Vers

Ez is te

Valami szebb helyett a körút van az ablakunkban.
Minden reggel így ébreszt. Azt mondtad, 
ebbe vagy szerelmes, és hogy inkább ebbe kéne
nekem is. Ezért nem bírod elviselni hallgatásaim,
mert akkor te is belülről hallatszol.
Lefekvés előtt olyanokra gondolunk, amiket
a tengerparton kellene csinálnunk. 
Vagy legalább a fürdőszobában. 
Elviselhető lassúsággal korrodálódni. 
Vanból a nincs felé, nehogy hirtelen legyen vége. 
Félálomban megrándul a lábad, 

A bűn nyelvbe esése

Mint női test, a Hold fátyla alatt.
Selyemgubóba zárt, alvó akarat.
S a kéz, amely tartja, a gondolat.
Meleg színek és mély hangok. Inas kábulat.
Mintha lágy pórázon sétáltatná lelkét a test.
Egy akt árnya a falon: csöpögő eresz.
Nem szabad kialudnia magát ennél mélyebben
a felhasított léleknek.
Nem hatolni tovább a tarka fényekbe!
Ha rajong is titkon, más ne élvezze!

Figyeli, hogy van-e a szívében méz? 
A szeretett, elválasztott, szent rész.
Az ész 
időnként elhagyja a hajót.
Vele szökik a gond, a kiábrándulás.
Fantázia eszi a valót.
Másik vonalon jön a beájulás.

Lőwy Árpád
Hogyaszongya

A dal finom, nőies
Szinte prűd.
Lágy trillákkal közrezárt
Két etűd.

Csiklándóan kunkorít
Pár betűd,
Ápolt női hajakba:
Lótetűt.

Angyalcsuklás

Barlangrajzokon vezekel ma Jónás,
az ásító mélyben cethalcsontváz van.
A madárcsicsergés közös szentgyónás,
Afrodité vágtat selyempongyolában.

Ott a szirteken még látható a hó,
a látvány cigarettacsikként elnyom,
kihalt egy táj ez, magával ragadó,
meredek hegycsúcs, gótikus templom.

lassan kezd hát összeállni

a kép: mint fog eggyé válni
ami kezdetnek két darab
ra tört. Jószerével bármi,
ami a kezedbe akad,

illeszkedik az egészhez —
hézagmentesen. Oly mindegy
minek hiszitek, mit érez
tek. most. kettő még több, mint egy.

de készülődik a csoda
(beteljesíteni törvényt).
nem lehetsz olyan ostoba,
hogy ne tudd: már meg is történt.

Lehetnék persze máshol is
semmi nem törvényszerű
vagy minden az.
Lehetnék más városban is
hol anyám, apám nyugszik
de élnének még
a csöngetés hangjára felneszelnének
anya nyitna ajtót
a köszöntés után a konyhába vezetne
majd apát látnám, amint a tv-ben sportot néz
szurkol, hallgat, és megjegyzéseket fűz
az eseményekhez.
Mesélnék elalvásig.
Lehetnék egy pályaudvaron a hajnali
vonatra várva
mellyel hitvesem érkezik
együtt mennénk tovább
s maradna minden a régiben
ahogy van: halott szülők
                feleség, gyerek
                két szoba, rongyos könyvek
                s a változás puha reménye.    

Ott, a szomszédban

Ott, a szomszédban, ott lakik az Isten.
Abban a házban, az ötödiken.
Valami baj lehet vele, szerintem,
mert mostanság már csak ritkán üzen.

Kis lábaskában kapja az ebédet,
a főzelékből többnyire marad,
mondják, nem örül a napi kenyérnek,
a lakótársnak járó fejadag.

Úgy tudni, hogy rég elutasít mindent.
Valamire vár, mondják, csak ennyi.
Tény, hogy senki nem keresi az Istent,
és neki sem kell már semmi, semmi.

Talánha a reklámhordó ember
csöngetett rá, egy-két éve, egyszer.

kollázs Birtalan Ferenc
Rigótörténet feleségének c. 
kötete alapján

piros ászt nem oszt az összezáruló idő
nem tudom milyen dolgok fontosak
vér és virág volt az eljegyzési csók
de a rózsák a vérmezőről: hajnali inkarnációk

átmenetben

(hommage a K. F.)

1.

utazom
hová utazom
kopog a szélvédőn
mint géppuskatűz
ropog
kopog
az eső
a záróvonal rémülten
halálsápadtan
szakadozottan
zihál
rohan

a kerekek alatt
hátra
vissza
haza
onnan ahova tartok
oda ahonnan jöttem
(otthonra nem emlékszem)
én még nem tudom
ő meg már látta
és most a kerekek alatt
ki-kihagyó 
zaklatott szívdobogással
rohan vissza a jövőm elől
rohan haza
csíkhalántékán neki is 
dobol az eső
bekapcsolom
az ablaktörlő
isten ritmusára 
epilepsziásan
rángatni kezdi lapátfejét

Telefonbeszélgetés

Hangodtól
a telefon is átmelegedett,
úgy tartottam kezemben
mint egy búgó,
szelíd galambot.

Megéreztem
árvaságod tüneteit
szerelmem
csillagrendszerét
elmondani hogy tudom;

tömjénként füstölög
az idő éjszakánkban el,
boldog lehetsz:
belőlem ennyi még soha
senkinek sem jutott.

Utolsó

Bármit mondtam eddig, fogadkozás, anya.
Éjmélybe leszálltam: fogyatkozás, anya.
Méhedből megszöktem: elárulás, anya.
Öledet ellöktem: bezárulás, anya.
Szólalni próbáltam: fohászkodás, anya.
Szótlanul elváltam: összerogyás, anya.
Utolsó órán sem találok már haza.
Megdermedt mozdulat: utolsó ászana.

Frontbetörés

Estére megerősödött a forint és a
zivatarhajlam. A hidegfront sem
kérdezi meg az országhatáron:
szabad – e betörnöm új időknek
új dalaival? Az új idők különben
is frissen vásárolt tornacipő
módjára szorongatnak. A kérdés
pedig fölösleges, akár egy
államtitkár, aki csupán a
kávéfőzéshez ért.

Az emberről, aki majdnem elindult
őt is boldogságra teremtette a félreismert
szelíd hatalom, de nem prófétának, mártírnak,
szentnek: könyörtelen a kegyelem súlya.
a kar melege, míg bírja szorítani önmagát, vagy
a térdek, mint két csecsemőkoponya. a templom
ajtaja éjjel-nappal nyitva, hogy senki be ne térjen,
várt persze tékozló csodára, „feleség-tűzhely-családra”
végül maradt a hormonok föl-fölcsapása a nem-létből a
nincsbe, tigris szemében egy gyermek szűköl, búzamag
szemű puhavászon gyermek,

nem lett teste a szónak.

Vadludak

Maratont szállunk, repülsz a fénybe. 
Megtörten figyel a határ. Uhuk 
pihenik kopár nászuk. 

Repülnék én is dérteli fénybe. 
Meredek utakon réce figyelne. 
Fiatal madaram, sivíts. 

Elmerül hangod. 
Alukék, majd éjlila táj. 
Maratont szállunk, repülünk éjbe. 

Megzabálta

Tilos volt,
mégis megzabálta!

- Egy étteremben
dolgozott … -

Pislogva nyelte,
fóbiásan,
amit a vendég
otthagyott.

És egyszer
kórház lett a vége!

- Kis disznó ez
kellett neked?

Kijött és
varrni megtanult, és
máshol semmit meg
nem evett!

nézegetem a régi könyveket
ismerős illatok ismerős helyek
hallom hangosan olvasok neked
még minden jó és minden még lehet
merész álmokban szárnyalok veled
szőjük a szivárványfényű terveket
látom bíztató barna nagy szemed
még velünk voltak az istenek
pereg sok sárgult lap pereg
beborítják a szobát az eget
seholsincs nincset kergetek
fekete könyv12 forint 1969
szerettelek

Kedves barátom, 
hadd szeressem így, 
ártatlanul, 
testi borzalmak híján. 
Szeretném, ha más 
herdálná el a testemet. 
Szeretném magát 
mindig tisztának látni. 
Elvégre az illúzióink 
szárnya törik le, 
nem a valóság változik.

Mondja, nem lehetne 
az apám? (Nem nézek rá, 
nem merek.) A kávét 
szokásosan issza? 
Megszokásaink merevítenek 
bennünket törékennyé. 
Nem gondolja?