog végére jutni. Pontosabban, művek összevetésével, elemzésével. A régiók közötti kisebb különbségek ugyan fölfedezhetők – mint ahogyan a dunántúli líraszellem is más (Csorba Győző, Kalász Márton), mint például az alföldi (Kiss Tamás, Simonyi Imre)–, de az erő épp ezekben a nem annyira érzékelhető, helyhez alig köthető„különbségek” karakterében van. Páskándi Gézánál – csak Ionesco vagy Mrozek lehet írónk méltó társa – van-e modernebb magyar író? Szilágyi regényeinek „fejedelmi tartása” – önvédő „okoskodása” is más, mint például az Erdélyt is beutazó Móricz Zsigmondé. Ám az érték attól érték, hogy az író (legyen kinti vagy benti), saját maga szabja – sosem idegen ollóval– a testére illő gúnyát.

 

- Mennyit tehet, mennyit tesz az irodalomtörténész, a kritikus a műért, illetve alkotójáért, vagy ellene?

 

- A kritikus figyelme sokfelé ágazó, sok mindenre kiterjedhet– a jó szakember ösztönzi is a mű megszületését –, de az író nem általa lesz író, hanem tehetsége okán. Az irodalomtörténésznek és a kritikusnak főképp közvetítő szerepe van: a jó szemmel fölfedezett értéknek minél tágabb körbe való eljuttatása. Nincs olyan kritikus, aki az alkotó ellen dolgoznék, hiszen összeköti őket a közös érdek: a művelődés szolgálata.

 

- Előfordult-e olyan eset, hogy utólag visszatekintve: másként írnál valakiről?

 

- Nem. Soha. Amit akkor – hiszen teljes lényemet belevetettem a munkába – nem észleltem, hogyan észlelném ma?

 

- Fontos-e számodra a barátság? Milyen a jó barát?

 

- Igen, fontos. Milyen a jó barát? Nyílt és rejtőzködő, segítő és segítve támadó. Motor, hogy még jobban fölpörgesd magadat. Testednek – akár más tulajdonságot hordozva is – a jobbik fele. Megértő és számon kérő. Nem muszáj mindennap találkoznotok, hogy ott folytatódjék a disputa, ahol abbamaradt. Nagy Gáspár, a nemrég meghalt költő ilyen barát volt. Azt a titkát vitte a sírba, amelyet én is napról napra az eszembe próbálok vésni: a haza és a nő kényes jószág, de az az igazi férfi, aki az összes jó és rossz tulajdonságát tudja becsülni.

 

 

É l e t r a j z a: 1941-ben született Nagykanizsán. Általános és középiskolai tanulmányait itt végzi. Érettségi után rövid ideig az olajiparban dolgozik Babócsán. Ezt követően – tatabányai kitérő után -1963-ban Budapestre jön, ahol különböző munkahelyeken különféle munkaköröket lát el. Szinte megszállottan képezi magát, „kultúránk teljes színképére kíváncsi”. A kortárs magyar irodalommal, különös tekintettel a határon túlira – foglalkozik, valamint színház és képzőművészettel is. 1972-75-ig a Kortárs, 1975-80-ig az Új Írás, ezt követően 1985-ig a Budapest, majd ismét a Kortárs munkatársa nyugdíjba vonulásáig. Több versantológia szerkesztője.

 

M e g j e l e n t k ö n y v e i: Dunának, Oltnak (tanulmányok), 1984, Páter Bulányi (beszélgetésportré), 1989, Ötágú síp (tanulmányok, esszék, kritikák), Kötél homokból (színikritikák), 1994, A csavargó esztétikája (esszék, kritikák), 1996, Korfurdaló (tanulmányok, kritikák), 1999, Kikötő, 2006, Erdélyi ősz (tanulmányok, esszék, kritikák), 2006, Nekünk ilyen sors adatott (beszélgetésportré), 2006, Ameddig temetetlen holtak lesznek (beszélgetésportré), 2008, Párbeszédek és perbeszédek (művészinterjúk), 2010, Határtalan (tanulmányok, versek), 2011, Sorsszerűség, álom, etika (tanulmányok, esszék, kritikák), 2012.

 

D í j a i : József Attila-díj 1995, Kölcsey-díj 1995, Petőfi Sándor Sajtószabadság Díj 1999, Hídverő-díj 2007, Prokop Péter-díj 2009, Vár-díj 2011.

 

 

Szakolczay Lajos

 

HIT, ERKÖLCS, MAGYARSÁG ( r é s z l e t )

 

Különös kort élünk: ma már nem fenyeget bennünket az atomháború veszélye – bár háborúval megvesszőzött országok a nagyhatalmak „igazságosztó” kegye folytán igencsak vannak -, de a globalizáció mint rém, mint a nemzeteket, nemzeti karaktereket bedarálni –egységesíteni? – kívánó malom itt van már az előszobákban. Még csak toporog, lábával dübög, a jólét zászlaját lobogtatja, ám mindennél agresszívebben – aranyait csillogtatván – akar hatni. „ Ha föladjátok egyéniségeteket, üdvözülni fogtok” – szajkózza. És mindent meg is tesz azért, hogy a kis népek nemzeti álmaikból fölébredjenek. Csakhogy ezek az álmok valóságos álmok, mert több száz (ezer) éves történelmi tapasztalatra épülnek. S aki önként föladja az övét – hazáját, nemzetét, nyelvét, szokásait -, az identitás nélkül hamar koldusbotra jut. Magyarán: elvesztvén immunanyagát, a hódítás ellenszerét, előbb-utóbb bedaráltatik.

Még ha a magyar művelődésre és kultúrára (természetesen a többi kis nép veszélyeztetettségét sem feledve) leselkedik is ilyen veszély, van olyan erős, egyetemességében más nációkra is kisugárzó, hogy jelen pillanatban nem kell félnünk megsemmisülésétől. Bár a magyarok lélekszáma rohamosan fogy – milyen igaza volt Fekete Gyulának, amikor a kommunista hatalommal szembeszállva a gyarapodás-növekedés hosszú időre kiható fontosságát hangsúlyozta -, és a technikai civilizáció (tévé, internet) előretörése folytán az olvasás kiszorul(t) a divatból, s a nyelv szürkül, egyre szakad, mégsem kell meghúzni a vészharangot. Itt-ott a rosszul fölfogott nemzetköziség örvén, különféle politikai machinációkkal ki lehet kezdeni az alapot, ám a vár nem borul.

Ha emlékszünk Kós Károly, a Trianon ellen kiáltó szót mondó építész, író, közgazda, erkölcsi zseni Az országépítő című regényére, s abban is a templom építésekor elhangzó István – Walter párbeszédre, azt is tudjuk, hogy miért nem.

„ - Jó lesz –é az alja? Erős-é ott a föld?

- Kemény agyag, uram. Országot lehet arra építeni, nem tornyot.

- Vigyázz, pap, itt vigyázzál jól, s itt ne csinálj bolondokat csak. Ha jó a fundamentum, akkor, ha összedűl is a fal, kicsi dolog felépíteni. Ha kivágod a fát, de ép a gyökere, kinő a fa megint, mert a gyökér a fa, s nem a korona.”

A magyar irodalomnak és művelődésnek (művészetnek), s az őket fönntartó népléleknek – mert Szent Istvántól Kós Károlyig és még tovább sokan „ alapozták” – erősek a gyökerei. A hittől, az erkölcstől, a baljós és a győzedelmes történelmi pillanatainktól. A mohácsokkal szemben álló szabadságharcoktól és forradalmaktól legkivált. Ez utóbbiak közt első helyen kell említenünk 1848-at, s közvetlen közelében 1956-ot. Mindkettő fényességek fényessége, s hiába követte őket bukás és iszonytató megtorlás, átvilágítottak – átvilágítják (mert 1956 visszafele is sugárzik) az elmúlt másfélszáz esztendőt. És mindkettő természetesen az elégetett Dózsa György fáklyájából is töltekezett, és furcsa mód – az ilyesfajta történelmi paradoxonok szintén hatnak – Mátyás reneszánszának egész Közép-Európát bevilágító fényéből ugyancsak.

…………………………………………………………………………………………………...

„ Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?” – kezdi a költő 1514-ből való „ismeretlen vándor-költőként” nagyszabású versét, de mindenki tudja, hogy nem a parasztháború korának, sokkal inkább az ötvenes évek Magyarországának sanyarúságáról van szó. Ezek a metaforikus átfedések, időből időbe való helyezések arra mindenképpen jók, hogy eleven látomásukkal erősítsék a borzalmakat. S végül is, hogy kinyissák – főképp, ha elfogadják ezt a cinkosságot – az olvasók szemét. Segítik ráébredni a becsapottakat – a történelem kardcsapásait akarva-akaratlan elszenvedőket (Mohácstól Trianonig, a későbbi világháborút is beleértve, számtalan ilyen tragédia érte a népet), hogy nem az isteni gondviselés terítette rájuk a kibírhatatlan élet – csillagsátornál sokkal fullasztóbb – ponyváját, hanem a korról korra kifinomultabb eszközökhöz nyúló, a politika vargabetűit járva csak egyben – az elnyomás szigorúságában – következetes diktatúrák.

 

Németh Erzsébet (Budapest, 1944) író, költő, szerkesztő

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.