Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

Függetlennek maradni mindenekfelett (Zsávolya Zoltán író, irodalomtörténész interjúja Kántás Balázs kritikus-irodalomtörténésszel)

 

Függetlennek maradni mindenekfelett

 

Zsávolya Zoltán író, irodalomtörténész interjúja

Kántás Balázs kritikus-irodalomtörténésszel

 

 

Kántás Balázs 1987-ben született Budapesten. Az ELTE BTK-n szerzett 2009-ben anglisztika BA, majd 2011-ben irodalom- és kultúratudomány MA-diplomát, végül összehasonlító irodalomtudományból PhD-fokozatot 2015-ben. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, elsődleges kutatási- és érdeklődési területe Paul Celan költészete és magyarországi recepciója, emellett pedig a kortárs magyar irodalom egyik igen aktív fiatal kritikusa. Legutóbbi kötetei: „Vannak még dalok túl az emberen”. Írások Paul Celan költészetéről, líraesztétikájáról és recepciójáról (Napkút Kiadó, 2015), Vers/fordulatok. (Eset)tanulmányok a versfordításról (Napkút Kiadó, 2015), Prospero sziluettje. Esszéisztikus tollvonások Géher István portréjához (Napkút Kiadó, 2015).

 

 

Zsávolya Zoltán: Mi terelt az irodalomtörténészség és a kritikusság felé, és főleg mikor? Elvileg ugye sokáig költőnek és műfordítónak tartottad magad, vagy annak tartottak mások, e minőségedben rengeteget publikáltál, több köteted van, nemzedéked talán egyik prominens, igaz, fiatal korához képest talán kissé túlpublikált alakja lettél. Mi az oka annak, hogy Kántás Balázst egyre inkább csak mint irodalomkritikust látjuk, és ezt a titulust használod kötetborítókon is?

 

Kántás Balázs: Hát, kedves Zoli, erre elég nehéz válaszolnom… Nem mondanám, hogy mindez tudatos döntés eredménye lett volna. Körülbelül húszéves koromtól fogva főleg költőként publikáltam, miként magad is mondod, talán kissé sokat is. Jó lehetőségeim adódtak, egyetemi hallgatói önkormányzati, alapítványi, NKA-támogatás is akadt, mondhatom, szerencsém volt. Egy kissé talán el is szaladt velem a ló. Hat verseskötet egy huszonnyolc éves fiatalembertől hét év alatt, melyek többségét ma már kiforratlannak, legjobb esetben középszerűnek érzek. Ha tehetném, visszacsinálnám, és nem adnám ki őket a kezemből újra. Teher a számomra példának okáért, hogy már egy éve NKA-támogatást nyert verseskötetem, melyről el is feledkeztem, s jövőre meg kellene jelennie a Parnasszusnál. Lehet, hogy ez most álszerényen úgy hangzik, „szorít a gyémántcipőcském”, de a lehető legőszintébben mondom: hiányzik a fenének, és nem tudom, mi lesz a kötetben, lévén körülbelül másfél éve egy verssort sem írtam le. Valami meg fog jelenni, de ettől nem lesz újra költői, szépírói identitásom… „Irodalomtörténészség” – jó kérdés. Lévén alapvetően bölcsész vagyok, mindig is érdekelt az irodalom, először fiatal alkotóként, aztán ítészként is. Valahogy ösztönszerűen mozdultam el ebbe az irányba és egyszer csak azon kaptam magam, verset már nem igazán írok, kritikát, esszét, tanulmányt annál inkább. Egy huszonéves fiatal szerző persze nem mond olyan marhaságot, hogy „soha többé” nem ír verset, ennél én pragmatistább vagyok, nem tudom, mit fogok írni a jövőben – annyi azonban biztos, hogy elidegenedve tekintek a verseimre, és sokkal természetesebb módon írok mások műveiről értelmezést-értékelést. Talán az is benne lehet, hogy kisebb kockázatot vállal, aki mások műveit értelmezi és értékeli, mint aki maga áll ki szépirodalmi művekkel az egyébként nem túl széles, főleg humánértelmiségi nyilvánosság elé. Persze nem mintha félnék bármiféle kritikusi vagy olvasói reakciótól, az évek folyamán kaptam én is hideget-meleget, értek nagy csalódások és sikerek is, de mégis, talán tudattalanul benne van egyfajta könnyebbik út választása is abban, hogy mostanság inkább kritikusként létezem, nem pedig szépirodalmi szerzőként… Persze mondom, nem tudhatom, mit hoz a jövő.

 

Zsávolya Zoltán: Nem gondolod, hogy kortárs szerzőként nagyobb népszerűségre, ismertségre, olvasottságra tehet szert, aki szépirodalommal foglalkozik és tehetsége is van hozzá, mint az, aki csak metaszövegeket ír? Mint idősebb pályatárs, a saját példámból indulok ki, hiszen magam is szépíró és irodalomtörténész-kritikus is volnék egyszerre, de sokáig csupán szakmai tevékenységként tekintettem az irodalomtörténészségre, s inkább a szépírást helyeztem előtérbe. Te hogyan állsz ehhez perpillanat?

 

Kántás Balázs:Én úgy látom, kortárs szerzőként az ember a mai magyar kulturális és művészeti viszonyok között igencsak keskeny nyilvánosságra számíthat – a kortárs prózát még csak-csak olvassák, a drámát esetleg megnézik színházban, de a verset ennél jóval kevesebben találják emészthetőnek. Vannak persze kivételek, megpróbálhat az ember bizonyos fokú popularitással, de amíg egy 2-300 példányban megjelent és eladott könyv siker, 1000 eladott példány esetén pedig felülmúlhatatlan kasszasiker, egy-két idősebb, neves írót-költőt leszámítva, addig úgy gondolom, aki kortárs magyar szépirodalmi szerzővé akar válni, az, ha helyén van az esze, nem annyira a széleskörű nyilvánosság elismerését, urambocsá az anyagi sikereket hajszolja… Az persze bizonyos, hogy egy szépíró, bármely műnemben alkossék is, még mindig szélesebb olvasóközönségre tarthat potenciálisan igényt, mint egy irodalomtörténész és / vagy kritikus. Az is bizonyos, hogy aki irodalomkritikus / irodalomtörténész lesz – s itt engedtessék meg egy kis kitérő, én a két szót kvázi szinonimaként használom, talán kissé pontatlanul, mert szerintem a kortárs magyar irodalommal foglalkozó irodalmár is bizonyos szempontból irodalomtörténetet ír, a jelen irodalomtörténetét a jelen és a jövő számára, pár év múlva pedig a jelen már bőven a múlt szférájába tartozik, tehát irodalom-történet, és egy kortárs irodalmi műről írott alapos, elemző-értékelő kritika megítélésem szerint jobb esetben szakmailag semmivel sem alacsonyabb rendű, mint egy hasonló terjedelmű, valamely történeti-elméleti problémát körbejáró lábjegyzetes tanulmány –, az pedig még kisebb nyilvánossággal, zártkörű, szakmai nyilvánossággal számolhat, és fel kell rá készülnie, hogy amit ír, az témától függően akár csak egy pár tucat (sic!) embert, ha érdekel az egész országban. Én magam felkészültem arra, hogy amit bölcsészként, irodalomelemző értelmiségiként „firkálok”, az bizony nagyon kevés embert érdekel, tehát nem a széleskörű publicitás iránti vágy hajt. Lehet persze sírni az irodalom és a metairodalmi diskurzus helyzetén, a kultúrafinanszírozás és az emberek olvasási szokásai valóban elég siralmas képet festenek országos szinten, de szerintem mióta létezik irodalomtörténeti-irodalomkritikai diskurzus, az a kezdetektől fogva mindig is egy szűk, elkötelezett értelmiségi kör játéktere volt. Lehet persze az irodalomkritikának jobb esetben irodalomnépszerűsítő-népművelő-népnevelő missziója, pedagógiai, kultúraterjesztési célja, főleg, ha olyan nyelvezetben íratik, hogy kellően összetett és szofisztikált legyen ahhoz, hogy ne ragadjunk meg az általános iskolás szint primitivitásánál – kétségtelenül nehéz feladat – és tartalmas állításokat tegyünk egy műről, de mégse kelljen ahhoz feltétlenül szakembernek, bölcsésznek, avatott humánértelmiséginek lennie valakinek, hogy értse is, miről van szó és esetleg felkeltse az olvasó érdeklődését. Szóval ez a cél ott lebeghet az ilyen metatextusokat író értelmiségiek előtt, de azért irodalomszociológiailag nézve a dolgot általánosságban elmondható, hogy amit írunk, az elsősorban mégiscsak egy szűk, bennfentes szakmai közönségnek íródik. Szerintem ez valahol természetes is. Az irodalomkritika-írás és irodalomelemzés szakma, mely tanulható, egyetemen is több szak keretében tanítják, tudományos szintű művelése esetén (bár jó kérdés, a szellemtudományokban ez hol kezdődik) tudományszaki besorolása van, diploma és doktorátus szerezhető belőle. Egy-egy kritika- vagy tanulmánykötet 100-300 példányban jelenik meg, a folyóiratok picit talán többen, de hasonló nagyságrendű ember olvassa őket, s ha már itt tartunk, az interneten persze potenciálisan ma már korlátlan számú olvasója lehet egy szövegnek, de én személy szerint kételkedem benne, hogy százak, ezrek olvasnának ma Magyarországon egy kortárs irodalmi könyvkritikát vagy egy régebbi / külföldi irodalmi tematikájú szaktanulmányt akár az internet ingyenesen elérhető felületein. Nem akarom azt mondani, hogy sajnos vagy szerencsére, de tény, hogy így van, mindig is így volt és több oknál fogva így van, és a szakmát magát mindig jobban fogja érdekelni a szakma, mint a laikus olvasóközönséget, aki pedig inkább primér szépirodalmat olvas, már ha olvas bármit is, mint a hozzáfűzött, valamilyen szempontból öncélúnak is tekinthető szakkommentárt. Szóval igen, kérdésedre válaszolva számoltam azzal, hogy amit csinálok, az kevés embert érdekel, és az ember jobb esetben nem azért csinálja, hogy meg tudja számolni, hány ember olvasta el és hány embernek tetszett, amit írt…

 

Zsávolya Zoltán: Nem titok, hogy viszonylag régóta ismerjük egymást, és pályakezdő korod óta figyelemmel kísérem a dolgaidat és többnyire jó véleménnyel vagyok róluk, olykor persze erős kritikával. Írtam is bírálatot több tanulmány- és kritikakötetedről. A doktori fokozatszerzési eljárásodban is közreműködhettem, mint értekezésed bírálója, de azt eddig talán még sosem kérdeztem meg: angol BA, majd irodalomtudomány MA diplomát szereztél az ELTE BTK-n, ugye, tehát szorosan véve nem vagy germanista, német szakos diplomád nincs – akkor miért éppen Paul Celan, ez a germanistáknak is igen nehéz leckét adó szerző, mint doktori disszertációs és elsődleges kutatási téma, immár 4-5 kisebb-nagyobb tanulmánykötet erejéig, még ha jelentős átfedések is vannak köztük, s hogyan íródtak meg ezek az elemzések?

 

Kántás Balázs:Ezt eddig tényleg nem kérdezted sohasem, hogy miért éppen Celan. Nos, nehéz kérdés. Paul Celannal elsőként elsőéves BA-hallgatóként találkoztam közelebbről egy irodalomelméleti kurzuson. A nevét persze hallottam korábban is, de itt ismerkedtem meg vele bővebben. Utánanéztem, s a költő teljes mértékben megragadott. A trauma- és a Holokauszt-irodalom iránti érdeklődésem amúgy is elég régre nyúlik vissza – s bár van zsidó, Holokauszt-áldozat és –túlélő a felmenőim között, ez sem titok, erős zsidó identitásom köztudottan nincs, szóval a téma iránti fogékonyságom nem ilyen egyszerű okokból táplálkozik, valahogy inkább mindettől függetlenül ösztönös. Először fordítóként foglalkoztam Celannal – egyesek szerint jól, mások szerint kevésbé jól, Lator László és Marno János után nem volt könnyű feladat egy fiatal műfordítónak, főleg nem úgy, hogy nem germanisztika szakos és csak felsőfokon tud németül, azt is főleg passzívan, s bár a lírai életmű kritikai kiadása nagy szolgálatot tett a szótárakkal egyetemben, az eredmény többek szerint így is töredékes maradt. Ez a Nyelvrács című kétnyelvű fordításkötet még 2009-ből, mely meg is kapta a maga kritikáit, szóban is, írásban is… Egyesek szerint bizony nagy pofátlanság és elhamarkodott döntés volt egy fiatal, az egyik legnehezebb németajkú költő fordításához németül elég jól nem tudó műfordító részéről Celan fordításába vágni. De ennek már hat éve, és visszacsinálni persze nem tudom. Nem is hiszem, hogy szükség volna rá, persze. No meg aztán akkoriban főleg költő szerettem volna lenni, és elég nagy hatást gyakorolt a versnek nevezett szövegeimre is ez a bizonyos szerző. Szóval a Celannal való foglalkozásom, nevezzük így, eleinte nem volt más, mint műfordítói és vele párhuzamosan, közvetve „költői”, szépírói munka. 2009-ben, az angol BA-szakos diploma megszerzése tájékán jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen érdekel az irodalomtudomány és az irodalomkritika – addig csupán néhány kritikát és esszét publikáltam, minden komolyabb szakmai ambíció nélkül –, a mesterképzést pedig már az irodalom- és kultúratudomány MA-szakon folytattam egy annyira nem is hirtelen döntéstől vezérelve. 2010-ben írtam egy mára még általam is elég feledhetőnek tartott tanulmánykötetecskét Paul Celan költészetéről, melyeket aztán még két hasonló terjedelmű, 100 oldal körüli kismonográfia-szerűség követett 2012-ig bezárólag, meg persze számos kisebb volumenű publikáció… Körülbelül 2011-re, az MA-szak elvégzésének idejére érett meg bennem az elképzelés, hogy lehetne ezt az irányt komolyan is folytatni, s esetleg doktori disszertációt írni Paul Celanból. Addigra már az Országos Tudományos Diákköri Találkozón is első helyet szereztem egy, a változatosság kedvért ugyancsak Celanról szóló dolgozattal, és volt már annyi, akkor persze még kezdetleges tanulmányom a témában, amelyből körvonalazódhatott egy viszonylag konkrét doktori disszertáció terve. Jelentkeztem több doktori programra, Bacsó Béla professzor, az ELTE Esztétika Tanszékének vezetője szinte teljesen ismeretlenül, nagyon kedves módon, Celan iránti elkötelezettsége okán vállalta a témavezető szerepét, végül is az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskola összehasonlító irodalomtudományi programján kaptam ösztöndíjat ezzel a témával. 2013-ban jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége irodalomtudományi könyvsorozatában a Nyelv/Rács/Törés című nagyobb volumenű, majdnem háromszáz oldalas tanulmánykötetem Paul Celanról. Azóta persze ennek is volt nemrég, idén egy javított-bővített változata, miként magad is tudhatod, de körülbelül ez az időszak volt a fordulópont, amikor egyre inkább úgy érezem, inkább az irodalomelemzés-irodalomértelmezés az én világom, s nem annyira a szépírás, amelyet legjobb esetben is erősen középszerűt tudtam csak művelni, úgy érzem. A szépírói identitás fokozatosan csúszott át az irodalmári „szakértelmiségi” identitásba, és ebben a Celanról írott értelmezések – a maguk hiányosságaival együtt – nagy szerepet játszottak, úgy érzem. Egyébként így, a doktori értekezés megvédése után, melyen ugyancsak dolgozhattam volna többet – megítélésem szerint a kapott cum laude minősítés is teljesen reális és rámutat a disszertáció, valamint az én máig sem tökéletes német nyelvtudásom és germanisztikai irodalomtörténeti felkészültségem hiányosságaira –, a Celannal való körülbelül ötévnyi – persze nem megszakítások nélküli – értelmezői foglalkozás után a pont az i-n az a bizonyos idei megjelenésű, „Vannak még dalok túl az emberen” című tanulmánykötet. Megkaptam többektől azt a kritikát, hogy nóvumot nem tartalmaz, csak minden eddigi Celanról írott tanulmányomat, kissé pontosítva, javítva, átdolgozva, szubjektíve azonban mégis úgy éreztem, szükség van rá egy hosszú folyamat lezárásához. Talán hiba volt a megjelenése, de úgy érzem, és ebben nincs semmi nagyképűség, hogy minden értelmezői szöveget, amelyet e bizonyos németajkú szerzőről magyar nyelven elkövettem, a maga tökéletlenségével és hiányosságával, pontatlanságával és szubjektivitásával együtt, mert szükség volt rájuk ahhoz, hogy a szépírás szüneteltetése / magam mögött hagyásával párhuzamosan kialakuljon az irodalomértelmezői identitásom, ha van olyan…

 

Zsávolya Zoltán: Mennyire látod úgy, hogy ha egy fiatal tudósjelölt akar valamit a szakmában, akkor viszonylag kevéssé lehet független és csatlakoznia kell valamelyik tudományos szekértáborhoz? Én magam a kortárs magyar irodalomban és irodalomtudományi életben sajnos az erőteljes szekértáborosodás jelenségét látom, s persze valahogy így volt ez már az én fiatalkoromban is, de most talán „klikkesebb” és politikailag is terheltebb a humánértelmiségi élet, mint valaha. Sok mindennel foglalkoztál, nehéz téged besorolni bárhová is irodalomtörténészileg. Fiatal irodalmárként mit érzékelsz mindebből a tendenciából, miként törekszel a függetlenségre, s te hová helyezed el magadat?

 

Kántás Balázs: A kérdésed úgy vélem, bizonyos szempontból már magában foglalta az egyik lehetséges választ is, de a kérdés nagyon összetett, bonyolult és nem csak egyféle válasz létezik. Sajnos, egyik oldalról teljes mértékben úgy látom, ahogyan te is látod a helyzetet, és szerintem a probléma korántsem új keletű vagy csupán a most még fiatal nemzedék, az én szűkebb vagy tágabb értelemben vett nemzedékem problémája, hanem egyetemes jellegű probléma, az egész magyar tudományos értelmiség problémája. A szekértáborosodás sajnos igen erőteljes jelenség, és több szinten megfigyelhető – intézményi szinten, az irodalomról való gondolkodás módja, iskolák, iskolázottságok és tájékozódási pontok szintjén, valamint igen, sajnos ki kell mondani, politikai, pártpolitikai szinten is. Sajnos azt látom, hogy a magyar értelmiség általánosságban – és maradjunk most egyelőre a bölcsészettudományi diskurzusnál, azon belül is az irodalomtörténészek világánál, mert mindkettőnknek erre van a leginkább rálátásunk – nagyon, már-már szélsőségesen megosztott. Léteznek persze üdítő kivételek és normálisan gondolkodó emberek, de sajnos, sokan szeretik magukat ahhoz képest meghatározni, kivel nem értenek egyet és hová, kik közé nem tartoznak. A függetlenség lehetősége – nehéz kérdés, ha csak a saját tapasztalataimra hagyatkozom, akkor azt kellett látnom, hogy az egyetemen a doktori képzés alatt magam is azt tapasztaltam, hogy működik az intézményen belül két-három szakmai műhely, kutatócsoport és iskola, mely egy-egy tekintélyes professzor nevével fémjelezhető. No és bizony az a fiatal tudósjelölt, doktorandusz választja a legjobb utat, aki idejekorán bekapcsolódik valamely folyó kutatási projektbe, esetleg már olyan disszertációs témával is jelentkezik a képzésre, melynek van néminemű köze az intézményben folyó kutatáshoz, ezáltal pedig akarva-akaratlanul megtanul egy gondolkodásmódot és tagja lesz egy emberekből álló szakmai csoportosulásnak is. Nevezhetjük ezt persze csúnya szóval klikknek, szakmai érdekcsoportnak, lobbicsoportnak is, de én a magam részéről önmagában ebben még nem látok kivetnivalót – jórészt egyébként a teamwork-alapú kortárs magyar kultúra- és tudományfinanszírozás az oka az ilyen kutatócsoportok létrejöttének és működésének. Meg aztán, bár a bölcsészet művelése alapvetően magányos tevékenység, de nagyobb teoretikus vagy filológiai kutatási projektek csapatmunkában eredményesebben megvalósíthatók, több ember szakmai együttműködése szellemileg nagyon produktív lehet. Megítélésem szerint, ha egy fiatal irodalomtörténész, vagy éppenséggel bármilyen tudományágban tevékenykedő tudósjelölt bekapcsolódik egy projektbe és valamennyire ott szocializálódik bizonyos idősebb kollégák mellett – ez nem feltétlenül mondja magával a (szellemi, gondolkodásbéli) függetlenség feladását... Az egyébiránt csak az én egyéni habitusomból fakad, hogy bár a doktori képzés ideje alatt volt lehetőségem két, az egyetem falai között működő kutatócsoport munkájába is beállni, és – kötelező jelleggel, kreditpontokért cserébe – az egyik munkában még részt is vettem egy ideig, sok más doktorandusz évfolyamtársammal hasonlóan, de nagyobb késztetést nem éreztem egyik kutatócsoportba, szakmai iskolába való belépésre, betagozódásra sem. Egyébként persze néven lehet nevezni nyíltan is a három irodalomtudományi műhelyet, az egyik Kulcsár Szabó Ernő professzor Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportja, a másik a részben Szegedy-Maszák Mihály professzor által vezetett Kosztolányi-kutatócsoport, a harmadik csoport pedig – mellyel egyébként disszertációs témám okán is a legkevesebb kapcsolatom volt – az ELTE-ről való távozásáig Tverdota György professzor valamivel lazább szerveződésű, tudomásom szerint egyébként informális keretek között jelenleg is létező műhelye, tanítványi köre volt. Voltak, vannak olyan nemzedéktársaim, kollégáim, akik teljesen helyes módon az említett három, ELTE BTK-n működő tudományos műhely keretein belül, vagy legalábbis azon keresztül találták meg a helyüket fiatal tudósjelöltként a szakmában. Értem ez alatt, hogy intézményi állásba kerültek, ezért kapnak fizetést tanársegédi vagy tudományos segédmunkatársi beosztásban. Én magam sajnos, és ez nagy hátrány, nem vagyok egy csapatjátékos, a bölcsészet művelését, az irodalomértelmezést, már amennyiben nem valóban, kifejezetten valamiféle filológiai team-munkáról van szó, alapvetően magányos tevékenységként fogom fel… Ugyanakkor hangsúlyoznom kell, hogy nem a team-munkával van bajom személy szerint, ezt egy teljesen helyénvaló dolognak tartom, ha magam nem is vagyok rá annyira alkalmas. Ez már legyen az én gondom. Sokkal nagyobb baj ugyanakkor az, és ezt látni nem csupán az irodalom és az irodalomtudomány diskurzusában, hanem az egész magyar értelmiségi életben, hogy sajnos több értelmiségi csoportosulás akár intézményes, akár informális(abb) keretek között igen gyakran másokhoz képest, mások ellenében határozza meg magát. A másoktól való távolságtartást olykor személyes sérelmek, olykor szakmai gondolkodásbéli ellentétek, olykor pedig ezekkel igen szoros összefüggésben tudománypolitikai és / vagy aktuálpolitikai ellentétek eredményezik. Talán egy kissé én dimenzionálom túl a dolgokat, és fenntartom magamnak a tévedés jogát, de ugyanakkor meglehetősen borúlátó is vagyok, és úgy látom, a kortárs magyar értelmiségi diskurzus egyik fő, alapvető problémája a megosztottság. Az értékpluralizmus, továbbá ezzel együtt a lehető legnagyobb fokú szakmai-gondolkodásbéli függetlenség rendíthetetlen híveként amondó vagyok, ha emberek, értelmiségiek már nem is tudnak ilyen-olyan nézet- vagy érdekellentétek miatt valamiféle konszenzusra jutni és produktív párbeszédet folytatni egymással, legalább az „élni és élni hagyni” elvének mindenképpen érvényesülnie kellene. Sokszor még ezt sem sikerül megvalósítani. Pedig a megosztottság, a marakodás, jóllehet, Magyarországon ennek, mint tudjuk, évszázados történelmi hagyományai vannak, sajnos a legimproduktívabb és leggyarlóbb dolog a kortárs értelmiségi diskurzusok mindegyikében – nem csupán a mostani politikai-gazdasági helyzetben, mikor például ilyen-olyan okokból kifolyólag olyan kevés jut a kultúrafinanszírozásra, hanem egyébként, általánosságban, gazdasági és politikai körülményektől függetlenül is. Ez ellen persze az ember csak egyéni szinten tud tenni, ha maga megpróbál viszonylag normálisan gondolkodni.

 

Zsávolya Zoltán: Az világos, hogy fiatal irodalomkritikusként-irodalomtörténészként egyfajta szabadgondolkodásra és a szakmai érdekcsoportoktól való viszonylagos függetlenségre törekszel. Ugyanakkor köztudottan nem vagy remete, sok emberrel állsz kapcsolatban és sokaktól, sokat tanultál is. Kik azok az emberek, kortárs magyar irodalomtörténészek-kritikusok, akik szakmailag a legnagyobb hatást tették rád, mint fiatal szerzőre, és kik azok, ha vannak ilyenek, akiktől elhatárolódsz?

 

Kántás Balázs: Én a függetlenséget nem feltétlenül valami romantikus, mindennel szembemenő, örök ellenzékiségként definiálom, habár aki ismer, az pontosan tudja, hogy időként mind szakmai, mind emberi téren tudok iszonyúan konfrontatív lenni, s mit tagadjam, ebből hátrányaim, szakmai és személyes konfliktusaim is származtak az évek során, de hát az értelmiségi már csak olyan, hogy ragaszkodik a véleményéhez és olykor kifejezetten szeret vitázni. Egyébként hangsúlyozottan sosem keverem a szakmai véleményeket és azok ütköztetését a személyes ellentétekkel, legalábbis igyekszem nem keverni, már amennyire emberi gyarlóságom engedi – sajnos, egyébként úgy látom, emberek gyakran abba a hibába esnek, hogy személyes, érzelmi alapon, részben vagy egészben aktuális magánemberi viszonyuk függvényében látszanak megítélni egymás szakmai teljesítményét… Igen, a függetlenséget – értve ez alatt persze főként a gondolkodásbéli függetlenséget, hiszen példának okáért anyagilag, támogatások, ösztöndíjak, álláshelyek tekintetében szinte minden publikáló kortárs magyar értelmiségi függ valakitől vagy valamitől, államtól, kormánytól, kiadótól, szervezettől, intézménytől, kollégáktól, stb., ami nincs jól, de nehéz rajta változtatni –, a dolgokról, a világról, többek között az irodalomról való szabad gondolkodást egyfajta értelmiségi létmódnak, alapértéknek tekintem. Mindig hangsúlyozni szoktam, hogy én sok emberrel, sokféle, egymást akár látszólag kizáró gondolkodást követő emberrel jó szakmai és emberi kapcsolatban vagyok, ennek pedig az oka nem valamiféle cinizmus vagy politikai-érdekcsoportbeli szélkakasság, hanem az, hogy én mindenkor emberekkel, kollégákkal, nem pedig érdekcsoportokkal és ideológiákkal vagyok jóban. Szerintem egy normálisan gondolkodó, a világban nyitott szemmel járó értelmiségi szemében nem kellene, hogy kizárják egymást különböző világnézetek, és nem feltétlenül kell ellenségnek, de még csak ellenfélnek sem tekinteni azt az embert, aki mást gondol, mint mi magunk. Ha egészen konkrét személyekre akarsz rákérdezni, bár mindkét egykori egyetemi tanáromtól eltávolodtam kissé, s egyikük sem volt például a doktori témavezetőm, szorosan véve nem tartozom a tanítványi körükhöz sem, de hangsúlyozottan csak nagy tisztelettel tudok beszélni Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály professzorokról, valamint MA-szakdolgozati és OTDK-témavezetőmről, Kulcsár-Szabó Zoltánról, akiktől nagyon sokat tanultam az irodalomról való gondolkodás terén. Sokban alakította továbbá az irodalomhoz való viszonyomat megboldogult irodalmári mesterem, Géher István, nem csak az irodalomértelmezés, hanem a szépírás és a műfordítás terén is – már persze, ha lehet szépírói és műfordítói teljesítménynek nevezni azon szövegeket, melyeket, bár én írtam és fordítottam, de perpillanat meglehetősen távolinak érzek önmagamtól… Az idősebb kollégák közül nagy hatást gyakorolt rám ezen kívül példának okáért Szepes Erika, Bertha Zoltán és Szigeti Csaba. Mindhármukkal jó baráti és kollegiális kapcsolatban vagyok, és bár ők maguk is más és más irányzatát képviselik az irodalomértelmezésnek, mindig nyitottak voltak szinte mindenféle irodalom és irodalomfelfogás felé, és fiatal, irodalommal foglalkozó emberként én is sokat köszönhetek nekik az irodalomról való mindenkori nyitott gondolkodás terén, illetve az értékpluralizmus tekintetében. Meglehetősen sokra tartom továbbá Ködöböcz Gábort, az Agria főszerkesztőjét, aki irodalomtörténészként és szerkesztőként is ugyancsak mindig az értékpluralizmusra és a nyitott gondolkodásra törekszik, s teszi ezt olykor árral szemben. De megnevezhetek másokat, akinek irodalomértelmezői nyitottsága és szakmai morálja nagy hatást gyakorolt rám – volt tanáraim közül példának okáért ilyenek Eisemann György, Bengi László vagy Bednanics Gábor, és a sort még folytathatnám. A saját nemzedéktársaim közül kiemelhetem a velem egy nap híján pontosan egykorú, hihetetlen munkabírású és rengeteg témával foglalkozó, s azt hiszem, hozzám hasonlóan igen nyitott gondolkodású Soltész Mártont – az említett kolléga egyébként nem titkoltan kedves barátom is, azt gondolom, nem véletlenül. Számos ember munkáját igyekszem továbbá figyelemmel kísérni, s olykor hatást is gyakorolnak a hangsúlyozottan eklektikus gondolkodásomra, de azt hiszem, nem volna értelme, ha felsorolnék még vagy huszonöt kortárs magyar irodalomkritikust / irodalomtörténészt a legkülönbözőbb generációkból, hiszen a számomra személyesen legfontosabb neveket már felsoroltam. Ellenségeket, ellenfeleket egyébként pedig nem gyűjtök vagy listázok, legfeljebb akad egy-két kolléga, akivel valamiben nagyon nem értünk egyet, ami viszont akár produktív szakmai viták alapja is lehet…

 

Zsávolya Zoltán: Értek bizonyos kritikák, mely szerint kritikusi teljesítményedben a mennyiség kissé a minőség rovására megy. Egy időben tényleg sokat publikáltál, s én magam is olvastam tőled nagyon jó és kevésbé jó, felszínesnek ható írásokat. Mi a véleményed minderről? Érdekelnek továbbá a „kritikacsinálás” műhelytitkai egyéni szinten – hogyan és milyen tempóban szoktál dolgozni? Van egy napi írási-olvasási penzumod, vagy inkább rendszertelenül, kampányszerűen „működsz”?

 

Kántás Balázs: Egy időben, mondjuk MA-hallgatói éveim végén és doktoranduszhallgatói éveim alatt valóban elég sokat – mondhatni, nagyon sokat – publikáltam, és bár van pár tucat, jóindulattal tanulmánynak is nevezhető írásom, a nagyszámú publikációm igen jelentős része kortárs irodalmi tematikájú könyvkritika. Ezeket hol személyes indíttatásból, hol folyóirat-szerkesztőségek kérésére, rendelésére írtam, és bár különböző hosszúságú írások vannak közöttük, meg ugyan talán nem bántam a megírásukat és a közlésüket, de ha újrakezdeném a pályát, akkor bizonyosan kevesebbet írnék meg / publikálnék közülük. Mindazonáltal a nagy mennyiségű kritika megírása és a folyóiratsajtóban való intenzív jelenlét kétségtelenül jó iskola volt egy fiatal, önnön íráskészségét próbálgató, saját szakmai meggyőződéseit és értékítélet-alkotó képességét kereső-formáló irodalomkritikus számára. Egyébként ellentmondásos kérdés, érdemes-e sokat publikálni viszonylag könnyed, rövid-közepes terjedelmű könyvbírálatokat, vagy pedig az ember azt teszi jobban, ha csak évente négy-öt nagyobb lélegzetű írást (tanulmány, tanulmányba hajló kritikát, stb.) ad ki a kezéből, de azok tényleg becsülettel megírt, elmélyült szövegek. Egy további aspektus, hogy a kritikaírást több folyóiratnál megfizetik, no persze saját tapasztalataim semmiképpen sem olyan mértékben, hogy érdemes legyen szakmányban csinálni, minden mást hanyagolva, csak és kizárólag mennyiségi alapon dolgozva. Egyébként én tudatosan sosem dolgoztam mennyiségi alapon, csak valahogy így alakult – utólag pedig természetesen látom, hogy egy időben a mennyiség valóban a minőség rovására ment. Ugyanakkor szakmailag, szakmai etikailag nem volna tisztességes, ha megtagadnám az évekkel ezelőtt írott kisebb lélegzetű szövegeimet, és azt mondanám, az ott akkor nem én voltam, hanem teszem azt a nyelv szubjektuma diktálta nekem azokat a bizonyos szövegeket. Valóban, több fiatal és idősebb kollégától is megkaptam ama véleményt különböző változatokban, sokszor elég kendőzetlenül, hogy alapvetően nem olyan rossz az, amit csinálok, de kritikusként a mennyiség a minőség rovására megy… Ugye több kritikakötetem is megjelent, ma ezek egy részét is elég felemásnak látom, s talán egy színvonal alá az ember már nem megy egy idő után – bár tegyük hozzá, a kortárs magyar irodalmi életben nem olyan nehéz dolog a folyóiratpublikáció-képesség színvonalát megugrani, ha létezik ilyen –, úgy gondolom, anyagukat érdemes lett volna jobban megszelektálni, egyes kisebb lélegzetű írásokat pedig a folyóirat-publikáció után kötetbe semmiképpen sem kellett volna foglalni. Perpillanat úgy érzem, ha publikációs lehetőség adódik – nekem több esetben adódott, s a doktori képzés ideje alatt például egyetemi hallgatói önkormányzati, alapítványi és állami támogatás is adódott –, nem kell feltétlenül kihasználni, illetve elhamarkodni semmit sem kell. Én talán elhamarkodtam több dolgot, de ismétlem, egyes publikációim elhamarkodottságát a maguk ifjonti hevével és gyermekbetegségeivel együtt utólag is vállalom. Egyébként a rendszerváltás óta nagyot léptünk előre azon a téren, hogy már korántsem tabu, ha egy fiatal, mondjuk harminc éves kor alatti irodalmár tanulmány- vagy kritikakötetet publikál, akár még jóval a doktori fokozat megszerzése előtt, akár egymás után többet is, s egyre inkább ezt a tendenciát látom a saját nemzedékemben is, így az én esetem sem különösebben kirívó, legfeljebb mennyiségi szempontból. A sok publikáció miatt egyébként sem valamiféle szégyenérzetem, sem pedig valamiféle értelmiségi fensőbbségtudatom nincs példának okáért a nemzedéktársaimhoz képest, akik között szubjektív tapasztalatom szerint nem divat, nem ildomos tendencia túl sokat publikálni, inkább a mennyiségileg kevés, de a nagyon alapos írások közlése a hallgatólagos szakmai etikett, elvárás. No persze általánosítani nehéz, s ahány ember, annyiféle munkatempó. Magamat egyébként munkabíró középszernek tekintem, és talán ebben nem is tévedek. A magam grafomániája azonban hangsúlyozottan inkább a múlt részét képezi, és bár nyilván nem tettem le a tollat / klaviatúrát, sokkal megfontoltabban és kevesebbet írok, bármiről is legyen szó. Heves fiatal kritikus voltam, mondhatni, de most már inkább fontolva haladok. A doktori védésem óta egyébként – különböző okokból – alig írtam bármiféle metairodalmi szöveget is, el vagyok maradva több elvállalt kritikával… Eldöntöttem továbbá, hogy kisebb lélegzetű kritikát, recenziót, könyvbírálatot, mely talán műfajánál-terjedelménél fogva is majdhogynem alkalmatlan egy bizonyos fokú elmélyültségre, a jövőben már nem fogok írni lehetőleg egy folyóirat számára sem, és ha kortárs irodalmi alkotásokról kritikusként formálok véleményt, azt csak nagyobb lélegzetű, tanulmányba hajló írásokban, tanulmányigényű kritikákban kísérelem meg. A műfajhatárok az irodalomról való beszédben / írásban persze gyakorta elmosódnak. No és persze mindezt nehéz számszerűsíteni, a bölcsészetet pedig korántsem kilóra mérik, de saját tapasztalataim alapján egészen konkrétan úgy érzem, hogy olyan húszezer leütéses cikkek környékén, illetve azoktól felfelé kezdődik az a terjedelem, amelyben már tanulmányírói igénnyel lehet beszélni akár egy konkrét irodalmi műről, persze lehetőleg tágabb kontextusba helyezve. Ez persze nem valamiféle doktriner, kvantitatív megközelítése a kritika- / tanulmányírásnak, csak az ember valahogy ösztönösen érzi, mi az a terjedelem, amelyben egy bizonyos komolysági szintet el tud érni a valamely műről, témáról való mondanivalója nyelvi formába öntése terén… A kritikacsinálás mikéntje, hogy erre a kérdésedre is válaszoljak, nehéz kérdés, mert szerintem egyénenként teljesen változó mind az ember munkatempója, mind a munka hogyanja, és nem biztos, hogy egyik értékesebb, mint a másik, főként a textuális végtermékek szempontjából. Engem például egyesek szorgalmas szerzőnek látnak-hisznek, mégis, a napi szintű, szigorúan meghatározott mennyiségű penzum nem az én világom. Bár minden nap olvasok valamennyit, persze, a legkülönbözőbb dolgokat, inkább kampányszerűen dolgozó ember vagyok, aki akár hetekig semmit nem ír és teljesen más bölcsészeti témákkal foglalkozik, majd leül, elolvassa a recenzálni szándékozott művet, jegyzetel hozzá, megnéz egy-két dolgot, és addig nem is igazán hagyja abba a munkát, amíg el nem készül az adott szövegnek legalább az első próbaverziójával. A tanulmány ebből a szempontból nyilván kissé más műfaj, de klasszikus értelemben vett tanulmányt a doktori értekezésem óta szintén nem igazán írtam, és mostanában úgy érzem, nincs is rá erőm, no és főleg időm…

 

Zsávolya Zoltán: Kissé közhelyszerűen, de így a végén ezt is megkérdezem: mik a további terveid, min dolgozol éppen?

 

Kántás Balázs: Jelenleg szabadúszó mű- és szakfordítóként tevékenykedem, s hogy ki tudjam fizetni a villanyszámlát, több nagyobb volumenű munkám is van folyamatban, ezekkel foglalkozom. Közben persze igyekszem az év végéig vállalt három-négy közepes vagy nagyobb volumenű kritikámat becsülettel megírni. Dolgozom továbbá Bíró József költő-performer, a kortárs neo-avantgárd poézis – performanszművészként való nemzetközi hírneve és elismertsége ellenére egyébként idehaza az irodalomkritika által méltatlanul elhanyagolt – „nagy öregének” munkásságáról egy kisebb volumenű, esszéisztikus tanulmánygyűjteményen. Ennek alapszövegei, esszéi, kritikái jórészt készen vannak és egy részük már jóval korábban megjelent, de még folyamatos csiszolásra, egységesítésre és filológiai pontosításra szorulnak, ezt a kötetet próbálom az év végéig befejezni és publikálható formába hozni. A 2016-os évről pedig még nem tudok beszélni, hiszen ennyire előre nem tervezek. Igyekszem tenni a dolgomat, ha és amennyiben az az irodalomkritikusi tevékenység…

 

Zsávolya Zoltán (1968)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.