Nem, ma ne várj, nem akarok találkozni veled, itthon maradok a gyerekekkel, nézzük a tévét, lehet, főzök valami vacsorát, legalább a kicsik nem fognak morogni, hogy olyan sokszor veled töltöm az éjszakát, pedig az a havi egy-két este szerintem igazán nem is sok, ha lehetne, én minden éjszaka melletted aludnék, csak dühít már, hogy nem értem, mit akarsz tőlem, miért engem akarsz, miért költöd rám az Isten pénzét is, és miért nem kellek neked mégsem egészen, délben és délután, télen, nyáron és tavasszal,
Szél-hegedű, oly keserű. Rí a vonó, sóhaj a szó. Szúr az akác, vág a faág. Hallgat a lány, oly halovány. Hajlik a nád, suttog a sás, csobban a víz, messzire visz.
időnként megpattan bennem a valóság most meg nem tudnám mondani hogy melyik de ahogy a saját valóságlátásom néha keverem mindenképpen arra a következtetésre kellett jutnom hogy keresnem kell egy a magaménál megbízhatóbb – tőlem független – valóságot ami nincs kitéve a szűkítés bővítés folyamatos változtatás-kényszerének ami persze abszurd elvárás még akkor is ha pontosan tudom ez még ahhoz mérten is lehetetlen ha holnap úgy döntenék hogy megmászom a föld legmagasabb hegycsúcsát szinte biztos ha fel is jutnék leérve kiderülne hogy pont akkor amikor az Everest-en voltam a K2 éppen magasabb volt – bohózat bezárva –
foci közben még jó volt nem tudtuk hogy az öltözőn túl vége lett mint a botnak a messengernek a facebooknak az instagramnak is baszki a snapchat mintha menne de azt nem használom csak le van töltve akadozik a net is
Egy óra múlva lefekszem – mondtam a feleségemnek. Jó – mondta ős és elment aludni. Három óra múlva feküdtem le. Hol voltál eddig? – kérdezte a feleségem. Írtam négy verset – mondtam én. Négy vershez három óra kellett? – kérdezte ő. A vernek nincs ideje – mondtam én metafizikusan. Négy verset meg lehet írni egy óra alatt is – mondta ő. Talán autóbuszban, de akkor sem mindig – mondtam én. Akkor is meg lehet írni, ha a feleséged vár rád – mondta ő. Akkor is ritkán – mondtam én. De azért ittál is – mondta ő. De azért ittam is – mondtam én.
(Köszöntővers a Parnasszus folyóirat 20. jubileumára, 2014-ben, a Tokaji Írótáborban. Ihlette az Emperor: I am the black wizards című dala)
Császár, jöttem verselni, túl életen és halálon. Fogadd parnasszusi üdvözletemet, léha barátom. Légy párt fogója mindannak, mit húsz év felmutat! Kívánj nekünk ihletet és eddiginél is szebb utat! Húsz éves lapról, mint húsz éves nőről búg szavam, hisz mindkettő még kalandvágyó, de már izgalmas múltja van. Új vizeken evez, magasles-önmagát építi hegyig. A Parnasszus, mint jó rakéta, nem áll, hanem emelkedik.
mind a tizenkettőt szeretem. mégis akkor vagyok a legboldogabb, amikor láthatom az augusztus és a szeptember kézfogását. amikor elköszön az egyik, vidámságait és gyűjtögetett fiatalságát zsebre téve. sosem szomorú vagy életúnt, csak lejárt a munka- ideje és megtette, amit kellett. a cipőinek kopogá- sában még visszhangzik a nyár összes frissessége és ezért nem is tud búslakodni. aláírogatják a papír- munkát és helyet foglal a kilencedik. csak egy nap- pal idősebb, mégsem vethetőek össze, mert más- hogyan tökéletesek mindenkor. ő is üde és mégis
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
