Ma kikapcsoltam a telefonokat és hibernáltam a gépeket. Kimentem a piacra, reggelire aszalt szilvára vágytam. Az idő pont olyan, amilyet rendeltem: kisütött a nap és szélorkán süvít az asztalok között. (Öröm nézni, ahogy kavarognak a levegőben a rémült szemű, dérlepte tökfejek.)
Ma ne szóljon hozzám senki, gondoltam, erre a patkányfejű képviselő köszönésképpen megint elküldött a kurva anyámba. Ma nem válaszoltam, csak rávetettem a pillantásom és kivillantottam a szemfogaim. (Beugrott egy ponyva mögé, eltűnt, mint a szemétkupacok fölött gomolygó, szél cibálta füst. Nem is létezett.)
És feljön a nap. Érvényes vényben felnyílik majd egy utca! Rejteksáv az éghez. Romos sarokház. Kacsintó kerub. Ünnepi huzalok. A remény-kéken fekete vonal.
Másnap meghallásom zajt iktat a ködben. A sarokház: tömb a tömbök között. Magánidőm közhelyén fagyos esőcseppek. Az ég szürkéjének fojtó árnyalata.
*
Megszűnt hely nem köt teret. Kihulltak volt egy egészből. Széthulló arcok. Lebegő névtelenek.
Fluxus erjeszt keszeget, ó nimfomániások, s ti tipródtok ezerrel.
Gyököt vonni a fiókból, meg nem történté tenni a libidót, maszkot faragni a pedálokból.
Az élet úgyis csak egy lyukas fikció, hol nyögvenyelős páriák kelepelnek és szalamanderek diktálják az akkordokat. Ó, fényűzés, ráadásul te is átszakítod a rostát…
Standovár Ágota akkor is, kitart a nyár c. írása alapján
sárgára kéne festetnem ezt a piros leandert az ajtó mellett mert most a sárga versed előtt ülök megmosom meghámozom apró szeletekre vágom beleteszem a forró olajba
ma még nem ettem sárga uborkasalatát nem volt még idő befestenem kevergetem a serpenyőben a versed egy kicsit serceg ó herceg most látom olasz mirelit minden csupa olaj lesz mire itt kitavaszodik
ülök a konyhaszekrény tetején a páraelszívó elszívta a verset én meg elszívok egy cigarettát a versedben találtam egy halat vacsorára azt fogom kisütni a szép sárga versed viszont olajos lett beleteszem a mosógépbe
Nem bízom az idegenekben, az űrlényeket viszont, ha van karjuk, szívesen keblemre ölelném. Jobb, ha senki se költözik a szomszédba, főleg a vágottszeműeket utálom, akik korán kelnek és késő este csendben zárják az ajtót. Sose járnak ki egyedül. Sose hagyom el a lakást, otthonról dolgozom és futár hozza az ételt. Japánban ezt hikikomorinak hívják, de ők nem próbálnának megváltoztatni. Anyám kiborult, amikor nem nyitottam ajtót, orvost hívott és együtt dörömböltek, a rendőrök vitték el őket. Ez négy éve, három hónapja és két napja volt. Azóta nem járt nálam senki. Japánul tanulok, hogy elmondhassam, mennyire gyűlölöm őket.
a lényeg: a magány mint hiány amit soha nem lehet véglegesen konstatálni mint a szoba levegőjében tartózkodó pipafüst a kávéban jótékonykodó gyógy gomba akármi –
egyszer csak ott van veled & mint lételemed és akkor visszakerülsz a kitaláltba – s legjobb magzati pózban fetrengened amikor az alvás elrejt jó mélyen az ágyba –
mintha az emlékezeted lenne a nyelv rétegeibe leásni majdnem műélvezet le lehet szopogatni a szavakról a rímeket
amit elsiettél korábban és fontos volt a tudat megeleveníti & - sőt bevárja hogy párhuzamosan fusson vele a barátja
Elegem van, kikészítenek, Ha korrekt vagy, itt koldusbotra jutsz, És trendy majmok ugatnak neked, És hamis minden haver, minden cucc, És címeres barmok nyernek címeket, És diáklányok kurvának mennek el, És mindenből a szar, gagyit veszik, És az igazság senkit sem érdekel, És a művészet az hízelgést jelent, És egy hülye (ki most már doktor), pédakép, És ki dolgozik, az büdös proli csak, Az Igaz Hitet követjük (az ördögét)
Mégse fogok meghalni, tetvek! A csajomat nem hagyom nektek!
Elmémből érdesen jönnek a szavak, vagy én teszem - szűrőtlen alak, durva hang - hogy ami jő - közöm se legyen hozzá, csodáljam, mint egy barnult ikonosztáz füstmázolta szentjeit - foltos szavaim, mik képet töltenek félve az űrtől, telebeszélik az adott teret, s panaszkodnak: az ezen túli vajon van-e, s ha van, hol lehet?
Úgy képzelem elmúltál hetven éves meglehet száz is sőt többezer mindegy: végülis kortársak vagyunk együtt kell túlélnünk rögeszméinket SZÓLJ MÁR gyűrd le konok némaságodat Varsó bolondja — mondják pedig ha tudnák hogy hívásodra minden megmozdul ujjaid köré tekerednek a fák hegyek vonulnak tapintásod nyomán kalapod karéján csüngnek a csillagok arcod: egy marék hamuba oltott szürke csend mennyi megíratlan vers bujkál a szemeidben mennyi tárgyilagos szomorúság Homérosz töprenghetett így útban Naxosz felé egy rozzant matrózkocsma ajtajában
Útra kelt, mint egykor a legkisebb fiú, levedlő mennyboltját panyókára vette, s az ösvénnyel talált konok kételkedés úgy tűnt neki, mintha cimborája lenne...
Aggódva markolja hamutarisznyáját, félti, mint melegét, kincse a pogácsa, otthonról tisztuló patyolatfény ingén ott van kedvesének szeme ragyogása. Körötte a gombák óriás haranglábak, alattuk a bongás, lám, a gyűszűvirág, gondot szellők ága borzol dús hajába, majd keresztet rá a festő csülleg imád.
Hány fivére próbált előtte szerencsét? Sóbálvánnyá tette mindet a borzalom, látva, ahogy állnak, hátuk mögé lesve, előre mered hát, várja bár zord vadon. Úgy kell hát idézzen, teremtő emléket, hogy hurcolja sorsát jövőképbe zárva, mert muszáj legyőzni, legyűrni az időt, oltva rügyek múltját jövőnek a mába.
Útra kelt, mint egykor a legkisebb fiú, vállán a menny boltját panyókára vette. Hol van az az ösvény, hol a kételkedés? Már az is csak múlt... tarisznyába rejtve.
ma találkozóm lesz az apámmal beszélőre kéredzkedett a halott; hívásai elől mindig kitértem, mert közel volt még haldoklása
ma találkozom apámmal, aki csak néz, halálnyugodtan hallgat majd ott, a rács túlsó oldalán, elmondom neki, hogy milyen üres az ősz, amióta tekintete nem szenteli föl a kerti lugast szüret előtt, milyen csönd van az öreg házban, amikor anyámmal hallgatunk, remélve, egyszer még betoppan, egy üveg borért könyörög, ahogyan szokott, hogy önmagává bátorodjon – – – Isten talán fiának is becézi, mióta odafenn kóstolja az égi nektárt, ő vesződik vele, késő éjekbe nyúlva csitítja anyám helyett, talán megszokta már, milyen makacs, csak apám hangjától zeng a menny. bányászhimnuszát most is halljuk: szerencse fel! szerencse fel!
Mi ez a rég-új, szép világ? Amit a tényeken túl megpillant a hit. Hiszen ez a valódi grand-art. Ha jobban megnézzük, épp most pozícionálja magát Isten újfent. S a költészet státusza is javul. A vallások gyártják a jövőt. De igazként csak egy fog kiderülni. Jön az egyetlen (egyetemes) kijelentés. A feltámadt tanítás. Tiszta didaktika a levegő, a felhőkre jegyzetel a felemelt, átszegezett kéz. Valaki szóljon a klikkeknek, világosítsa fel a pártokat! Befutott az első vágányra a Gondolat. Az abszolútum itt van. Ehhez nem kell törvény, elég egy tollvonás. A kegyelem minden rosszat megront. És nevet, aki áment mond. A tölgyfa is bólogat. Van hódolat, nem szűnt meg az imádat. Valami elemi szeretet hódítja meg a vágyat. Nemcsak remény. Kiváltság. Alázat.
ez akkor volt de mikor is várj a szél fütyült mindenfelé csak arrébb fújta a kiszámíthatatlanul fröccsenő madárpiszkot baj nem is történt csupán jelentéktelen szikár kérdések maradtak megválaszolatlanul
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
