Videó

Magyar Írószövetség elnökválasztása


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Jahoda Sándor: Szavak kertje

 

 

Szavak kertje

 

 

Tóth Imre:

A kert

(és más novellák),

Pannon Írók Társasága,

2015

 

 

A kert címmel adta ki, idén, a Pannon Írók Társasága, Tóth Imre első prózakötetét. A szerzőt eddig csak (csak?!) lírikusként ismerhette a szakma, és az olvasóközönség, most pedig egy egész kertnyi történettel rukkolt elő, jelentkezett be – immáron az író is – „Új időknek új” novelláival.

 

Tóth Imre 1966-ban született. Azt mondják, hogy igazán érett, jó prózát, csak úgy ötven körül kezd el írni az író. A kert, tehát, mondhatni remek időzítéssel virágzott ki.

 

A hét (igen: 7) novellát tartalmazó vékony (és mélységes) kis könyv, különös, mágikus kalandozásokba „rántja bele” az olvasót. Mintha A kert ezzel figyelmeztetné – de egyúttal köszöntené, invitálná is – az olvasót: „Ki itt belépsz…” (vagyis, lefordítva: ha most kinyitsz és olvasni kezdesz engem), szellemtörténeti – vallási, művészeti, filozófiai utazásokra hívlak...

És, ha az olvasó elég „bátor”, hogy hökkentés nélkül vágjon neki ennek a szellemi-lelki kalandnak, bizony, később sem fogja megbánni.

 

Mindenekelőtt azért fontos kihangsúlyozni: A kert rövid ugyan, de tömény. 63 oldalas (értsd: fokos) „mindössze”, melyet nem lehet csak úgy (legalábbis nem ajánlatos), „egy húzásra leküldeni…” De félre a tréfát!

 

„Elkezdtem figyelni az embereket. Nézzük például B. életét” – írja, finoman, szellemesen, az első darabban (Aquitánia), a szerző; majd, kicsit odébb, szintén ugyanebben a novellában, megcsodálhatjuk ezt a szép, íves, költői alászállást is: „… elkezdett esni a hó, de olyan különös módon, mintha fekete madarak szárnyai csapkodnának a hópelyhek között”.

 

Mintha egy Arkangyal naplóját olvasnánk: egy tér- és idővándor szövegét. Tanúságtételt, egyfajta „Mennyei riport”-ot, A kert-ről. Arról a kertről, mely elsötétült, és elpoklosodott – arról a kertről, mely maga volt a Paradicsom. Vagy – adódik rögtön e kérdés –, esetleg mégsem teljesen veszett el ez a Paradicsom?

Az író, itt, mintha kissé neheztelve csóválná a fejét, mintha nem egészen boldogan törődne bele a (felismert) megváltozhatatlanba: „’Úgy tűnik, akárhol és akármikor lehet boldog az ember. És a boldogság, mint valami fantom, örökké üldözni fog, bárhová is megyek, bármit is csinálok’” (Rekonstrukció).

 

Tóth Imre érdekes összhangba hozta a – látszólag homlokegyenest – különböző vallási, filozófiai létszemléleteket. Meglepő gondolatokat kavart ki „alkímia-üstjében”. Kellett hozzá: egy jó adag keresztényiség, gnoszticizmus, és mintegy keleties fűszerezésül, az egészet ezotériával spékelte meg.

Legfőképp azért a kereszténység eszmeisége dominál a novelláiban – és a vég-tudatú, vég-váró apokaliptikusság. Pesszimista volna az író? – kérdezhetnénk. Vagy csak józan, realista? „Egy reggel arra ébredtem, hogy az a titokzatos, és meghatározatlan valami, amit sorsnak, végzetnek, világszellemnek, vagy éppen Istennek szokás nevezni, felmondta a velem kötött szerződést” (Szeptember harminc napból áll). Bizonyosan nem szívderítő gondolatok ezek. Mint ahogy ez(ek) sem: „A háború a legalkalmasabb idő a halálra, és most háború van. Az égben ugyanúgy, akár a földön” (II.)

 

Ám Tóth Imre prózaírói művészete nem csak sötét színekben (és azok különféle árnyalataiban) fénylik. Például ilyen szép – és mondhatjuk: gyönyörű – mondatokat is ki tud(ott) keverni a „palettáján”: „G. M. szemét keresi. Közelednek, és amikor odaérnek a találkozási ponthoz, úgy mennek el egymás mellett, félig egymás felé fordulva, mint a bolygók, akik csak évente egyszer találkoznak, de akkor sem állhatnak meg” (A kert).

 

A kert gazdag, színes, értékes mű, és Tóth Imre – íróvá nőtt benne. Még ha azt olvashatjuk is tőle, hogy: „Nos, G. nem járt ilyen kertekben, legalábbis életében nem” (A kert), az a meggyőződésünkön mit sem változtathat. Abbéli meggyőződésünkön, hogy a költő és az író egymás mellett van. Lehet, hogy egyforma magasak. Lehet, hogy egyformán erősek. Ezt még nem tudni. De: „Állunk, és szembenézünk a pusztulással” (A kert) – írja a szerző. És így csak az Őrzők beszélnek.

  
  
 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.