Vers

közelednek az ünnepek szaporodik a szívverés
nagyon oda kell figyelni a szeretetre
ilyenkor a pénztárosok is érzékenyebbek
és a szupermarketekben helyén kell legyen az ész
mit bízunk az angyalokra s mi amit feltétlenül venni kell

amikor közelednek az ünnepek
elővesszük a régi szaloncukros dobozt
ellenőrizzük elegendő-e a gyógyszer
vagy inkább most menjünk patikába
mert ügyeleten váltani úri luxus

Isten elvárja, hogy várjuk.
Jelenlétét tudni, nem érezni kell!
Újjászületünk, ha ránk lehel.
Mert a szívet örömmel tölti el.

Nem szubsztanciák tartják az eget.
Hanem az Úr szava, a szeretet.
A várakozás ideje csak keret.
Megmerül a fényben a lélek és a tett.

Mit érez a szív, honnan veszi az erőt?
S hitben járnak-e a gondban levők?
Vagy csak szó a remény, tradíció a bizalom.

Istent imádja titkon minden atom.
Meglesz, amit az ember hittel kimond.
Isten hatalom, erős orom.

Örömömben a kezét fogom.

minden nagy szarság egy aprócska
bibivel kezdődik elfertőződik

az eredendő picurka hiba
gennyesedik aztán valami
borzalmat dob a kocka
a szörnyeteg sorsrontó gép

mindig az a kurva véletlennek
gúnyolt elrendeltetésszerűség
az a hibás mert ő ül azon a trónon
eldönti hol csúszol ki kiből
meg minek

Napraforgó

Az van éppen, mint a gyorsvonatban:
bezárva robogás. Ébredésben világ-
átszelés, első kávé: köztes állomás.

Világ és között, világ és között.
Évekig a mostban, pillanatra minden
múlt mögött. Világ és között.

Zakatolva élek. Illanásnyira. Az van,
ami lesz, és ami volt: holnap. Hatodik
kávé, valahol a közeledben. Álmodás.

Világ és közöm, világ és közöd.
Integető kezek, peronon már biztos láb.
Az van éppen, mint a gyorsvonatban,
állomások közötti térszűke, kiszámított

szabadulás.

Decemberi

Virágot küld
a karácsonyi kaktusz szirmai
aprók, halványpirosak,
aztán a dísz dobozok érkeznek
szakadatlan sorjáznak belőlük
a tisztává csupaszított szavak.

Csak ne széttördelt sorokat,
melyek gyöngyként gurulnak
mert nehéz már hajolni,
szőnyegen keresni,
vagy ágy alatt hasalva.

Foroghat a kegyetlen idő
kegyetlen kereke váltig,
bár elmulasztotta megváltani
szomorú világot bennünk
az emlékezet kazamatáiban
épségben húzza meg magát valaki.

Arcok által

Az agy alapjában emléktelen.
Megtapasztalt fénytöredékek
száguldoznak dióbél-tükrein.
Montázsváltozatok.
Arcok keverednek a léttől
idomított ragyogásban.
Minden változás fejlesztés.
Gyerekek arca jövő-titok.
Mosolyt fakasztó, mindig
más érzések szövik.
Változó kép a kedves
arc-öröme,
haragot játszó szigora.

ha csendben vagy és csillapul a forgalom
autóktól távoli utak házak kuporognak
nyitva az ablak csiklandoz a fény
a napsugár-fű rojtos vége
felém mutat

szemmagasságból

csak a hold ülhet már magas lovon
lehel az ég mint fagyos kezét melengeti
gyorsabban váltanak a napszakok
a nyári égről az átlátszó holdat
kendőjébe vonja a sötét

Az első ember megszületett. 
Világfa ága alatt 
Krisztus előtt 3122. július 16-án, 
váltakozó energiák 
áramlásának szelében. 
Másnap megvirradt. 
Kecalkoatl uralkodott. 
Az első ember kollektív 
tudati kvantumugrással 
toppant 
a világba, 
neolit kőépítmények 
csúcsáról ugrott 
alá. 
Az idő egyre gyorsult. 
Aztán 
két nap múlva 
beköszöntött 
a galaktikus alvilág 
első napja. 
Az első ember 
fázott és szomjas volt. 
Alcyone csillagáról 
eső teremtetett. 
Véd a helioszféra, ne félj 
hallotta végül. 

fénytörés

azt hiszed nélküled
muránói figuraként
csillogok de
vattaként ölel körbe
a korábban volt otthon
álmomban szikrázom
bontom fel a színeket
meghasít minden hajnal

I.

Nézd: az őszi táj
még egyszer megmutatja,
mit utoljára látsz.

Opus & Textus
J. F. halálhírének napján, 2015. december 3-án, Szarvason

Na! Mintha az égbolt szakadt volna be. Akárha a feketerigó
éledezne, s irdatlan szárnyát suhogtatná e hon felett.
Elment Logosz Herceg. Meghalt a Tett.
A néző. A látó. Akit Isten minden pillanatban megihletett.
Hogy tágítsa a beszűkült, honi látóteret. Mutasson valamit
Az intuitív rendből, ahonnan a roppant teljesség kiment.
A mondani tudás gazdagságát. Ami teremt.
És hagyták maguk faggatni az inspirált egek.
Amit keveseknek engedett meg a Mennyei Test.
Hogy belássa, az örökkévalóság egy pillanat.
S legyenek őszi pirkadatból hajnali nyarak.

J.-Sz. Veronika festményéhez, szeretettel

Két férfi ágál a fénypárás pesti síkon.
A vékonyabb egyenes tőrbotjával
fura ábrát karistol lába előtt a földbe,
fekete fejével messziről nézve felkiáltójel
a facsemeték zöld ligetében.

Büszkén feszít ott Nikola Tesla, hogy kigondolta,
a korabeli Pesten cseperedő gyáripart csak azzal,
és úgy növelheti igazán versenyképessé, európaivá,
ha az akkordban termelő gépek fénylő acélkerekeit,
a munkatermek csattogó, ziháló transzmissziós szíjait
gőz helyett a kezéhez szelídített áram erejével hajtatja meg.
Barátja, akinek erről most magyaráz, nem sokat ért az egészből,
mert annak figyelmét az köti le, hogy az úton siető lányka közelg.

Az Úr lép be az életedbe, mint abszolút igazság.
Mint Fenség, Titok és Nagyság.
Örökkévaló Úr, Akiben nincsen idő.
A hiba nélküli bölcsesség, világteremtő erő.

S eljön a pillanat, amikor lehajol.
Akié a beszéd és az ünnep. Akié a kor!
És beteljesül megannyi kívánság, sok vágy.
Törvény helyett kegyelem: az isteni okosság.

S nézi a teremtő a nyáját.
Hogyan áll hozzá a bárány? Miként ad hálát?
Milyen áldásmondásra adja oda a száját?

Aki elfáradt, és aki gyarló.
Most látja, nem a rossz az erősebb. Van jó.
S leborulva imádja a transzcendenciát.

Jézus Krisztust, az Isten Fiát.

Alma

Rálehelek. Pirosan feszülő héját tenyeremmel
dörzsölöm. Élénk, fényes. A dér megcsípte az udvart.
Hány és hány viaszos vásznon könyököltem. Ezen most
sárga virágok. Forró bögrém rátapad, árkot
mélyít, kátrány húzza le, engem is. Lábam a székről
földért nyújtózik, rövid, émelygek. Levelekkel
játszik a szél, üzen. Emlékszünk. Port hord a szemembe.
Nem hiszem el, mégis vizsgálón nézem az arcod.

nem intek

szorítsd karom szerelmem
filmszalagod szakad
nem játszható le többé
csupán a hang marad
te újszülött vagy és bőgsz
de nincs ki felvegyen
ölelj és búcsúcsókolj
még egyszer kedvesem

nem búcsúzom babám
csak szépen meghalok
hasamba léket vágnak
a hentes angyalok
kilépek és nem intek
elúszom úgy tudom
hogy a halál tenger
babám nem búcsúzom

Vasárnapi ebédhez terített idő-nagyanyám. A fülledt, olajszagú konyhában a ragadós viaszos vászon terítőre pakolta a tányérokat, mellé a kockás szalvétát, rá az alumínium evőeszközöket és közben hangosan, fekete fehéren szólt a tévében valami régi magyar nóta.

Nem volt vérszerinti rokonom az idő, sőt nem is ismertem egészen addig, amíg nem gondolt egyet egy márciusi napon és egy harapásra felfalta az eredeti nagyanyám.

Aztán valahogy mégis megsajnált minket, ahogy szépen kiöltözve álltunk ott a sáros földkupac körül a virágokkal, meg a koszorúkkal,

kitárta felettünk a végtelen-fehér szárnyát, és átvette ezeket a „nagymamás” szokásokat, mint a vasárnapi ebéd, meg a hosszú telefonhívások, amikor a kertről, az időjárásról, a szomszédságról, meg a rokonokról beszél, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák.

EGY MARÉK FÜST

A dallam megöli a ritmust,
a ritmus feledteti a kompozíciót.
A gyors kivágja a lassút,
az ember a fát. Körülöttünk
ismeretlenek cikáznak,
nem látjuk őket, mert ha
reggelizni leülnek is,
csak ezredmásodperc.

Ne, ne, ne, ne nézzetek fának!

A ritmus megöli a kompozíciót,
a fa kivágja az embert,
bútorlapokat készít belőle
egy faiskola berendezéséhez.

lakni már nem akarok.
mert lakni nem jó.
csak legyalogolnék valahová,
amire lehet mondani,
hogy olyan hely,
ahová lemegy az ember.

csak zizegtetnék egy darab fogselymet,
míg el nem szakad,
aztán tekernék, tépnék egy új darabot,
és azt pengetném,
és ha már mind elfogyott,
a boltból hoznék másikat.