Szépirodalom

Az iskola már kezdi
szorítani a lábam.
Ezért is sántikálok,
főleg rosszban.
Vagyis, csak úgy sántikálok,
minden hátsó gondolat nélkül,
különösen csütörtökön.
El is késem, persze.
Nem én tehetek róla,
hogy éppen csütörtökön
az első óránk matek!

Pih!
A sajtkukac nem is állat.
Csak amolyan
giliszta-bébi féreg,
s még ha
akarnám is,
én bele se férek.
Meg különben sem
fészkelődöm annyit
és kész!

Tudnotok kell,
hogy én gurigázom
a hordókkal,
amikor mennydörgés van,
ettől zajos az ég.
Csak néha
rágurítom a lábamra is –
olyankor villámlok.

Azt hiszem,
egyelőre tűzoltóparancsnok leszek.
Nem baj, hogy nincs bajszom,
meg trombitálni sem
tudok éppen.
A szirénázáshoz
annál jobban értek.
Őrültül szirénázva
felmászom
a lángoló felhőkarcoló közepéig
(tűzoltólétrán persze)
és számba röpül
a sültgalamb.

Kakasmunka
                  - Berennek -                               

Kakas vagyok,
s mit csinálok?
Hát egész nap
kapirgálok.

Három róka meg egy nyúl,
vajon köztük ki az úr?
Három róka jó ravasz,
de a nyuszi elszalad.

December huszonegyedikén
szépen öltözzetek ám fel
a világvégére.
Hogy szép öltözetben
(öltönyben, nyakkendőben,
ruhácskában, szép cipellőben)
haljatok majd meg.
Ami engem illet,
én valószínűleg átaluszom
a kataklizmát
és pizsamában leszek,
paplan alatt.
Így aztán lemaradok majd
a világvégéről.

száj a szájon
méz a mézben
kéz a kézben
kés a májon

És a papírszalvétával
tudtok-e bánni?
Először is egyetek mákos tésztát.
Aztán jól törölgessétek meg
a szátokat a szalvétával
és kész is van a szép
fekete-pöttyös repülőgép,
csak össze kell hajtogatni

Magamból szeretnék verset írni.
Nem magamról.
Csak úgy, ha én
vers lennék egyszer.
Prózavers. Poénos.

kitárom kabátomat
a halleluja-szívű szélbe
s fenyőfát harap mellembe
vásott sugaraival a nap
a nap
-- melyben meghalt kisgyerekek
fekete kesztyűi  imádkoznak szüntelen –
hegyekkel és kávéházakkal
labdázik bennem
akár nehéz evezőjével kharón
de nem melegít ha fázom

Ó, istenem, mivé lettem,
már más alszik
énhelyettem.
Már más alszik énhelyettem,
álmomba is őt helyeztem.
Ő is alszik már helyettem.
Ő is éber már helyettem.

Mostanában
egyre többet alszom.
Gyakorolom a halált.

Tömöríteni kellene.
Többet mondani -
kevesebb szóval.
Hogy ne lehessen nyírni
a verset ollóval.

Beren ritkán beteg,
inkább hiperaktívan egészséges.
Most beteg volt
egy hétig,
s akkor nyugalom volt a
bölcsődében.

 
Egyszer sétálgattam a nyolcadik kerületben. Csak úgy, szinte céltalanul. Aztán váratlanul hasra estem. Amikor  magamhoz tértem, nem volt körülöttem senki.  Megvolt a pénztárcám is. Döbbenten ugyan, de tovább mentem. Jobbra néztem, ott egy ház volt. Balra néztem, ott is egy ház volt. Szinte el se hittem, hogy ez a nyolcadik kerület. Házak minden felé. Én meg csak sétálgatok itt, mintha nem lenne jobb dolgom egy másik kerületben. Például.

Annak idején Belgrádban,
vagy inkább Zimonyban
volt egy tévészereplésem.
Verset olvastam valami akkor
megnyílt új „pláza” előtt.
(Mercator?)
Másnap kellett bevonulnom
„katonai szolgálatra”,
egy évre,

 
Alszik a Zea,
alszik a Zea,
csak szuszog a pici
és nem sír
(már most irigylem a majdani férjét).
Nem tudja még,
hogy hamarosan kosárba ültetjük,
lefotózzák és
odakerül a többi unokám mellé
kiragasztva az ajtóra.

Felolvasó est,
a csendes ember megnyílik.
Elmeséli minden gondolatát,
bizonyos keretek között.

Pár nap múlva telefonon hívnak,
hogy a János Kórházban van.

Közeleg a jövő, s egyre

távolabb az éden

új világról hiába írt

dalt az Iron Maiden.