VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry Télapó de luxe
hínár- és kagylószagban fekszünk meztelenül a stégen sirályszar foltokban szárad az örökkévalóság feszes és ránctalan mint hattyú a jégben
Az őszre kéne inni egy pohárral,
milyen jövő
oda születtem ahol vagyok
az vagyok ami van
ez van
ezt kell szeretni?
már régen eldőlt minden
csak még nem zuhant rám
az egész
ennyi
de ha megtörténik –
annyi
sok hal meg tenger szemek sok óceán sok hal áll és figyel egyedül én nem nézlek halszem egy szem egyedül én páratlan fél valóság
Tenyerem A tenyerem olyan mint egy ember-levélerezet egyedi másé nem ilyen egy a milliárdok közül tenyered tenyerembe teszed átmelegszik a szív a test a föld a levegő-ég s másként süt a Nap is le ránk
DÉLELŐTT, INDIÁN NYÁR
Már nem nyírja senki zakatolva a gyepet, Végre szóhoz jut a butuska sárgarigó is, Kertünkben a szellő épp csak megrezzenti A bókolni mindig kész encián kék levelét, Fenn cipzárként hasítja ketté a fellegeket Turbómotorjával a szárnyas kirándulójárat, Széksoraiban lázas, izgatott élmény-utazókkal, De hamar eloszlik a kondenzcsík a magasban, S már csak foszló habja mutatja, merre repülnek. Ülhetek nyugton itt, egyedül, glóriázhat a napfény, Meredten melegszem, mint gyanútlan gyík a szirten, Lehunyt szemem rebben, ide házhoz jön a kaland, Mozdulnom sem kell kimért emlékeimért. Mégiscsak szeret engem az Isten …
néhány hónapja jártam oda de tényleg nem történt semmi úgy értem tényleg nem tett semmit a nő aki terapeutának hívta magát
kedélytelen beszélgetésekkel töltöttük ki a száraz szürke ötven percet álmosító novemberi délután hallgattam az esőcseppek monoton kopogását amikor felriadtam a színtelen hangjára
beszéljen az apjáról
kihasítok magamnak egy szűk teret és nézem ahogy az idő áthalad rajta elsírtam magam az unokám előtt amikor a múltamról beszéltem benne anyám könnytelen arcáról húsz éven át hordtam magamban és most követelte mutassam mennyire fájt bennem a higgadt mérlegelés
KIS HÍJÁN: TEREMTENI
Tamási Orosz Jánosnak
Temetetlen holtakként romlanak meg bennem a meg nem fejtett versek, hitek.
Szabálytalan szívritmusban szaggatnak, párkányi hídcsonkokként rozsdásítnak, marnak belülről az emésztetlen voltak.
Szinte dühödten olvaslak újra! Mint francia fogoly a gyökérre kiéhezetten, megrágatlan fallak örökrossz pillanatomban.
A pillanat félúton megáll. Titok, de sajátjaim a csonkok. Egy század által hágott hittel, amputált álmokkal nem érhetek át az innenső partra.
A tenger odaátról is végtelen, de a remény nem ad fel már engem, számolok tovább, a végtelen plusz egyig.
Temetni kezdek. Az annyi már kis híján, mint teremteni.
Goethe-parafrázis A hegy közel van A vándor sóhajt Csillag zizeg a világfa ágán Már mondtam
1.
Áttetsző, puha, gömbszerű lény. Fényforrások sugárrohamát vissza se veri. Hagyja, hogy átlyuggasd gondolataiddal. Jelentésrétegekbe burkolózik, tart tőled, elnyeli minden pillantásod.
Ez itt a fészke. Sárbevonatú, hevenyészett rácsszerkezet. Véletlenek sorozatának ismeretlen logikájú rendje. Felkínáltatik, hogy önként, spontán bízhass benne. S Te mindig megadod magad: hiszel engedelmesen. Üvegházakon át a nap melegét hajszoltam Megannyi monolit Rozoga üvegen át hosszan nézem a kertet Megannyi monolit
Kemó-vers Este tíz – az osztály süket. Megfordult a régi képlet: Egy a kérdés (semmi líra):
I.
Nõnek az árnyékok piszkosszürke felhõkön lomha keresztek úsznak megfeszített álmos pillanatok eltűnök hirtelen
Foltokban roskad a táj fáradt pislákoló alkonyok bennem még a csend remeg karácsony visszfényei úsznak egy óriásplakáton
Eltört váza-énem üzen az alkonyat egy vérből valók vagyunk könyörgök Háti temetni akarok
Az út menti diófát a vándorok már szeggel körbeverték. Pontosan úgy, ahogy a jeladás szabálya maga a mérték. Kalapács a láncon, szeg a pléhdobozban, bárkinek kell, tudja, ne keresse, ott van!
No, persze a hagyomány. Az is csak születik és meghal... a diófa is, a szögek is, és persze a lánc a kalapáccsal... – Öt éve már, hogy vendégségbe csupán sírodhoz invitálsz. – Jobb, ha hozzászoksz: itt a vége, s beletörődni idejársz. – Eljöttünk hozzád, körbeállunk, föld-tested szegfűtől szeges. – A kampánycsend örök minálunk. Minden választás végleges. – Be sem fértünk a temetőbe öt éve. Nagy volt a tömeg - – Látni akartak eltűnőbe; mielőtt elfelejtenek.
Se szó, se dal Se szó, se dal, sem meddő dünnyögés, nem használ a csend ellen ma semmi, ha kiüríted méregpoharát, s a holnapoddal próbálsz szembemenni. A holnapod az idő tengelyén, mint megfáradt nyikorgás fennakad, mint karcolás egy rongyolt lemezen, ahol a hang ijedten megszakad-- ha idegeid tükrén siklanak a percek apró éles körmei, se szó, se dal, se nyugtató ima, sem álom-mantra nem használ neki.
A fájdalom árnyéka
Mit árthatsz te nekünk, fájdalom? csak a violák remegnek árnyékodban fákkal, fűvel és széllel, csak az új házak küszöbe alá ásott kígyók nyoma van, növény-szál lobogás, mit szemeink nem látnak, és halljuk: hadd feküdjünk le este egészségben, ébredjünk hajnalra, harangszóra, jóságos nagy Isten, ki vagy a mennyekben, védj meg minket, tedd a mezőt szélessé, fektesd domolykóinkat a Kismosó kenderáztató vizébe, amelynek hínár hártyája mindenkit visszafogad, óvj a rossztól, gyötrő érintésektől, medvétől, farkastól, őrizz meg minket, szántottunk már elég barázdát, kaszáltunk már elég rétet a domb alatt, a patakok ágainál, pirosan dagadó varangyos csitkenyebokrok előtt,
Egy sorodat sem akarom,
|
