a vers állandóan mozog elcsitul hullámokat vet ülök a partján piszkálom a vízfelületet néha beledobok egy faágat máskor egy jókora követ vagy leúsztatok rajta egy üzenetet hátha valahol valamikor kihalássza a címzett hátha ő is ott ül a partján piszkálja a vízfelületet követ dob bele vagy faágat leúsztat rajta egy üzenetet
verseid meglapulnak nyirkos talaj a lapu alatt s szeretőid az emlékező fűcsomók akikkel hemperegtél táplálnak a gyerekkor páráján keresztül talpad alatt föveny éled újra szigeteddé vált a világ itt élünk mi is csak nem mindig veszed észre
A szülőszobába érve valótlanul magas, sikoltozó hangokat hallottam az elfüggönyözött rész mögül:
– Ányóm, ányóm, édesányóm, mér szűté á vilógrá!
Aztán pillanatok alatt felcsendült egy még magasabb hangocska, válaszolva a megkínzott mamájának. Mikor kitolták az anyukát, a tolókocsin egy bájos fiatal cigányasszonyt pillantottam meg, aki ráadásul palóc dialektusban beszélt, mosolyogva, boldogan, hogy túl van az egészen. Így aztán én is derűsebben néztem a megpróbáltatás elé.
Toronyfelhők közül kivillanó színpadi effektek mintha kockát vetnének egy köntösre a tájkereszt kitüremkedik az élettér festett keretéből belehasít az univerzum rétegeibe magával húzza a földet mint egy mozgó járdát a sorban állókkal pedig létrán is mehetnének a létnek támasztott fénysugárfokon lent a Bukott Ember égnek meresztett térdei csontfehéren ékelődnek a kobaltkék pászma virtuális matériájába ahonnan mint mennyei lepedőn lassan ereszkedik alá a Türkiz Gyermek
Ahogy a Kollégiumból vonulunk kettős sorban végig a Péterfián a tiltott ünnep reggelén lépéseinknek ritmust diktál a kimondhatatlan belülről zeng az énekelhetetlen kokárda helye ég gallérajinkon egy kifordított fekete szoknya fércöltései – néma tiltakozás absztrakt jelrendszere belehasít a fegyelem rendjébe szaggatott vonallal aláhúzott hiány vakító fehéren vibrál a lánycsapat szürke testén mint pille szárnyán cikázó fényvarrat a börtönudvaron
A hajdani karácsonyok emléke úgy lengi be az eltelt időt, hogy szinte tapintható közelségben érzem a hatalmas karácsonyfát, hallom a csillagszórók sercegését, érzem a bejgli illatát, mindazt a varázslatot, titkot, amit a karácsonyvárás jelentett. Szüleink az ötvenes évek legnagyobb nélkülözései ellenére is vigyáztak arra, hogy ne veszítsék el a humorukat, játékos kedvüket. Hatgyermekes lelkészcsalád lévén jóformán nem is pénzből éltünk, hanem Isten kegyelméből.
Mikor a szó életre kel megszületik és elindul az emberi viszonyok kiszámíthatatlan útvesztőiben – ott lebeg minden kapcsolat fölött mint egy mondatszalag a középkori táblaképeken verdeső tört szárnyú veréb máskor fényben cikázó aranyszárnyú lepke vagy lecsap mint a dögkeselyű
Március 15-én körbeültük a családi asztalt mind a hatan a kétszáz éves parókián, nemzetiszín szalagból kokárdát varrtunk, gombot tettünk a közepére, nagy gonddal ráncoltuk, egyenletes távolsággal, lelógó szárnyait beszabdaltuk, olyan legyen szalagcsillagunk, mint Petőfié, Jókaié, közben lelkesen énekeltük a Kossuth-nótákat, egyiket másik után: „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”;
közben Anyu mesélt Dessewffy Dénes ükapámról, a Palatinus huszárezred húszéves honvéd-huszárőrnagyáról, aki az osztrák seregből hazahozta ezredét rangja, birtokai kockáztatásával, életveszélyes sérülésekkel, hogy segítségére siessen az itthoniaknak, eszébe sem jutott mérlegelni, mit tesz kockára a magyar szabadságért; családi címeres aranyóráját gyakran nézegettük a vitrinben, miniatűr émail portréja megidézte személyiségét, példaképpé vált, mint Baradlay Richárd, akinek alakját róla formálta meg Jókai a Kőszívű ember fiaiban, felhasználva naplójegyzeteit;
Mászni egyre feljebb, kapaszkodni fokról fokra, nem nézni, hogy zsugorodnak a tárgyak, ami fontos, úgyis besűrűsödik, pingpongasztal zöldje beépül a növényzet klorofilljébe, visszaépíti a természet, benne zöldell tovább, hálója összetartja a Földet, nem számít már játszmák izgalma, pulzus lüktetése, arcok lázrózsái, nem számít, ki nyeri a meccset – fölfelé nézni, tartani a fényirányt.
Sintár bácsit nem lehetett látni a kutyája nélkül. Össze voltak nőve, mint két hű barát. Rex olyan kutya volt, hogy jobban értett magyarul, mint sok ember. Egyszer az öreg a kertben nyomkodta a bicikli gumiját: lapos volt. Odavetette csak úgy foghegyről: - Rex, menj fel a padlásra, és hozd le a pumpát! A kutya fölszaladt a meredek padláslétrán, és már jött is le, szájában a pumpával.
Azt hiszed, ismered. Részeddé vált. Megismerhető, letapogatható, azt hiszed, felfedheti magát. Arca van, hangja, kiterjedése. Ízlése, gondolatai. Bankszámlája huszonnégy jegyű, nyakbősége évtizedek óta változatlan, ajtaján házszám, jól olvasható. Postaládájában békeidőben megrendelt folyóiratok emléknyomai.
Retus közben, ahogy épül vissza a felület, lassan kitelnek a hiányok, kibontja magát a márvány erezet, glettálarcát levedli az átfestések alól előbukkanó fényaranyozás, egyszer csak kibomlik a barokk. A faragvány megtelik élettel, és három évszázad távlatából - mint megelevenedő árny- előlép a mester.
Ismét izzó augusztus végi délután volt, a Dunakanyar tele fürdőzőkkel. A Szigetorr hemzsegett a nyaralóktól, akik még utoljára meg akartak merítkezni a Duna langyos hullámaiban. Alig fértem oda a víz szélén veszteglő kenunkhoz, amivel férjem evezett föl a csúcsra. Én gyalog sétáltam ki a faluból, hatalmas pocakom miatt már nem volt ajánlatos hosszabb csónaktúrát tenni. Útközben azért festegettem kicsit, de az igazi téma még hátra volt. Júniusban diplomáztam, állást nem tudtam szerezni, mivel terhes nő már akkor sem kellett senkinek, nem is beszélve a toxémiáról, tehát pénz híján tájképet akartam adni a szülészorvosomnak.
Amikor az asszonyok minden szerda este eljöttek a bibliaórára, egyesével szállingóztak, mint az első hópelyhek, frissen pasztázott fűzős cipőjüket tétován húzogatva a lábtörlőn, mintha kint akarnának hagyni minden tisztátalant, hogy megtisztulva lépjenek be Isten házába, az Áldás, békesség úgy fordult ki belőlük, mint ásónyomból
Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott kartonfedél alól kiszabadul, terjeng az ősök lehelete, a megbélyegzett kacatok padlásán életre kel a múlt.
Milyen képtelen vállalkozás megismerni valakit. Jelekből olvasunk, összerakjuk, mint buddhisták a tarka homokképet. Valami látvány létre is jön, amire azt mondjuk, kész. Ilyen. De ha szétcsúsznak a homok- szemek, kezdhetjük elölről. Az már egy másik arc. Pedig az is ő, ugyanazok az elemek. Csak egy szélfuvintás utáni állapot.
Minden változatodban felmutatod színeidet. Ránk vetíted, rajtunk képződik a reflex. Meg kell ismernünk színvalóságunkat, hogy alkalomadtán színt valljunk, ha egy fényesebb világban számon kéretnének árnyalataink.
Mi nem mondogattuk egymásnak, hogy szeretlek, együtt nőttünk föl, elröhögtük volna magunkat. Egyszer mondta angolul, de annak súlya volt. Csak érezzük és éljük, naponta.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
