Publicisztikák

Firkák és Kései zsengék közé szövődnek Zalán Tibor legújabb kötetének, a Holdfénytől megvakult kutyának a költeményei, tematikailag érezhetően a 2012-es Fáradt kadenciák folytatásaként, noha az ottani, formai szempontból fegyelmezett „egyhúrúságot” most stílusbeli variációk arzenálja váltja fel. „Nem változtat szövegén a dallam” – ahogy Határ Győző írta, utalva József Attila egyik motívumára. 

Zalánnál az utóbbi évek verstermései a melankólia, az élettől való búcsúzás jegyében fogantak – a fülszöveg is ezt támasztja alá. Remélhetőleg inkább újabb álruhák, gesztusok próbálgatásáról van szó, ahogy Keresztury Tibor fogalmaz: „egy mindennel leszámolt ember szerepében beszél egy hang benne”. 

VONÁSOK PROSPERO ARCKÉPÉHEZ
ESSZÉKRITIKA-EGYÜTTES GÉHER ISTVÁN LÍRAI ÉLETMŰVÉRŐL

A peremre szorult bölcs palackpostái

Esszékritika a Mondom: szerencséd című kötetéről

Géher István első kötete az 1980-as évek magyar költészetének igen fontos, a kortárs magyar irodalomról való korabeli gondolkodást megváltoztató darabja^[1] volt, mely most, harminc-egynéhány év múltán is megérdemli az olvasói figyelmet.

A géheri költészetre oly jellemző, mindig és mindenhol mintegy vízjelként jelenlévő, keserédes, sokszor szomorkás hangnemet megütő, mégis játékos-ironikus alanyiság már itt, a Mondom: szerencséd verseiben is tetten érhető. Bár a kiváló formaművész Géher István, akitől elidegeníthetetlen az irodalmárság / irodalomtudósság, rengeteg kötött formát kipróbál és e kötött formák keretei között rengeteg magyar és külföldi szerzőt megidéz, számtalan maszkot magára ölt, vershangja mindig következetes marad. Az olvasónak nem lehet kétsége afelől, hogy minden maszk mögül ugyanaz a Géher István szól hozzá kissé elváltoztatott, de felismerhető hangon – a költő, az irodalomtörténész, a tanár, az ember.

A vér, a szellem és az írás

Anyag és üzenet. Jézus vérében benne van az evangélium. Maga a makulátlan vér hordozza a jó hírt. Voltaképp az írást feszítették keresztre. A logosznak folyt ki a vére. Mert Ő a testté lett ige. Azután erre a vérre épült az egyház. Jeruzsálem, Efézus, Korinthus és Filippi. Az ószövetségi szövetbe belevarrta az új szőnyegmintát. A kegyelem azután megtisztította a megtért eklézsiát. Szimbólum gesztusba nőve. Az egyház tulajdonképpen a bárka, amibe bemehetnek, aki meg akarnak menekülni. Aki meg nem, az Jónás cethalának a gyomrába kerül. Magyarán Abbadón ölébe. Minden ember átélte már egyszer a többi embert! Ha süllyed a hajója, sebaj, csak egy másik világba süllyedjen át! Gondolja a cinikus és sztoikus gnosztikus. Tehát, kár aggódni! Nem igaz. nem mindegy, hová pottyan a ponty. Örök a tévedhetetlenség, mint az értelem és az idő. A közvetlen érzékelés gerjeszti és tölti fel az „ivadékokat”. Lázasan érzékeli a „nemlét”. Hogy folyamatosan fenyegeti a Menny! A testbe költözés pillanata maga az ihlet. A lélek szinesztéziája. Egy illat felfeslik. Az élet szövete alól előbukkannak „rejtett édességek”. Jézust újra felfedezi az idő.

Rainer Maria Rilke (Prága, 1875. december 4. – Valmont, 1926. december 29.) a 20. századi német nyelvű költészet egyik legjelentősebb képviselője. Talán legfőbb érdeme a költői nyelv szinte végtelen tökéletesítése volt. Egy ilyen nyelv kihívásait komolyan venni a „magyar Rilke” életre keltésében egyszerre lehetett becsvágya és volt kötelessége a fordítónak.

4 az 1-ben  (3. kötet) – Napsziget A Művészetekért Alapítvány, Budapest, 2014

(Széll Zsófia, Tóth Irén, Szappanos Gábor, Batári Gábor)

Sajnálatos, hogy számos olyan antológia jelenik meg a hazai könyvkiadásban, amelyek a terjesztés hiánya és a kevés példányszám miatt szinte el sem jutnak az olvasókhoz. A 4 az 1- ben sorozatról ugyancsak elmondható mindez, pedig a Napsziget A Művészetekért Alapítvány már a harmadik kötetével jelentkezik, és a könyvek színvonalát, szerzőgárdáit tekintve sokkal több figyelmet  érdemelhetnének. A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy a sorozat 2012 óta, évente megjelenő,  első darabjában Bánosi György, Merényi Krisztián, Paládi Zsolt és Rimóczi László prózai alkotásai szerepeltek. A második kötet főként a költészetről szólt, Horváth Orsolya, Kiss Judit Ágnes és Simon Adri mellett Debreczeny György műveiből készült egy nívós válogatás.

Fordítás és / vagy költészet?

Esszékísérlet a versfordítás gyakorlatáról, esztétikai értékéről és jelentőségéről, egy józan, középutas álláspont kialakítása céljából

Mivel a versfordítás gyakorlata nem homogén, ami azt illeti, nyelv-, kor-, kultúrkör-, és persze mindenekelőtt fordítóspecifikus, a nézetek lényegét és lehetőségeinek határait illetően igencsak megoszlanak. Itt és most megpróbáljuk röviden összevetni a ,,konzervatív” és ,,liberális” versfordítási gyakorlatot, már amennyiben lehetséges ilyen szélsőséges tipológiát alkalmazni a határokat illetően, hiszen, mint azt már korábban hangsúlyoztuk, ezek a határok gyakran egybemosódnak.

"Ez a könyv rövid prózákat és illusztrációkat tartalmaz. Ha a prózák festmények lennének, akvarellek lennének. Könnyű őket olvasni, utazás közben,váróteremben, megállókban, elalvás előtt, ágyban, köztes időkben. Érdemes őket úgy olvasni, ahogy verseket szokás: lassan, ízlelgetve a mondatokat."

Szabadkőművesség – mi végre?

Szubjektív értelmezési kísérlet Gotthold Ephraim Lessing Szabadkőműves párbeszédek című dialógusához

Esszémben röviden és lényegre törően a „szabadkőműves irodalom”, már amennyiben létezik ez a kategória, egyik korai darabjáról, Gotthold Ephraim Lessing Szabadkőműves párbeszédek című drámájáról szeretnék szólni. A mű megítélésem szerint magában foglalja a kérdést, mely Heidegger nyomán valahogy így hangozhat: Szabadkőművesség – mi végre?, a szabadkőműves munka, éthosz, gondolkodás értelmére, létjogosultságára illetően, s ha tüzetesen olvassuk, akkor minden bizonnyal a kérdésre adható választ is… Azért is választottam többek között a XVIII. századi német író és esztéta e rövid, töredékesen fennmaradt művét, mert bár jól tudható róla, hogy a XVIII. században keletkezett és szereplői a korabeli Német Birodalomban élnek, az öt párbeszéd a lelkes, már-már naiv módon idealista szabadkőműves-jelölt, majd avatása után később csalódó ifjú Ernst és a már meglett szabadkőműves, a mélységesen szkeptikus, ám azért korántsem egészen hitehagyott Falk dialógusai lényegében bárhol és bármikor, akár ma, posztmodern korunkban is elhangozhatnának, eltekintve persze egy-két egészen konkrét történelmi referenciától.

Léteznek még irodalmi körök, egymásnak felolvasó, egymás munkáit jótékony kritikával egyengető műhelyek. Az egyik ilyen budapesti költő-író baráti szövetség tagja Türjei Zoltán is, aki hosszú esztendők óta ül össze Kókai Jánossal és Jahoda Sándorral, többek között az irodalom szent ügyének érdekében. Érzékeny odafigyeléssel mindhármuk poéziséből kiszűrhetjük a rájuk jellemző hangszínt, s a témakezelés, a technikai megoldások terén is érződik némileg a közös alkotóműhely szelleme. Mindhárman nívós kiadóknál megjelent, többkötetes, ha még nem is országos hírű, de számon tartott költők.

Az esszé mesterfoka
Kritikafüzér Géher István három szakkönyvéről

1. Mesterségünk címere – Amerikai könyvek magyar olvasóknak

Géher István első irodalomtudományi szakkönyve, a Mesterségünk címere^[1] – már ha lehet egyáltalán annak nevezni – többi hasonló témájú munkájához hasonlóan igen szabálytalan, szokatlan munka. Ihletettsége, miként a magát annyiszor elsősorban tanárnak, és csak másodsorban költőnek, műfordítónak és irodalomtörténésznek valló Géher István más munkái esetében is, ugyancsak pedagógiai – a benne foglalt esszék a tanítás, oktatás szándékával íródtak.

Expresszionista impressziók

Thomas Pynchon: Beépített hiba

Magvető, 505 oldal, 3390 Ft

Fordította: Farkas Krisztina és Keresztesi József

Egy túlírt, organikusságában megtört regénynek is megvannak a maga erényei, amit szerethet a befogadó. Pláne akkor, ha a mű az elvarratlan szálakat is az olvasó kezébe adja. A szűrmodernitás paradigmája és paródiája lehet egyszerre az a könyv, ami magát gigászi nyelvkontinensként adja el ugyan, de öntörvényű poétikája egyetlen emberi tenyérre írva elfér. Ehhez persze türelem és empátia szükségeltetik, mert a szövegfolyam egymást cirógató, csiklandozó örvényei közötti járatok azoknak mutatják meg magukat, akik végül is kitapintják a textusban föltoluló dilemmákat.

A kulturális transzfer, illetve annak hiánya Marno János Paul Celan-fordításaiban az Atemkristall – Lélegzetkristály című versciklus magyar adaptációjának tükrében

(FORDÍTÁSKRITIKAI MŰHELYTANULMÁNY)

Bevezetés

Paul Celan Atemkristall – Lélegzetkristály című versciklusa először 1965-ben jelent meg önálló kötetben, majd 1967-ben a költő Atemwende – Lélegzetváltás című hosszabb kötetében is publikálásra került. A mindössze huszonegy rövid versből álló ciklus versei, különös tekintettel néhány ismertebb darabra, az elmúlt évtizedekben saját recepciótörténetre tettek szert a cikluson kívül és belül.

Kántor Zsolt versbútorai

Kántor Zsolt: Must

Digitális Kalamáris, 2015. Szarvas. 86 oldal

Sűrű, mint a must. Édes, tömény. Alkohol még nyomokban is alig. Mindvégig tisztán látunk. Kántor Zsolt új kötetében nincsenek elválasztó vonalak. Folyam. Mint címoldalon az illusztráció. Gyümölcsízben hömpölyög az Ige és az ima. Olajban tartósul. Mindenki a saját lelkében él? – szegezi nekünk a kérdést a kötet első sora. S ami elkezdődött, rögtön véget ér – zárul a prózavers-szerű nyitány.

Igen, a lélek. Ebben bízunk, mi, világban kószáló testek. Test a lelke mindennek, szól az abszurd magyarázat erre a felfoghatatlan anyagi és szellemi világra válaszul, melyben lebegünk, kapálózunk, és egyre kevesebb a fogódzónk. A vers fogódzó. Annak kell lennie. „Nem értem ezeket a mai, modern verseket” – hangzik el sokszor a közhelyszerű elutasítás. És a zenét érted? A látványt érted? A napot érted? A holdat? A nyarat?

Türjei Zoltán ízig-vérig XXI. századi költő, aki paradox módon éppen arra döbbenti rá olvasóját, hogy a magunk mögött hagyott század egyáltalán nem ért véget. A keresés motívuma, amely a köteten végighúzódik, az irodalom legrégebbi toposzai közé tartozik, amit a posztmodern is nagy előszeretettel alkalmaz, s ez a tény önmagában is visszakapcsolja az írót és az olvasót a korábbi időkhöz. A kötet kereső lírai énje sok arcot visel, gyakran kisfiúnak, máskor kissé groteszk dráma szereplőjének, olykor különös képességekkel rendelkező elvarázsolt figurának láttatja magát, olyannak, aki magával a létezéssel, "a most és a mindjárt" közötti űr felszámolásával kísérletezik. Az elveszettség, a kétségbeesés állapota és ezzel szemben a védekezés és megmenekülés különféle gesztusai sokarcú egységet alkotnak a kötetben.