VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
akkor azt mondta a szomszéd néni, Kép forrása: Pixabay Eltelt három hét a „Búfelejtő”-i találkozás óta. Csabai Csabának többször eszébe jutott a három görög eredetű nevű ivócimborák. Egyszer ment le csak az emeletről, a közeli Bingó Presszóba egy sörre, de a srácokról, semmi hír nem volt. Még meg is kérdezte a presszós lányt, szép szőke, formás alakkal, de ő sem látta őket. Érezte, valahogy megkedvelte ezt a triót.
Az elmúlt napok írással teltek el. Jucus egyedül hagyta, elment a húgához Debrecenbe, olyan rokonlátogatásfélére. Csabai Csaba elhatározta, hogy egy elbeszélést ír az életének arról a szakaszáról, amikor a Végvári Erőműhöz került. Itt tanulta ki a lakatos szakmát. Voltak furcsaságok, buktatók. A történet színes írásnak indult.
Győztes
Tavaszt szuszog ma szerteszét, körém a zsenge rét, születnek lenge verssorok, a bánat elcsoszog.
Olyan szelíden ringva bont meséket fű, falomb, ezernyi álom, árnyalat szívemre rátapad.
A fény, akár a kisdedek, kacagva hempereg, karolja lágyan csönd, erő, legyűr, s a győztes ő!
Kovács Zoltán rézkarc A fiú sietett. Akkor is tekerte a pedált, mikor a lendület vagy lejtő – a kivénhedt, nagy múltú és becsületesen elbutult lovak ajzószere – amúgy is előre vitte volna. Nem szerette kihasználni a biciklijét, azt szerette volna már régóta, hogy valami nagyon fontos megváltozzon a környezetében, valaki, aki most erős, megrokkanjon, valami fabatkát se érjen ezentúl, hogy megmutathassa, ő mégis marad, nem fut el, nem őszül meg hirtelen – mint mikor egyszer azt hitte a fejbőre tenyérnyi bizsergéséről, hogy a haja is fehéredik közben – nem lesz akkor se tetszhalott, saját magától, a saját magányos ügyetlenkedésétől hátára fordult bogár, nem ájul el, mint akinek az ébrenmaradottak tartoznak azzal, hogy sorra elmondják, mi is történt a világban ájultsága percei alatt. Tekert akkor is, mikor nem kellett volna, hiába hallotta már párszor, hogy jó lenne még ez az erő holnap, ha majd az árnyékszéken ücsörögsz. Jó mélyen előre hajolt, nem akart nevetséges lenni, valahol azt mondták, a versenykerékpárokon egy magasságban van a kormány meg az ülés, hát ő is ilyesmire alakította a biciklijét, s így mintha visszaküldték volna valahová, ahonnan kidughatta a fejét, de mielőtt körbeforgathatta volna, kezdhette elölről a kibújást. Akárhogy igazgatta a kabátját, a két, végül is kitört váll az arcához csúszott, s úgy fogta közre, mint régen egy ritkán felbukkanó, izgatott rokon keze előkészítve őt ahhoz a nevetséges, cuppanós cviki-puszihoz.
a Holt Költők megvillantják a Holdat
A CINGÁR ÉS A KALAPOS
Hajnalban lement a vers pontosabban nem volt rest kimért léptekkel leballagott az alig térnyi térre inkább csak terecskére a villamossíneken át az áradó Duna partján megnézni ugyan ágál e még ott talapzatán az a ködbepipiskedő mutogatós cingár költőszobor ügyet sem vetve a megszeppent kiscsoportosok nemzeti hurkapálcikáira messze tekintve
Arra a jelenségre, amikor az ember képtelen ébren maradni, sokféle mondást ismerünk. Ha széplélek vagy, akkor használhatod az álommézzel kenték meg a szememet vagy a meghintettek álomporral kifejezést. Ha a túloldalon helyezkedik el az alap szókészleted, akkor jön a beájultam és a kinyúltam. Esetleg a kidőltem. Valahol középen van az elszundítottam, elpilledtem, elbóbiskoltam és társai. Nos, én nem tudnám megnevezni, mi történt velem tegnap délután. Addig emlékszem, hogy kiraktuk a konyhapultra a gulyásleves hozzávalóit, megittam a kávémat, aztán arra ébredtem, hogy Misi csörömpöl a levesmerővel, mert kész a leves. Meg a mosogatás. A duguláselhárítás. A kötelező telefonok. Kiesett két és fél óra az életemből.
Ó IFJÚSÁG
Ó ifjúság, ez a vad mén amely orrával ide-oda lökdösi a napot…
Ó ifjúság, ez a birodalom ahol csak annak van joga az élethez, ami tökéletes.
Légvár
Mintha nem is mintha visszhangom és a nagy mű, amit bőszen építgettem, egy titkos, láthatatlan tintával
Sohasem voltam ostoba, habár jó ideje azt hiszem, hogy láthatatlan vagyok. Olybá kell ezt tekinteni, mint egy filozófiát. Tolakodásnak semmi nyoma, mármint, hogy nyomulnék a filozófiában. Vagyis, hogy filozófiai kérdésekbe dugnám a fejemet, mint a strucc. Lazaság és derűs tekintet. Ez a jelmondatom. Hogyan kell ezt érteni? Különösen annak, akinek nincsen tekintete? Erről még nincsenek elképzeléseim. Nem vagyok rendetlen, csak szórakozott, ennél fogva a rendetlenség nálam a dekadencia jele. Láthatatlan világomban hogyan is képzelhetném másként? Sok értelme nincs, hogy önáltatással oldjam a bennem felhalmozódott feszültséget. Annak sem, hogy egyoldalúan szemlélődve túlzásokba essek. Az én filozófiám hasonlít a kígyóéhoz. Tekergőzni kell. Tanácsos lenne megszívlelnem saját tanácsaimat, ezért csak magamat ajánlhatom. Láthatatlanságom teljes tudatában. Ettől filozófus leszek, anélkül hogy belebonyolódnék a megoldhatatlanba. Most már megértem a férgeket, láthatatlanságuk kőnyomatait, vagyis évmilliókon átfurakodó életrevalóságukat. A gilisztákat, de még a galandférget is, meg a vakondot például. Nem tudom, mi az, hogy látni. Ezt az érzékelési módot, mint axiómát továbbmagyarázni lehetetlen. Számomra a világ nem vizuális. A világot láthatatlannak képzelem, tehát magamat is. Akkor vagyok láthatatlan, ha lebegek. Erről a fixa ideáról nem vagyok képes lemondani. Nem látom, csak érzem és azt képzelem, hogy mások is csak akkor látják, ha érzik, vagyis megtapogatnak. Időnként, egyszerűen azért, hogy szétfeszítsem a látszatot, tükörbe nézek. Hosszan magam elé téve bele mélyedek, azzal a várakozással, hogy meglátom magam benne. Már a felvetés is abszurd. A szájammal szemben a szám, az orrom beleszagol az orromba, a szemem farkasszemet néz a szememmel…
Idegen testek között sodródtam kitaszítottan, az eleven, ezer/hang/nyüzsgésű ember árban, mint haldokló esetlen rovar, a megszámlálhatatlanul sok láb kavargású hangyabolyban, kit öreg tudós világító pettyel jelölt, figyelni szokásait.
Homlokomon ott virított a jel, az élve temetettek kiáltása, eszelős, görcsös, csontig reszelt ujjú, szabadulni földet kaparó markolása, a kimeredt fogú, habos nyálat freccsentő, habzsolni, őrölni vágyó élni akarása, a kétkedés lidércfénye lobogott homlokomon, mikor rám pillantva hozzám értetek, mint fürge tajtékú folyóban, a siető zsombék szigetek.
Mr. Gibson halála Ragacsos lyuk tátong homlokán. Hájas tokája megnyúlt, szája tátva maradt, szemeiben üres rémület. Tojásdad arcán kimerevedett a percnyi elképedés, melyet egy váratlan, épphogy észlelt lövedék váltott ki. Kopasz fejéről izzadtságcseppek csorognak alá, a nyakon át, egészen a mellkasig, ahol a mellkas sűrű szőrzetében fennakadnak. A verejtékezés a nyári forróság miatt van, s vélhetően hozzájárult az asztal szélén heverő egytálétel is: gulyásleves. Annyit még a hírlapok is megírtak a titokzatos Mr. Gibsonról, hogy prózai életét egy multinacionális cég kihelyezett magyarországi igazgatójaként tengette, s hogy a csőd széléről munkaerő-leépítéssel kívánta visszahúzni a hazai leányvállalatot. Hogy ezt a meglepetést ennek köszönhette-e, talán titok marad, és különben is, mire volna jó, ha megtudnánk az okát? Bízzuk ezt a sekélyes feladatot az újságírókra. Mi megelégszünk azzal is, hogy nézzük Mr. Gibson tojásdad arcát, izzadt, hájas tokáját, s nézzük azt a méretes lyukat, amelyen keresztül éppen az ajtókilincsre látni.
Fotó: Félhelyes Erzsébet
Péternek a képzeletről
Ha maradsz, maradj önmagadnak.
Éntőlem mehetsz, én ugyan nem foglak leszopni, az biztos, mert ehhez azért már én is túl konzervatív vagyok. És nem félek, hogy félremész, félre is mész odakint. Bár lehet, hogy ez a trendi, a férfierő elvétele a nők által, az elbocsátás, a világba való kibocsátás előtt. Egyrészt, mert szerintem ez csak babona, hogy csak mind egy cseppig ki kell szívni, és mehet, mehet a férfi, mert a férfi huncut dolog, ha úgy hozza a sors, hát higít, felhigítja az ondót, ha nagyon muszáj. Legfeljebb több lesz benne a porsztatanedv és kevesebb a hímivarsejt, no de az kit érdekel, azt nem látja senki. Másrészt meg szerintem az igazi trendi az önmagát velejéig eltartó, független nő. A képzett, az okos, a még önnön női-anyai vágyaira is gyanakvó nő, a totálfüggetlen. A se múltjától, se jövőjétől nem függő, tehát szorongás- és bűntudatmentes ember típusa. a megnyerhető mennyezet
Habtestén nagymérvű szervcserék Mentenek végben: Hajtóműve e jónői gépnek, Jó bőrnek, pöpec szerkezetnek, - Másodszorosan nem èpnek; Most teljes karja, lába ment kezdetnek - Bizony nem kerek kerék, Hengeres, formás húsoszlop.
Tisztelt Lakásügyi Osztály!
Nem szeretem a névtelen leveleket. Az ember minden körülmények közt maradjon becsületes, és vállaljon felelősséget azért, amit mond, így máris bemutatkozom. Bikfic Jácintnak hívnak, Hapci utca 5. első emelet, 2-es ajtó. Azzal a kéréssel fordulok a Tisztelt Osztályhoz, utasítsák rendre és bírságolják meg Részegh Rezső mérnököt (utca ugyanott, első emelet 3-as ajtó), aki pökhendi, a civilizált együttélés normáit sértő életmódjával folyton zaklat bennünket. A fent nevezett úriember szimpla mérnök csupán, és nincs se butikja, se találmánya, mégis ő vette meg a legutolsó kétütemű Trabantot. Tessék elgondolni: ötvenéves, és már ilyen drága, muzeális értékű kocsija van. Én harminc, de csak BMW-re telik. Pedig én sírkőfaragó vagyok, kérem tisztelettel, neves iparművész, és ez nagy különbség. Kb. olyan, mint egy rímfaragó vagy Morvai és a spanyolviasz között. Hogy mi a különbség közöttük? Egyszerű: az utóbbit már rég feltalálták, míg a kazánkirály legfeljebb önmagát készül feltalálni. Apropó, találmány! Figyelmükbe ajánlom a muzsikáló sírkövet. Príma áru, a legzseniálisabb ötletem. Odahajolnak a sírhoz, erre elkezdi fújni a Rákóczi-indulót: tra-ta-ta-tam. Hogy mi ebben a pláne? Tulajdonképpen semmi, de hát éppen ettől eredeti.
Sorrend
Elköltjük békés vacsoránkat, majd szótlan éljük fel egymást.
Ha egy pici gyerek nyűgös, a hátán pörögve rosszalkodik, semmi nem jó neki, akkor hamar jön a diagnózis: elfáradt. Én ha fáradt és nyűgös vagyok, néha szívesen pörögnék a hátamon kínomban, de nem tehetem. Egyrészt koszos lenne a ruhám, másrészt nem biztos, hogy fel tudnék állni a produkcióm után, s a nézőközönségem sem lenne a segítségemre, mert mindkét keze el lenne foglalva: éppen a hasát fogná velük.
Mintha soha erre sem jártál volna itt te, úgy letagadtak, megtagadtak szemlesütve, nem, a kakas még kétszer sem kiáltott, ahol, ahogy Steinmetz kapitány lépést váltott. De még aki, ha emlékezetből idézett végre, úgy néztek rá, mint anyaszomorító vigécre, pedig itt ötven-, százévenként legalább egyszer akad minden foltot kifehérítő vegyszer. 
|
Fotó: Standovár Ágota
