VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomZiháló szövegek
0,1
Van ez a pillanat. Még a fejemben, testemben érzem az álmot, kóborol bennem helyet keresve, vattaszerű, puha, kívánós érzés, vágyakozó. Takarópuhaságra, párnasüppedésre, arra a fáradt, csiklandós belenyújtózásra gondol, ami az alvás előtti pillanat sajátja, de már tisztul a fej, zajlik az élet, nincs idő, vízszintes a nyújtózás, majdnem a plafonig ér a fél kezem, a másikban a kicsi. Sétálunk a szobában, ő kiabál, közben a kezei, mint szélmalmok kalimpálnak, nyűgösen, próbálnak belemarkolni az arcbőrbe, olykor sikerül, kegyetlen ez az érdeklődés, fájdalmas. Állunk az ablaknál, elhúztam a függönyt, elnyugszik az apró kéz, érdeklődőn nézi a kinti világot. Autók húznak el az úton, mozgásuk ritmikus, lámpa tornáztatja őket, piros, zöld, indul, állj. Várok. Tudom, mindjárt jön a pillanat, tiszta, intenzív kék az ég, a napfény elönti majd a házakat, ezernyi, fénytől csillanó ablak néz le rám, csodás, szeretem, mintha sárkányok élnének odafent, tűzszemű, szelidíthetetlen lények, föld és ég, szél és tűz urai. Egy énekóra emlékére Palimpszeszt Győri László versére
Volt nekem egy kecském, tudod-e, kertembe rekesztém, tudod-e, megette a farkas, tudod-e, csak a szarvát hagyta, látod-e?
Szolmizálnom kellett ezt a dalt, mutogatnom illett azt a bajt. Dó-re-mi-fá-szó-lá: gyötrelem, ez tette pokollá életem.
Meggyötört a rémes hangtanár – negyven nevetséges éve már. Hallottam, hiába, mi a jó, nem illett dalába az a dó.
380
végülis mindegy hogy merre verekszi be magát az ember amennyiben embernek tartja magát még. az utcák nem feltétlenül sötétek mindenhol átázott cuccokat lát az ember lábon levegőben és csak úgy szétdobálva mintha már senki sem lenne ott ahol mindenkinek volt valaha egy csipetnyi igazsága. Pop . Átölel a nő, letörölt karfái derekam szorítják, beszélgetünk. Jobb így, mert utálok telefonálni. Hallgatni kellemesebb, ha végre megérintenek, igaz, kókadozom már a sok víztől, négyhetes az absztinencia, és ölelném őt vissza, csak azt nem érti, hogy bár régóta csinál így, nem tud megszeretni. Rákérdez még egyszer, hogy akarom-e ezt a gyereket. Helyzetjelentés
Írország. Vonattal robogok Dublin felé. Ígéretek… A sziklákkal tarkított mező, a szürke, boltíves ég, a méregzöld fű visszavezet gyermekkorom világába. Koboldok földje ez. A vonat robog. Ír földön vagyok, fülemben brit rock… Most érzem igazán, hogy fájdalmasan magyar vagyok. És nincs hazám. Idegen ország, új élet ígérete, és a sejtekben felsejlő honvágy. Gondolataim szülőföldemen járnak… Viharsarok… kis, karácsonyi angyaltalonkodó Bár nem vagyok kis Jézus, se ’Anti’, Kelléktár
lógnak tapsrend után, tegnap leköpött szögein kivénhedt, afrikbélű bábok. málló diszleten nyí kicsapott kuvasz, döglött fényű fejlámpák árnyán megfeszül. hogyan simítsam immár puhává szálkás, szíjácsánrepedt hitem? júdáscsókokat miként jegeljek? szakadt inakkal akasztva minden kellék torzidővé alvad, holt évekként szitál belőlük fűrészfogmart öröm. Csapda
- Mit akarsz? - horkant fel, amikor feltekintve meglátta Greget az íróasztala előtt. A fiú zavarba jött Steve szokatlan hangjától. Köhécselni kezdett. - Veled akarnak beszélni - mentegetőzött. - Kicsodák? - Nem tudom. Két elefántbébi. - Rázd le őket. - Próbáltam, de csak az üzletvezetővel hajlandók tárgyalni. Ráadásul név szerint téged kerestek. - A frász essen beléjük! - dohogott Steve, s kelletlenül felállt íróasztala mögül. Pont most! Megígérte Erikának, ma korábban hazamegy, ha törik, ha szakad. Noha nem értette, felesége miért ragaszkodik ahhoz, hogy ő is elmenjen az óvodába. A gyereket nélküle is fel tudják venni. Erika mégis kötötte az ebet a karóhoz. Legalább a beíratásnál legyél ott! A kontextus összezsugorítása
Megérkeztem. A poggyász szétesett, a holmik szétszóródtak, min dobókockák. Zajlott a Ki nevet a végén? „Társasjáték ez az ország.” Megfogtad a csuklóm, eléggé durván vonszoltál. Nehéz volt az izzadtság. Átlátszó volt a parfüm. Mintha a szívembe állt volna a hajtűd. Kilenc dekk
/Szőke Imrének – ő tudja, miért/
A füstszagról jutott eszembe. Már megint hetek óta nem voltam kint, csak az erkélyen. Képzeletben persze nagy mellénnyel a Duna-parton sétálok a víz felé, vagy üldögélek egy padon olvasgatva, vagy csak úgy nézem, ahogy jönnek-mennek az emberek. De még sosem néztem. Nyugodtan nem. Esetleg félrehúzódva, izzadt tenyérrel, remegő kézzel szorongatva az öngyújtómat, remélve, hogy nem tojok be, mire hazaérek valahonnan, ahova muszájból mentem. Szidtam magam, mert megint csak elképzelek, és nem merek. Dereng valami, amit a pszichológusom az immaginációról szövegelt, de mit sem ért vele.
fehér vásznamról
álmomban mindenki alszik eszmélek lassított lépteim tompítják a hajnal neszeit nem szeretnék felzavarni senkit kulcs harap a zárba kilépek egy más világba partjáról csodálom ahogy kiflivé görbül és szunnyad a tenger védtelen mint én most kileshetem Aline Ohanesian
Hawaii születésű, de jó amerikai, igazi művelt yenki-lány, persze, amúgy meg szomorúszemű örmény is, a neve, ugye … Van egy rábízott története, nem hallgathat róla, mondja is, meg nem is, siratja is, meg nem is, nem keres felelőst, felelősséget, szívére szorított emlékgyertyát éget. Nem lenne fair a Musza Dagh-ot emlegetni. Biztos olvasta. Csak nem tud mit kezdeni a rálőcsölt múlttal, s így mi sem tudunk mit kezdeni a múltjával. Erika Imádom az Erikát. Fiatalkorom nagy szerelme volt. Anyunak kellett valami a munkájához, de akkor még nem terjedtek el ennyire sem a számítógépek, sem a nyomtatók; ezért vett egy Erika 50-es táskaírógépet. Szerettem, ahogy kopácsol. Szerettem, hogy nem volt egyszerű lenyomni a gombokat; tényleg úgy éreztem, hogy minden leütött betűnek súlya van. Imádtam a trükköket, amiket alkalmaztak vele, például az ezret mint számot nem számjegyekkel gépelték le, hanem egy kis L betűt, ami mögött kis O karakterek sorakoztak. Sosem értettem, hogy miért nem a nagy O-t használták; valamiért ez volt a szokás. Mindig is tiszteltem a szokásokat. Imádtam azt is, ahogy a sor végén megszólalt a csengő; mintha a szöveg leírásának a titkolt, valódi célja az lett volna, hogy a csengő végre elhangozzék. Kávé és
Hétfő. Egy kávézóban vagyok ma. Valami különlegesre várok, míg az egymásba borult illatok úgy fekszenek rá az asztalokra, mint a tettre kész szerelmespárok.
Kávémban megremeg a kiskanál - ő már sejti, hogy figyelni jöttem. A hirtelen született pillanat most szép lassan összemegy és leáll. Gyermekbénulás egy csöpp időben.
Költsetek fel, ha ébren álmodom1 (forgács) Bal zsebembe szabályos négyzetre hajtogatva bedugok egy ötszázast, a jobb zsebembe egy ezrest. Az ötszázasból metrójegyet veszek. Csak egyet, mert visszafelé rollerrel jövök. És villamossal, mert a villamoson lehet bliccelni, a metrón nem. Az ezresből ebben a szép, tavaszi napsütésben megajándékozom magam egy medállal, ami égig érő fát szimbolizál és a város másik végén árulja egy mozgássérült kézműves. Mert megérdemlem! Ez elég ritkán fordul elő. Vagyis az, hogy költök magamra; be kell osztani, ami van. Üres Megint ez a ház. Csak most Szerinted lehetséges az, hogy nem sokkal ebéd után, egy madár repüljön át a csukott ablakon?
BUDAPEST
ismerős a maszatos hirdetőfal a megkopott zebra a repedezett aszfalton a napszítta dobozok a kirakatban a friss kenyér illata a sarki bolt előtt a barátságosan mosolygó hajléktalan az aluljáróban Akar beszélni róla?
– Persze hogy akar, hiszen azért jött ide, igaz? De mondja, miért hiszi mindenki azt, hogy nekem kell megoldanom a nyavalyás kis problémáját? Végtére is minek néznek maguk engem? Na, jöjjön beljebb, jöjjön már, jöjjön, ne ácsorogjon ott az ajtóban, foglaljon helyet – folytatta békülékenyebb hangon Dr. Kahn, miközben határozott mozdulatokkal terelgette látogatóját a nappali irányába. – Ne oda, ha kérhetném, a fotel az én helyem, tudja, együtt öregedtünk meg. Oda üljön, arra a másik kerek székre. Elöljáróban azt azért szeretném elmondani, hogy nem vagyok vevő az „elvált szülők gyermeke”, vagy „a társadalom a felelős értem” dumákra. Én sem ezüstkanállal a számban születtem. A feleségéről pedig – már, ha van –, említést se tegyen. Én is voltam nős. Próbáljon meg előrukkolni valami hihető, életszerű történettel – mondta, miközben húsos, tömpe ujjaival állát masszírozgatta és divatos, vékony keretes szemüvege mögött mélyen ülő, csillogó gomb szemeit le sem vette páciensének zakójáról, melynek felső zsebéből egy spagetti darabka csüngött alá. – Most pedig kérem, lazuljon el egy kicsit, ne feszengjen, és főleg ne nagyon mocorogjon azon a zongoraszéken. Az egy igazi békebeli darab. Még a nagyanyámtól örököltem. – Drága doktor úr, én azt szeretném mondani, hogy… 
|
