Videó

A Magyar Hang videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Télapó de luxe

Télapó piros palástban,
földig lóg a zsákja,
rongyos, éhes kisgyereknek
csurog már a nyála
ősz szakállú kéményt keres
- nincs itt más, csak putri -
fényes-édes ajándékot
hova tudnám dugni?
kölyökkéz nyúl, az öregnek
félreáll a szája:
Anyád kurva, apád koldus,
húzzál a picsába!

 

 
Bálványos Huba: Emberpár

 

hínár- és kagylószagban

fekszünk meztelenül

a stégen sirályszar

foltokban szárad

az örökkévalóság

feszes és ránctalan

mint hattyú a jégben

 


Kovács Zoltán rézkarca

 

Az őszre kéne inni egy pohárral,
a rőtarany-színű diólevélre,
hogy elrepült a nyári kék madárdal,
piros bogyó a csipkerózsa vére,

hogy árva, szürke néha már a reggel,
a fény sem izzik úgy, a régi lángon,
s a varjak árja károgó sereggel
alázza még ezerszínű világom.

 


Nagy Géza: Téli Műterem

 

milyen jövő

 

 

oda születtem

ahol vagyok

 

az vagyok

ami van

 

ez van

 

ezt kell szeretni?

 

már régen eldőlt

minden

 

csak még nem zuhant

rám

 

az egész

 

ennyi

 

de ha megtörténik –

 

annyi

 

 

 


Nagy Géza: Paravánkarám

 

sok hal meg

tenger szemek

sok óceán

sok hal áll

és figyel

egyedül

én nem nézlek

halszem egy szem

egyedül én

páratlan

fél valóság

 


Fotó: Móricz Csaba

 

Tenyerem

A tenyerem olyan

mint egy ember-levélerezet

egyedi

másé nem ilyen

egy a milliárdok közül

tenyered tenyerembe

teszed

átmelegszik a szív

a test a föld

a levegő-ég

s másként süt a Nap is

le ránk

 

 


Nagy Géza: Ruhagyári Promenád I.

 

 

DÉLELŐTT, INDIÁN NYÁR

 

Már nem nyírja senki zakatolva a gyepet,

Végre szóhoz jut a butuska sárgarigó is,

Kertünkben a szellő épp csak megrezzenti

A bókolni mindig kész encián kék levelét,

Fenn cipzárként hasítja ketté a fellegeket

Turbómotorjával a szárnyas kirándulójárat,

Széksoraiban lázas, izgatott élmény-utazókkal,

De hamar eloszlik a kondenzcsík a magasban,

S már csak foszló habja mutatja, merre repülnek.

Ülhetek nyugton itt, egyedül, glóriázhat a napfény,

Meredten melegszem, mint gyanútlan gyík a szirten,

Lehunyt szemem rebben, ide házhoz jön a kaland,

Mozdulnom sem kell kimért emlékeimért.

Mégiscsak szeret engem az Isten …

 

 

 
Fűkő Béla: Emlékek naplója

 

néhány hónapja jártam oda de

tényleg nem történt semmi úgy

értem tényleg nem tett semmit

a nő aki terapeutának hívta magát

 

kedélytelen beszélgetésekkel töltöttük ki

a száraz szürke ötven percet

álmosító novemberi délután hallgattam

az esőcseppek monoton kopogását

amikor felriadtam a színtelen hangjára

 

beszéljen az apjáról

 

 

 


Nagy Géza: Délután matraccal, 500 wattal

 

 

kihasítok magamnak egy szűk teret

és nézem ahogy az idő

áthalad rajta

elsírtam magam az unokám előtt

amikor a múltamról beszéltem

benne anyám könnytelen arcáról

húsz éven át hordtam magamban

és most követelte

mutassam mennyire fájt bennem a higgadt mérlegelés

 

KIS HÍJÁN: TEREMTENI

 

Tamási Orosz Jánosnak

 

 

 

Temetetlen holtakként

romlanak meg bennem

a meg nem fejtett

versek, hitek.

 

Szabálytalan szívritmusban

szaggatnak,

párkányi hídcsonkokként

rozsdásítnak, marnak

belülről

az emésztetlen voltak.

 

Szinte dühödten olvaslak újra!

Mint francia fogoly

a gyökérre kiéhezetten,

megrágatlan fallak

örökrossz pillanatomban.

 

A pillanat félúton megáll.

Titok, de sajátjaim

a csonkok.

Egy század által

hágott hittel,

amputált

álmokkal

nem érhetek át

az innenső partra.

 

A tenger

odaátról is végtelen,

de a remény nem ad fel

már engem,

számolok tovább,

a végtelen plusz egyig.

 

Temetni kezdek.

Az annyi már kis híján,

mint teremteni.

 

 

Goethe-parafrázis

A hegy közel van
Mégis olyan messze

A vándor sóhajt
Hosszú még az éj

Csillag zizeg a világfa ágán
Az égbolt pattog

Már mondtam
Ne félj

 

 

1.

 

Áttetsző, puha, gömbszerű lény.

Fényforrások sugárrohamát vissza se veri.

Hagyja, hogy átlyuggasd gondolataiddal.

Jelentésrétegekbe burkolózik, tart tőled,

elnyeli minden pillantásod.

 

Ez itt a fészke. Sárbevonatú,

hevenyészett rácsszerkezet.

Véletlenek sorozatának ismeretlen logikájú rendje.

Felkínáltatik, hogy önként, spontán bízhass benne.

S Te mindig megadod magad: hiszel engedelmesen.

 

 

Üvegházakon át a nap melegét hajszoltam
az óriássá duzzadt délután árnyékát markomba rejtettem.

Megannyi monolit
lapulnak hátamon
szorongok, feszengek
dúdolom, dúdolom.

Rozoga üvegen át hosszan nézem a kertet
akárha elhagyott táj volna napfogyatkozás után.

Megannyi monolit
lapulnak hátamon
szorongok, feszengek
dúdolom, dúdolom.

 

 

Kemó-vers

Este tíz – az osztály süket.
Helló ismét, kockás füzet!
Íródik a kemó-versem,
komótosan – nem lóverseny;
csupán néhány félsor kattog,
az is fejben: itt nincs laptop...

Megfordult a régi képlet:
nem 
belőlem dől a méreg.
Nyakamban kúl high-tech pumpa –
valahol bent forr a munka.
Nincs irgalom, nincsen rejtek:
sorra hullnak el a sejtek,
nem követve égi tervet:
rákos sejtek, immunsejtek,
rákos sejtek, immunsejtek,
immunsejtek, rákos sejtek...

Egy a kérdés (semmi líra):
tovább végül melyik bírja?

 

 

 

I.

 

Nõnek az árnyékok

piszkosszürke felhõkön

lomha keresztek úsznak

megfeszített álmos pillanatok

eltűnök hirtelen

 

Foltokban roskad a táj

fáradt pislákoló alkonyok

bennem még a csend remeg

karácsony visszfényei úsznak

egy óriásplakáton

 

Eltört váza-énem

üzen az alkonyat

egy vérből valók vagyunk

könyörgök Háti

temetni akarok

 

 

Az út menti diófát a vándorok már szeggel körbeverték.

Pontosan úgy, ahogy a jeladás szabálya maga a mérték.

Kalapács a láncon, szeg a pléhdobozban,

bárkinek kell, tudja,

ne keresse, ott van!

 

No, persze a hagyomány.

Az is csak születik és meghal...

a diófa is, a szögek is,

és persze a lánc a kalapáccsal...

 

 

– Öt éve már, hogy vendégségbe

csupán sírodhoz invitálsz.

– Jobb, ha hozzászoksz: itt a vége,

s beletörődni idejársz.

– Eljöttünk hozzád, körbeállunk,

föld-tested szegfűtől szeges.

– A kampánycsend örök minálunk.

Minden választás végleges.

– Be sem fértünk a temetőbe

öt éve. Nagy volt a tömeg -

– Látni akartak eltűnőbe;

mielőtt elfelejtenek.

 

 

Se szó, se dal



Se szó, se dal, sem meddő dünnyögés,

nem használ a csend ellen ma semmi,

ha kiüríted méregpoharát,

s a holnapoddal próbálsz szembemenni.

A holnapod az idő tengelyén,

mint megfáradt nyikorgás fennakad,

mint karcolás egy rongyolt lemezen,

ahol a hang ijedten megszakad--

ha idegeid tükrén siklanak

a percek apró éles körmei,

se szó, se dal, se nyugtató ima,

sem álom-mantra nem használ neki.

 

 

 

A fájdalom árnyéka

 

Mit árthatsz te nekünk, fájdalom? csak a violák remegnek

árnyékodban fákkal, fűvel és széllel,

csak az új házak küszöbe alá ásott kígyók nyoma van,

növény-szál lobogás, mit szemeink nem látnak, és halljuk: 

hadd feküdjünk le este egészségben, ébredjünk hajnalra,

harangszóra, jóságos nagy Isten, ki vagy a mennyekben,

védj meg minket, tedd a mezőt szélessé, 

fektesd domolykóinkat a Kismosó kenderáztató vizébe,

amelynek hínár hártyája mindenkit visszafogad,

óvj a rossztól, gyötrő érintésektől, medvétől, farkastól,

őrizz meg minket, szántottunk már elég barázdát, 

kaszáltunk már elég rétet a domb alatt, a patakok ágainál,

pirosan dagadó varangyos csitkenyebokrok előtt,

 

Egy sorodat sem akarom, 
egészben kellesz, 
minden játékával 
a rettenetnek, 
mert szeretlek. 
Valaha csöpögős voltál, 
cizellált, művi, nyafka, 
kamasz magamnak nyálas, 
tele önsajnálat, 
mert csak addig láttam. 
Ma már ma van, 
a tegnap közelebb már, 
tudom, félve hazudtad, 
hogy összedőlt a naptár, 
s oly egyiptomi messze, 
ki éppen meghalt, 
tényével a lánchegységes 
'van'nak mindazzal, 
mi nem van.

 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal