Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Élni hagyni és nem bántani

 

Báthori Csaba: Elemi szonettek

Napkút, 224 oldal, 1990 forint

 

A magyar Rilke. Báthori Csabát így is lehetne aposztrofálni, hiszen tűpontos lírája és poszt-reneszánsz erudíciója méltán tette híressé őt komoly és hiteles megszólalásai kapcsán. Hölderlin, Beckett, Ted Hughes, Goethe fordításai ott sorakoznak a mértékadó könyvtárak polcain. Mostani kötete szonett könyv. Benne vannak a nagy elődök rezzenései, vízjelei, de mégis egyedüli, összetéveszthetetlen hang.

 

Az irodalomtudományi paradigmaváltásról

Szepes Erika három szakkönyve ürügyén

 

 

1. A mocskos mesterség – gondolatok a paradigmaváltásról

Szepes Erika, az egyik legtermékenyebb és legsokoldalúbb kortárs magyar irodalomtörténész érdekes tanulmánykötetet publikált nemrégiben.[1] Bár köztudomású a szakmán belül, hogy irodalmári értékrendje mondhatni szöges ellentéte a korunkban oly divatos, Magyarországon a ’90-es évek végén lábukat megvetett és azóta talán kissé szélsőségesen akadémizálódott irodalomtudományi irányzatoknak (hermeneutika, recepcióesztétika, dekonstrukció, diskurzusanalízis, stb. – a sort hosszan folytathatnánk), A mocskos mesterség című könyvében nem egyszerűen másként gondolkozik, hanem koncepciózusan és bátran szembemegy és vitába száll e megítélése szerint túlzottan elméletcentrikus, a műveket olykor szélsőségesen a teória szolgálatába állító irányzatokkal. Talán nem túlzás azt mondani, hogy programja szerint e tanulmánykötet mintha megkísérelné újraindítani, de legalábbis felidézni és továbbgondolni a ’90-es évek nagy irodalomtudományi szellemi összecsapását, az úgynevezett kritika-vitát.

 

Áttetsző nyelv avagy a mondat jó íze

Ámosz Oz: Barátok között

Európa, 180 oldal, 2990 forint

Fordította: Szilágyi Erzsébet

 

A nyelvet minden beszélő újraalkotja. A nyelv soha nincs kész. Szakadatlanul létrehozza önmagát. És mennyivel inkább gazdagodik, ha maga a szó embere, az író dolgozik vele. Ámosz Oz esetében pláne, hiszen ő sajátosan áttetsző nyelven, szikár stílusban szólaltat meg egy különös gondolkodásmódot. És van nyelve hozzá. Kiépíti az események szőnyegmintáin keresztül magát a regény-nyelvet, ami világot kreál.

 

Különös kötetet vehet kezébe az olvasó: 2014 novemberében megjelent Varga Klára első regénye, a Múzsakarbantartási alapismeretek. Címlapját és a fejezeteket Egyed László letisztult grafikái ékesítik, a szöveg méltó képzőművészeti kísérőiként.

A Múzsakarbantartási alapismeretek egyfajta fejlődésregényként is értelmezhető - persze nem könnyű, és talán nem is kell kategóriákba szorítani, hiszen semmi és senki, aki él, nem tűri el a szárnyszegést, a bezártságot, márpedig egy jó szöveg: él. Annyi mégis elmondható, hogy szerkezete nem egyenes vonalú, inkább körkörös és egyben spirális, akár a középkori értekezések, nyelve pedig képekben gazdag.

 


Magánlabirintus

Kötetbemutató

 

Kőhalmi Ildikó negyedik kötetét veheti most kezébe az olvasó.

Pár évvel ezelőtt a Narancs galaxis egyik verse került elém az interneten. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amit a 184. szútra okozott. Sokáig ott villogott szemem előtt a szó: megrekedés.
Azt hiszem, ez a 21. század népbetegsége. Mindannyiunk betegsége. Talán elérkezett a szembenézések, elszámolások ideje.

Ha az ember elmerül kicsit a virtuális világban, sorozatban kaphat útravalót, műanyag dobozba zárt késztermékeket a sejtszintű éhezésére, válaszkereséseire. De csak ideig-meddig oldódik a feszültség. A rengeteg szerzett sérülésre nem elég néhány sebtapasz, nagyon mélyre kell utazni, visszarétegződni, egészen addig a helyig, ahol az elme magára marad démonaival.

Határozottan élvezem, hogy a 'Kőversek' központozás nélküliek. Nem gyorséttermi értekmindentjólmegmondtad. Aki veszi a fáradságot, hogy kutasson a szavak között, nekiszaladjon másodjára is, és sokszor többértelmű sorokat válasszon ki magának, az a végén valódi kincset kap.

 

Organizmus, panoráma

Szerteágazó történet, árnyas mappa



Berkovits György: V. és Ú. /I-II.

Díszcserje kisasszony, Jelzőművész

L'Harmattan, 720 oldal, 4490 forint



Míg a honi fiatal irodalom újabb értékopciókat és hagyománykonstrukciókat regisztrálva végrehajtott egy friss „fordulatot” az utóbbi években, amely során a posztmodernség egyik értelmezését, a hozzá való viszonyulást felváltotta egy másik, magyarán az elszabadult nyelvűt egy szintetizáló, eklektikus látás[1]. Berkovits György tíz év után újra jelentkezett egy jó könyvvel, amelyben mintha ehhez az új folyamathoz akart volna egy példázatot/adalékot szolgáltatni.

 

Úgy jöttem meg tegnap Erdélyből, hogy élményektől és vádliban megannyi kilométertől duzzadva majd leülök ide, és monitorra vetem könnyed, szellemes és magabiztos recenziómat Spiró György Feleségversenyéről. Ezzel szemben arra érkeztem haza, hogy meghalt két múltbéli jó barátom pár nap különbséggel, bennem pedig tompa, sajgó bénultság. Sok a halottam mostanában, és nem vagyok könnyed, se szellemes. A könyv viszont jó.

Spiró mondja egy interjúban: kétféle író van. Az egyik az író-író, aki mindig önmagát írja. Ők a lírai alkatú emberek. Hol a szememre vetik, hol ellenkezőleg, hogy bármiről írok kritikusi szemmel, az vallomásos próza. Pedig nem kellene ezt sem, azt sem; csak lírai alkatú ember vagyok. És ha a borultságból, borúból lesz az eső –ez olyan klíma: itt folyton beborul –, mert nem egy optimista alkotásról van szó, akkor mondhatom, ugye, hogy nem is borúlátásra, hanem esőlátásra szerettem bele a könyvbe? De – szintén a szerző szavaival – ha engem írás közben elfog a rettegés, hogy ezt vagy azt hogyan fogják félreolvasni, le sem tudom írni a soron következő mondatot.

 

De hol is van az a senkiföldje?

Megkésett kapcsolódó esszé Bezeczky Gábor Irodalomtörténet a senkiföldjén című monográfiájához

 

 

Bezeczky Gábor Irodalomtörténet a senkiföldjén című, 2008-ban megjelent kismonográfiája a kortárs magyar irodalomtörténet-írás a viszonylag közeli múltban publikált egyik legérdekesebb, vitaindító jelleggel íródott szakmunkája. Tárgya ugyanis nem más, mint Kulcsár Szabó Ernő 1993-ban, majd 1994-ben újra megjelent rövid (késő)modern irodalomtörténeti szakkönyve, A magyar irodalom története 1945-1991 című munka. Bezeczky több huszonöt év – jelen kapcsolódó esszé írásának idején pedig már valamivel több, mint harminc év – távlatában illeti Kulcsár Szabó 1990-es évekbeli munkáját egy kissé megkésett, mégis könyvnyi terjedelmű bírálattal, ez azonban semmiképpen sem von le érdemeiből és alaposságából, valamint kemény, nem egy helyen ironikus kritikája ellenére abból a mégiscsak megnyilvánuló szakmai tiszteletből, amellyel tárgyához viszonyul.

 

– Simon Márton Dalok a magasföldszintről című kötetéhez

 

A korai beérkezettség bája és lehetséges buktatói – fogalmazódik meg a recenzensben Simon Márton Dalok a magasföldszintről című kötetének forgatása közben. Noha mindezek mögött kiérlelt költői gyakorlat, szakmai tapasztalatok rejlenek. Dokk-szerkesztés, átmeneti Telep-csoport, Előszezon alapítása, Mozgó Világ Nívódíj. Bár Simon Mártonnal, állítólag (honlapi vallomás szerint), 11 éves kora óta „nem történt semmi különös”. Ez végül is jól hangzik, akár egy Simon Márton-vers felütése is lehetne, hiszen „kevés ékítménnyel, a közbeszéd fordulataival” él, mondja Lator László. A mester személye illetve a felsorolt orgánumok lehetséges bizonyítékai a beérkezettségnek, amelyhez képest szinte „későn” jelent meg az első verseskötet. A feltörekvő ifjú irodalom, az útrabocsájtók, meg néhány közös metszet. Köztük, persze, Kemény István, akit lehet tisztelni, de mégsem fogadhatjuk el kritika nélkül a fülszöveg minden kijelentését. Például azt, hogy miért kapna az olvasó vigasztalást meg erőt és kitartást a kötet verseiből. Hiszen: „inkább tűnnek nagyon szomorú és nagyon pontos blogbejegyzéseknek”. A két állítás nyilván nem zárja ki egymást, de a magasföldszinti dalok legfeljebb túlélni segíthetnének, már ha bizonyos olvasatok szerint esetleg volna efféle céljuk.  Esti vázlat, reggel átolvasni mondja egy érdekes verscím, lehetne akár egy ciklusé, (ha lenne benne ciklus), vagy a kötet mottója is.

 

Nagyon finom lét-képek színvonalas

versekben kimondva

 

Bak Rita: Bomló perspektíva (2014, Kráter)



Nagyon színvonalas verseskötettel mutatkozott be Bak Rita, komoly, elmélyült és érzékeny költő. Ékes példa ez arra, hogy az ezredforduló előtti a poénkodó, szellemeskedő, nyelvjátékokat már-már nem használó, hanem lehasználó, agyonhasználó költészeti formáció nagy hányada kezd visszaszorulni. Bak Rita versei az ember és világ egzisztenciális találkozásának érvényes tapasztalatait mondják.

 

Firkák és Kései zsengék közé szövődnek Zalán Tibor legújabb kötetének, a Holdfénytől megvakult kutyának a költeményei, tematikailag érezhetően a 2012-es Fáradt kadenciák folytatásaként, noha az ottani, formai szempontból fegyelmezett „egyhúrúságot” most stílusbeli variációk arzenálja váltja fel. „Nem változtat szövegén a dallam” – ahogy Határ Győző írta, utalva József Attila egyik motívumára. 

 

Zalánnál az utóbbi évek verstermései a melankólia, az élettől való búcsúzás jegyében fogantak – a fülszöveg is ezt támasztja alá. Remélhetőleg inkább újabb álruhák, gesztusok próbálgatásáról van szó, ahogy Keresztury Tibor fogalmaz: „egy mindennel leszámolt ember szerepében beszél egy hang benne”. 

 

VONÁSOK PROSPERO ARCKÉPÉHEZ
ESSZÉKRITIKA-EGYÜTTES GÉHER ISTVÁN LÍRAI ÉLETMŰVÉRŐL

 

 

A peremre szorult bölcs palackpostái

Esszékritika a Mondom: szerencséd című kötetéről

Géher István első kötete az 1980-as évek magyar költészetének igen fontos, a kortárs magyar irodalomról való korabeli gondolkodást megváltoztató darabja[1] volt, mely most, harminc-egynéhány év múltán is megérdemli az olvasói figyelmet.

A géheri költészetre oly jellemző, mindig és mindenhol mintegy vízjelként jelenlévő, keserédes, sokszor szomorkás hangnemet megütő, mégis játékos-ironikus alanyiság már itt, a Mondom: szerencséd verseiben is tetten érhető. Bár a kiváló formaművész Géher István, akitől elidegeníthetetlen az irodalmárság / irodalomtudósság, rengeteg kötött formát kipróbál és e kötött formák keretei között rengeteg magyar és külföldi szerzőt megidéz, számtalan maszkot magára ölt, vershangja mindig következetes marad. Az olvasónak nem lehet kétsége afelől, hogy minden maszk mögül ugyanaz a Géher István szól hozzá kissé elváltoztatott, de felismerhető hangon – a költő, az irodalomtörténész, a tanár, az ember.

 

A vér, a szellem és az írás

Anyag és üzenet. Jézus vérében benne van az evangélium. Maga a makulátlan vér hordozza a jó hírt. Voltaképp az írást feszítették keresztre. A logosznak folyt ki a vére. Mert Ő a testté lett ige. Azután erre a vérre épült az egyház. Jeruzsálem, Efézus, Korinthus és Filippi. Az ószövetségi szövetbe belevarrta az új szőnyegmintát. A kegyelem azután megtisztította a megtért eklézsiát. Szimbólum gesztusba nőve. Az egyház tulajdonképpen a bárka, amibe bemehetnek, aki meg akarnak menekülni. Aki meg nem, az Jónás cethalának a gyomrába kerül. Magyarán Abbadón ölébe. Minden ember átélte már egyszer a többi embert! Ha süllyed a hajója, sebaj, csak egy másik világba süllyedjen át! Gondolja a cinikus és sztoikus gnosztikus. Tehát, kár aggódni! Nem igaz. nem mindegy, hová pottyan a ponty. Örök a tévedhetetlenség, mint az értelem és az idő. A közvetlen érzékelés gerjeszti és tölti fel az „ivadékokat”. Lázasan érzékeli a „nemlét”. Hogy folyamatosan fenyegeti a Menny! A testbe költözés pillanata maga az ihlet. A lélek szinesztéziája. Egy illat felfeslik. Az élet szövete alól előbukkannak „rejtett édességek”. Jézust újra felfedezi az idő.

 

Rainer Maria Rilke (Prága, 1875. december 4. – Valmont, 1926. december 29.) a 20. századi német nyelvű költészet egyik legjelentősebb képviselője. Talán legfőbb érdeme a költői nyelv szinte végtelen tökéletesítése volt. Egy ilyen nyelv kihívásait komolyan venni a „magyar Rilke” életre keltésében egyszerre lehetett becsvágya és volt kötelessége a fordítónak.

 
 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal