Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Íráshalmazt zokszóval sűrűn teleírva 
kap fel könnyeden, vág földhöz újra 
ez a tomboló időorkán, s úgy mossa el,
mint játék-papírhajót a háborgó tenger. 

 

Lelkem tükrében naponta nézhetem
milyen fényterek verődnek vissza,
milyen hangulatban kél az értelem,
létezésem terhét a reggel, ha beissza,

s a gondolat alkalmi eszenciáit
gyújtópontjain hol itt, hol ott felmutatja;
a kimondott szó mennyire számít,
hogy zugaimat gondtalan belakja?

hamuból préselt kristálykő ragyog?
kagylókínból tán igazgyöngyszemek?
milyen meg nem tervezett állapot
e nap, ahol ma is csak vendég lehetek?

 

Ahol léckerítés festetlenen 
zár össze elvadult kertet, utat,
emlékképeket; támpontot kutat
a gyökértelen, színtelen jelen.

 


Ó, boldog idő, mely még azt sem tudta:
előbb van a bűntudat, mint a bűn,
és a butaság paradicsomában minden
tettre vált – elé-fölé-mögé- és főleg hátsó
gondolatra nem tellett soha, benső
beszéd se volt, ugyan, minek is kéne,
kérdés se volt, de minden állítás
előszöri az összes élmények közül,
és élni jó, és élni tett, magunk is úgy vagyunk,
cselekménye egy úrnak, s ha belegondolunk –
máris ott a bűn, az én, összevetés, a miért.

 


attól is, akit aligha ismerünk: – magunktól,
aki ruháját mind belőled ölti, bárki vagy;
és azt hitted, míg róla olvasol vagy hallasz –
története nem a tiéd, akár még únhatod,
ha könyv – lecsaphatod, és nem is úgy van –
de egyszer: rájössz, jogod mert semmi bánni így
vele, ki volt-van-lesz, de végülis sosincs;
lehetne, mégsincs; minden ember istenről szól,
legább beszél a szentem; hiába oly zavart a nagy
percekben mondana nagy dolgokat: de nincsen –
az életét biggyeszti fecskefészek sárdarabja –
lesz lélekmadár és játszi villanás vagy se –
nem érdekes: a fészek sok tojásra készen vár,
a szárnyalás meg oly biztos, ha van láb, mire áll.

 

szépek a temetések – enyém mindegyik.
akit ott látok, hiányból célt kanyarít,
megölel a legfőbb szeretet jegyében,
arról beszél, mit máskor szégyellni illik.
 
a kántor beleénekel közhelyeket:
születéssel, elmúlással vagyunk tele,
megint itt állunk, akár tavaly, s ez így lesz,
míg végre akad ülő vagy fekvő helyem.

 

találkozni minek.
úgy megyek el mellette,
mintha legbensőbb ismerősöm lenne,
akinél oly mindegy: ő-e, nem-é,
mert ami oly közel,
annál közelebb amúgy se lehet,
azt magában viseli az ember,

 

 

 

Minden a legnagyobb rendben. A felső polcon befőttek,
a legfőbb téli édesség, mellettük lekvár, savanyúság, keserűség.
Mestergerendára kötve szárad a fűszer. Kicsit lecsípek
belőle, amikor úgy döntök, hogy a szégyent is élvezni fogom.
Mindenki ide jár a környékről levesért. Érett augusztusi
napfényt főzök bele télen, apró szelencékben ragyog.
Magokat szárítok a tenyeremen. A bőrömről párolog az
álom, kirajzolódnak rajta az utak, hogy bárki idetaláljon.
Messziről is érzik az illatom. A bekötőútra fordulva már
bizseregnek tarkóban, ha hajnalban fűszereset álmodtam.
Mesélik, hogy tudták előre. Fenyőmagot szórnak a terítőre,
feltűzöm a hajam, százhárman jönnek ma, tegnap számoltam.
Magamban dúdolok ringatódalt. Gőzben forgok, néha kiszalad
a számon a hangom. A mérgeket a hátsó sorban tartom.

 

Felosztottuk a világot, és hogy ne fájjon annyira,
soha nem beszélünk róla.
Nézd, ez a fekete nejlonzsák, amit a szél cibál
minden (minden) éjjel, az enyém.
A macska homorúsága, ahogy bekúszik a
rozsdás vaskapu alatt.

 


Általában a számban hordom haza a legjobb falatokat, de a vasárnapi ebéd
hez együtt vásárolunk, én órákig nézném a padlizsán héján doboló ujjait,
éppen a kellő pillanatban, finoman de határozottan
eltolja a túl vaskos kígyóuborkától a kezemet, igaza van, azokkal belül
általában baj van, beleszagolok a petrezselyembe, és mint egy mérlegen,
máris tenyeremen a tiszta hús, hentesünk mosolyog, csak el ne felejtsük a
fűszereket, a morzsolni való majorannát meg a szépre száradt babért,
és a süteményhez tejszínt, de zacskóst, kicsit dolgozni kelljen a habért.

 



lényegében csak az a kérdés
hogy építeni vagy
bontani akarod-e a formát
mondta a szobrász

a kockacukor-tömbre néztem
kihasíthatnék belőle egy almát
aztán ezt a képlékeny délutánt
nyomorult csontvázunkra
rádolgozhatnánk

 


belemerült a testembe egy állat
lettünk
akkor
jöttem rá hogy
nekem kell ez a félelem

szeretnék tudni
egy imádságot amit ilyenkor
elmondhatok
amikor elköszönünk
aztán hosszan sétálok
amíg mögöttem
ökölbe szorul az este

 


Van egy szavam bordaágon,
mint a szilva érik, érik, felreped.
Nyílik hangra, mint a kívánósok
magva, nehéz savat permetez.
Lángoló arcokat akarok látni, égő szemeket
kidobálni magamból a vágyat, mint a szemetet,
hunyd le rám.

 



Rátört mindenre a melankólia.
Elnézem szép sorát a fagynak:
szikráznak kényes jégláncok
míg önsúlyuktól beszakadnak.

Táblán állok, fehér vászon.
Alatta sár sűrűn, iszamósan.
Milyen egyszerű lett hirtelen
minden: fehér vagy sorvad.

Kivül-belül csillámmal hintve.
Alkalmi táj. Kijárat nincsen.
Lám, jégháton is megélek.
Csak ott senki sincsen.

 



Élve akartad látni magad.
Szétszálazni azt, ami megköt.
Görbül a tér a talpad alatt.
Gördül a szíved, lüktet a rög.

Elhagyni végre langymeleg.
Elhagyni vallomás számos.
Elhagyni utolsó embered.
Feltörve hagyni a záros.

 

Legelső

most már mindörökké talizmán a szegycsontodon hordhatnád láncon
de én beléd marom viszem a tested beléd kapaszkodom két ember súlya plusz
a hordalék ha te vagy kívül mintha új bőrt hordanék bolond vagy és fényes
én meg csak úgy kurvásan szemérmes ölbe vennélek sírva akarok fakadni
ölbe vennélek úgy akarok maradni várni hogy lassuljon a lélegzeted mielőtt
elalszol küldök rád igézetet fel fog pattanni a szemhéjad vészesen közel

 

Ázni esővel, szerteszállni széllel,
döcörögni egy szekér kerekével,
letörni száradt, megfáradt faággal,
lélegezni a friss föld orrlyukával,
fütyörészni a suttyós madárdallal,
leszakadni az ázott folyóparttal,
a semmit összekötni az egésszel,
és zöld lenni a fűszál örömével,

 

Én vetettem, én arattam,
magamat se másra szabtam,
így egészen olyan vagyok,
akibe majd belehalok.

*

Pont az égből jön lefele
az én szívem jobbik fele,
a rosszabbik, az a másik,
alulról meg nem is látszik.

 

Fut a világ, minek kéne
szaladnom az elejére,
sose fájjon, amit tettem,
úgyse hal meg más helyettem.

 

Sohasem hittem el, hogy tudok írni, 
a ceruza volt, akit megkerestem, 
a hegye olyan nagyra tudott nyílni, 
hogy szirmait a papírra szerettem. 

Így esküdtünk hűséget mind a ketten,
ő tanított meg örülni és sírni, 
a fáját mindig óvatosra nyestem, 
hogy tudjon engem holtomig kibírni. 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal