Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Hát indít,
taszít levegőt,
a tüdő,
szusszant ajkamig vért
és ujjamhoz szédít verseket,
ha hőköl a lap fehér hasa
akkor is,
mert élni kell itt,
túlélni
apró kavicsait
a szónak,
gyáva igazát
a csontnak,

 

 

A zúgó díszizmúak
jajgatására
kinyíló öled,
függönye eltakar,
fényvédetten dűlök
az elektromos mezőre,
s megölve
a lepkék sárga
seregét,
gyűjtöm
langyos hasamon,
ha hiány ajkamon
az asszony tiszta nyelve,
ehetnék is most már
egy keveset,
de a csók ökumenikus,

 

Megyek hát
a megrokkanásig,
meddő férfitestemben
maréknyi csontvázzal,
és meg-meggyengülő izomzattal
felcipelem az életet
egész a Napig -
mert mi is ide tartozunk
Magyarország kövei mögé,
a gyermekhalállal összeterelgetett anyák
itt daloltak
torkunkba bánatot:
messze énekelni.

 

úgy szeretlek mint méze kén
csendélet tarka véredény 

 

A bordáim üres csövek, és én nem merek 
előrehajolni, félek beszakadnak, belecsuklok
a nyári délutánba, magához szív ez a gyulladt 
vörös beton, magához forraszt a járda, és 
a fejem, napszítta keselyűfej, forog, néz jobbra-balra, 
téged keres, te nyers, ártatlan dög, téged akar 
mosdatlanul is a farkam, vörösen-feketén 
lyuggatja át az eget. S ha rettegek, 
azt a sötétséget akarom, ami az ég mögött van. 
Ami a szádban. Rúzsos, tömény, kíváncsi, beteg. 
Beleejtem a szívemet, zuhanjon a torkodon át. 

(S.K.-nak)

 

Itt szárítkozik
dombok lázas bőrén,
az eső utáni erdő
vénasszony szőre
s ha szédíti álmát,
a bokrok szoknyái mögé dugdosott ember,
szája sarkáról elkanyarodik
a fölébredt pete
kék legye,
s bogarak tömege

 

Lecsúsztam, mint egy véres, zöld kötény
hentesbokához. 

 

mint lágy beton mit éppen öntenek
goromba zajjal gyűrődök ma szét 
alattam űr fölöttem lassú hengerek 
kék égbe préselt bamba törmelék
csak szürke vér mi megköt és világít
s egy tévedés hogy minden út merev 
sötét sugár s hogy benne állsz bokáig
gyónni akarsz de régen nincs kinek

                         

 

 

Belázasodtál fiam,
többet ne gyere temetésre
Isten minden temetésen ott guggol,
és mások halálával üzeni a te halálodat,
bátyád amikor összeesett,
s tenyere medréből kigördült az élet,
mint a füvek közt elguritott narancs.
Isten az ő fülébe suttogott,
mégis te hallgatóztál.

 



Didajka, szép, formás arcú lány volt.
Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog  örökké a telepen élni.
A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, s vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza.
Anyja dicsekvően kiállt az útra és házukig,
méltósággal sétált reménységével.
A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de
vastag orruk,
duzzadt fekete lila szájuk,
babrálgatással telezsúfolt  fekete combjuk,
ázott fűszagú hasuk
ezt nem tették lehetővé.
Didajka
világos bőre,
vékony szája,
keskeny arcéle,
már-már szőke haja
anyját arra ösztönözte, hogy a város bentlakásos  iskolába írassa.

 

Támadja gyomrát hirtelen
bazári, lédús forgatag.
Nokedli kell még, lóadag,
s egy pikkelyevesztett haltetem.

 

Az avultat le kell
bontani. Méné tekel.
Spandora szelencéje nyitva,
benne az univerzum verzál titka,
ott a levegő sűrű vagy ritka,
attól függ, mélyére nézel,
vagy magaslatára hágsz,
hiába lennél tele pénzzel,
hiába őrláng, elmeparázs,
hol a verset megsütnéd:
az idő, az az idő eltűnt rég.

 

Tizenhárom hónapja már,
hogy egy madár holtan talál.
Beszáll hozzám napról napra,
s lehullt fejem holtan kapja.
Élesztene, riadt szemét
rám emeli, élek-e még.
És a remény olyan kemény,
el ne hagyjon: visszatartja.

 

úgy lenne jó néha visszajárni
ahogy anyáink tették régen
mikor vacsoraillat bolyongott
szűk kis konyhák akolmelegében
izzadó tenyérrel megérkezve
telihold kísérte révületben
emlékszem hogy reccsen a burkom

 

Úgy vágok át hozzád, mint a zöld határon.
Puskacsővel támad fejemnek az éjjel.
Kezemben egy fáklya, füstokádó várrom
reggelre az ágyunk. Felizzunk az éggel.

 

Ez a reményfa nem virágot, szelet bont.
Fogam s körmöm is letörött.
Sorvadok.
Hitetlenkedve hallgatom - hitele megfogy -
a tévében a sokadik államelnököt.
Csúszom nem babéron, bérbobon egyre lejjebb,
a kanyarok vállalhatatlanok,
(ki)siklok, ha gázol az internet,
a fékpedált nyomni nem merem,
állatsorsot vizionálok embernek,
félek, féktelen gépek
érzéstelenítés nélkül elnyelnek,
merre járhat most az én emberem?

 

pardonnez-moi mon ignorance
a kémia vad karneváli transz
ne tartsatok vissza, de ne tartsatok velem
a kémia beomlott, füstölgő bálterem
tüsszögő kazánház, megrogyott január
harmincon túli, rozsdás kapuzár
a kémia gyűrött vágy, vasalatlan tudat
mely bomlott szoknyában, részegen mulat
elár(v)ult titok, elszámolt dózis
madárinfluenza vagy lágy tuberkulózis

 

(A 2012-es olaszországi földrengés emlékére)

Hajdanán, a krízis-korban, nehéz ’12-es évben
szeles völgyben élt Giacomo Emilia Romagnában.
Ott játszott a szurtosképű komoly kezű tudósok közt,
ünnepelvén előbukkant Bartók-szvitet, táncjátékot.
Ám a kotta hangfej-bábok játékával nem kecsegtet,
csak tizenkét maszatos folt: borpecsét és tintapacni
rajzolódott ki a könyvben. Tanácstalan búvárarcok
hajoltak a szakadt szélű, szamárfüles palimpszesztre.
Halk moraj tört fel a földből, rázva asztalt, mintha szellem-
járás indult volna meg a fojtott nyárban Taljánföldön,
lengő csillár, omló házfal törte meg az ünnepséget.
Lóhalálban menekültek csapot-papot-táncjátékot
elfeledve mind a súlyos tudományok birtoklói.

 

És ezernyi küszöb és vad kiszögellés.
Ködujjal doboló árnyak követnek;
vöröslő égből bozoneső lövell, és
érckék villámkar éhesen ölel meg.

 

Vágylak téged és kívánlak
mutatnálak a világnak
és egyszerre rejtenélek is
és mindenütt sejtenélek is
vágyom izzadság-párádra
odaülnék kútkávádra
csontodig meghámoználak
honnan mézillatod árad
beolvadnék szívgödrödbe
egyszer csak és mindörökre
tagjaid ékes kegyszerek
lennék addiktív vegyszered

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal