Motoros kerti fűkaszám motorfordulat szabályzó mikrochipje, állandó túlmelegedés miatt, mint rendezőelv nem biztosítja a folyamatosan megfelelő fordulatszámot. Ezenkívül a bal hátsó csapágyazatlan keréktengely elferdült, és így fűkaszám előrehaladás közben, mondhatnám biceg. Ilyen feltételek mellett a Föld nevezetű kisbolygó zöld fényben derengő rétjeinek, gyepjeinek és kaszálóinak további gondozásában akadályoztatva vagyok. Mivel nemzetségem nem arról hírhedt, hogy könnyen belenyugszik az eseményeknek való kitettségébe, elhatároztam a rámbízott feladat maradéktalan teljesítését.
Kint az eső mámorán túl, valaki éhezik - adnék kezébe fegyvert, lője le a csendet, mely a miértjeire nem válaszol. Valahol egy hajó a tengeren látszólag ok nélkül süllyed, az olajrózsa csillogása beborít mindent – ne tedd! – kiált a mentőcsónak, adnék kezébe fegyvert, lője le a csendet, mely a miértekre nem válaszol.
a szél persze a szél legalább negyven napig kavarog űrt hagy csupán bennem a hiányt olyan mint a részegség után a gyomor csikar és nézek nem látok hallgatózok nem hallok megyek de csak tapogatózok érzem és érzem a megfoghatatlant a szelet
egy kunyhóban élek hozzá lehet szokni ahogy minden szarhoz ezen a világon bányász voltam két házat is építettem két családom is volt amíg bírtam erővel kellettem most meg ennyi ez az összegányolt kalyiba és egy öreg korcs ő legalább megvéd és melegít egy tüdőm van és ki tudja hány gerincsérvem fél nap amíg összerakom magam és nekiindulok a városnak turkálok a kukákban ami használható azt összeszedem a külsőm miatt azt gondolják olyan vagyok mint egy állat pedig csak az értékeink különböznek de én már nem magyarázkodom
Van egy apró húgom – Hanga. Nem mennék vele a bankba. Úgy ordít néha, hogy elszaladna előlünk minden pénz. Meg a tolóablak is. Máskülönben nincs vele semmi baj.
olyan lettem akkor mint a megszállottak elküldtem kuncsorgó szeretőimet és csillagokat eregettem a sokadik unikum után rettegésem daccá dagadt és azt mondtam csak a madarak és a felhők valóságosak egy vén cigány ruháit ledobálta stigmáit mutogatta elhittem neki tudtam már milyen Ő (az Isten) csak a dadogókat latrokat megesett lányokat preferálja ha az ima nem húzza közelebb… talán majd a keserves panasz átok hogy még így is tisztábban látok már mégis elviselhetetlen a prófétát hiába hívom baromként igába verte magát azt mondja ez való mint ökör eke elé fogni unikornis paripát szűz lányok öléből taposni sárba ugyan ezt már hiába prédikálja nem hiszem torz őrangyalok utamba álltak könyököm térdem folyton szárnyukba akadt elszökni sem lehet egykönnyen ha nem ők üldöznek még rosszabb a rigolyás lelkiismeret irigylem a hat gyermekes anyákat legalább amíg viselősek szülnek szoptatnak pelenkát cserélnek nem hallják a pallos suhogását és nem bámulják a denevéreket a szüntelen véres hajnalégen.
Amikor felülök a mozdonyra, nem tudom, milyen érzés lesz nem felülni rá. Talán vár egy visszatapsolás, egy sikeres előadás visszhangjaként, lehet, többször is. Nem tudom. Nem voltam sosem jó színész, átláttak rajtam, a főszerepeket is más játszotta el, láthatatlanná váltam, azt hiszem. Szerepálmaimat
„ÉN SZERETEM A BÚS PESTI NÉPET, KI A KÜLSŐ-JÓZSEFVÁROSBÓL TÉPETT"
Én itt élek, ahol még a galambok is cigányok. A Fűvészkert felé, végig a Dugonics utcán járok injekciós-tű-pázsitpárnán óvakodva és sötét gondokkal megrakodva halálarcú, reménytelem sorsok jönnek sorba' szembe velem. Megszokni? Lehunyom szemem, az éterből szebb jövőt hazudnak a Történelem Fekete Kutyái, és ölnek és ölni hagynak, mert félnek. (Itt nem csak „hálnak az utcán", de „élnek"...) „Ó, lélek! Ez a hazám?"
Itt ülök e néma teraszon, bár, súg a szél, bár csacsog a lány, levél úszik a sárgarépalén, habja szolidan szikkad öblös pohár falán. Elsimul lassan a kitalált idő, nincs fodrozás, hullámverés, vihar sincs, és senki nem simítja testem... ülök hát csendben, apránként fogy sárgarépalém. A meleg megáll e néma teraszon, az idő kiált - bár kitalált -
Anyu csirkét sütött nekem vacsorára, mert tudja, hogy nem szeretem a halat. A többiek mind halat ettek, de anyu külön tányérra tette őket, hogy ne keverjem össze. Furcsa egy csirke volt, de mind megettem, a fejétől egészen az uszonyáig.
Esőért sóhajt a délután akácok haldokolnak – másodvirágzásuk öncsalás csupán – így lobbanunk el mi is mind a ketten; nem érlel, csak aszállyal sújt a nyár, árnyékká olvad a fény is lassan bennem, de szárnyalok talán még didergő katicabogár…
Rólam tévutakat fognak elnevezni Hogy legyen hol eltévedni Gyanúsan édes illatú házikókban megszállni Megkóstolt mézesbábként kijönni Visszavágyni míg csak az akasztófonál marad
Emlékemre szobrot állítanak majd Kiöltött nyelvűt feltartott ujjút Fiús frizurámra parókát tojnak a galambok És a verseimen nőtt célba dobó céltalan kölykök Hógolyói tisztítanak csak meg néha
A régi szék, az ágy, a gyűrött paplan ugyanúgy, ahogy kilépek az ajtón. Ha egyszer visszatérnék, így találnám. A párkány, ahol lábamat lógattam annyiszor. Itt szedtél virágot. Most fúj a szél, köd van. A templom tornyának sötét tömege mint viharfelleg, kedvemre nehezül. Mintha más lenne most, hogy utoljára látom - olyan komoly, idegen, mintha nem is dőltünk volna falainak lépcsőin borokkal. Mennyi találkozás és elválás megint!
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
