Ma délben fel- hívtak. Udvariasan érdeklődött az ügyemet intéző nő az áram- szolgáltató kint- lévőségeit kezelő cégtől, alkalmas-e az időpont egyeztetésre. Nemet kellett mondanom. Magyarázatképpen annyit még hozzá- fűztem, hogy a munka- helyemen tartózkodom, de azt elharaptam, hogy többet ne keressen, se részletekben, se egy összegben nem tudom ki- egyenlíteni a hátralékom.
Ez a fák utolsó tánca a széllel és öngyilkos utak feltépett inge – kifordult mellkosarukból messzire gurult a nyár
Ez a fák utolsó tánca a széllel földet rengető keringő és ringó derekak akár ha násztánc mintha nem is október ólma de májusi menyegző első vakító alumínium-szárnyalás
Ez a fák utolsó tánca a széllel első ünnep az évben s az utolsó – sárga könnyekkel megsiratott sárgabetűs
Elviszi a fotómat Bogdán bácsihoz, hogy ő majd elvarázsol engem vagy már mit tenne velem. Amikor rájövök erre (én is boszorkány vagyok), ő rögtön szól (akár egy szekta hűséges tagja) Bogdán bácsinak, hogy valami nem stimmel. Bogdán bácsi erre természetesen azt mondja, hogy érezte részemről a szellemi ellenállást. Ezért nem tehetett semmit. (Gondolom, a pénzt a “varázslásért” azért bezsebelte.) A fruska ezt el is hitte. Azóta is Bogdán bácsival kezelteti magát olykor, s utána egyre betegebb lesz.
Hiányban nincs hiány. Kösz jól vagyok. Néha a tapétába kapaszkodom, mint valami leguán és fejem félrefordítva bámulok ki az ablakon. Így időzöm a falon négykézláb, amíg el nem unom, aztán leugrom némi harapnivalóért. Valami finomságot kérek a Kisasszonytól. Ő rám néz, de nem tudja mi lehet finom az én érdes nyelvemnek, és közben igyekszik másra gondolni. Valaki, vagy valami másra. Mindegy, csak arra ne, hogy itt kell lennie egész nap, igényeket kielégíteni.
Mi leszek, ha nagy leszek? Fa ága, virága? Fürtös csokrokat küldjek nyíló napsugárba? Legyek fűn rezgő harmat szilfák erdejében? Csöpp, felhőtlen kis világ, csipke szemfedélen?
Hazudtam, ami volt, sosem volt kétszemélyes. Volt viszont rajtam kívül sok másik női főszereplő. Ebben a kastélyban mindegyik szoba a hetedik, pompás virágok, és szüntelen agónia. Nem volt keresnivalóm itt, talán eltévedtem, talán előbb voltam itt, mint ő, talán erre születtem mindig is. Nem örült nekem, de néha szobát nyitott, másnap meg rám uszította a kutyákat. Azt mondják, mikor elmentem, aznap este sírt. Sok kár érte aznap, kedvenc kutyája nyakát szegte, a táncteremben beomlott a boltozat. Egy hajszálát felszedtem a földről, mert az ember gyenge. Megégette a tenyerem hólyagosra.
Életem apró szörnyei, hova bújtok – nincs helyetek, s mégis a sarkok mind tele veletek; a szóközök, csöndek, nézések, félrefordulások, ellépések, sóhaj az eleje vagy vége, néha lihegés, mintha futó vágy és már se vágy, „soha már”- a megszokás, a vesztés bizonyosság-szörny, a tényleg más volt, benne én is biztos-szörny, a majdnem tetsző, tükörre ráncolódó, hangot-testet nem viselő, agyban élő, hiányból létező s mi van, mind kikezdő, velem legyőzhető, ki ellenemre-szörny.
Ha újra megszületnék, sem lennék más. Jó vagyok így konokul a világra. Mezsgyén vagyok. Jól van ez is. Ha az Isten megkérdené, akkor újra azt válaszolnám: Dobjon csak le kend a magosból, oda célozza lelkem Magyarok honába. Ha más nem, hát jó leszek koncként a világra! De mondom nektek, akkor is nevetnék! Nevetnék, ha látnának, fütyülnék a világra. Sírni csak befelé sírnék, a könnyek enyémek, hát megtartom őket. Most is, ha nevetek, nem látszik szám keserűsége. Mulat ma a lelkem cigány fele! Szaggatja az istrángot! Hangosabban az őrült keringőt! Bort még, bort! Máris forog velem a világ. Csillagok közé temetem ma fekete szemem bánatát.
kriptacsendbe hulló szavaink a romlatlanság foszló illúziói a tisztaszobák látszatmelegén aszalódó vágyak ha napvilágra jutnak az első érintésre porrá omlanak mint a halál utáni élet örök katarzisára ítélt testek gondatlanul feltárt múmiái szutykos gyerekkezekről sáros cipőtalpakról álmodik odabent a rend konyhák vacsoramelegéről a fény
E tíz grafika első változata A pad Irodalmi és Művészeti Folyóirat VII. évfolyamának 2. számában jelent meg. A sors úgy hozta, hogy e lapszám nyomdai sokszorosításának előkészítését az én számítógépemen végezte el a szerkesztő, Jankovics Zoltán, aki látva, hogy nagyon tetszenek, a „memóriámban” hagyta a grafikákat. Így kezdődött különös kapcsolatom Baky Péter tollrajzaival. Hosszú heteken át, újra és újra feltettem őket a képernyőmre, mert az volt az érzésem, mondatni akarnak velem valamit. Aztán, mint e rendszeres zsolozsmázás breviáriumának darabjai, megszülettek a négysorosok. Ám a történet ezzel még nem ért véget. Péter újra kézbe vette, hogy a versek sugallataira reflektáltatva, kiteljesítse a rajzokat. Így lett a vers és a kép egymástól szinte elválaszthatatlan, szerves egység.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
