Pitypalatty a palatypittyel beszélget, ki volt, aki szétszedte az egészet, leltek hozzá tizenhárom darabot, mit valaki jókedvében faragott, azt gondolták ha jó görbe, ha jó nagy, össze lehet illeszteni hajónak, s addig lesték hová valók a részek, míg egy hullám elvitte az egészet.
Keresem, mint egy menhelyet, hová bújtattad lelkemet? Alul se, fönt se kint se bent, de mindenhonnan megteremt, valahol ott lehet talán kezed terített asztalán, kenyér, a bor, meg az, ami akkora csönd, hogy hallani.
A templomkertben leste pár darab, mint érleli a termését a Nap, a mi falunkban nem volt otthona, így nem maradt fönn, hogy került oda, és az se, hogy egy magja egy karát, hogy gyémántot mér, bűnök aranyát, s hogy melyik áldóbb – burok, vagy a mag, a hittankönyben nem voltak szavak, hát lelkünk ezért nem lett meggyötört, ha kiköptük, hogy falja föl a föld, de barna bőrén átszakadt a fény, és mézelt sárga béle édesén, az ízből újabb világ bújt elő, s mi ettünk mindent, ami ehető, nagy rongylabdának néztük a Napot, a világ hozzánk gondtalanodott, de nekem most is zsák gyémántot ér, a furcsa mézű szentjánoskenyér.
Csak vas-melege tüzelődik vissza, meg alatta a pattogódó szikra, a körbe-cső terítni-szárogatni, a konyha szívverése volt a platni, nagy, öntött fazék gőzölgött fölötte, a telt időben alig szánták többre, az éhe nagy volt, nyeldekelt a beste, a hasogatott agácot szerette, de falatozni be-beállt a sorba, a lecsupaszolt kukoricatorzsa, egy parasztgrill volt, sült-főtt minden rajta, és boldogult, ha anyám úgy akarta, megroppant rajt a héjába sült krumpli, a sterc, a prézli-reszelékes nudli, ott pirult kenyér foltos-feketére, sok tündér-étek epekedett érte, az igazát is, szeszélyét is tűrtük, ha sámedliken körbekerekültük, és áldozódva lettünk odaföntről, a fölé barnult deszkamennyezetből.
A sárga gömbök úgy lógtak a fákról, mint akik minden tudnak a világról, a szilvafát, az öregedő körtét, a két barackfa mindenik gyümölcsét, a cseresznyén az égre korhadt ágat, a lábnyomot, mi ott maradt utánad, a tavaszt, ahogy szirmot bont az ágnak, a csirrogását sok vendégmadárnak, a napfényt, esőt, nyárnapok futását, a madárfüttyös hajnal hasadását, a súlyra hajtott ágak büszke álmát, a fákat, kik a szelet zabolázzák, a rigócsalád íves föl-le röptét, a kerítést, a búvós zugok csöndjét, és bokor, fa, fű széles mosolyt ölt föl, amikor elősárgulnak a zöldből, nagy utolsónak maradnak a kertben, s hogy fanyar ízük sejdítse a nyelvem, az őszi napfényt végső nászra kérik, és bársonybőrük kőkeményre érik.
Van, amikor elhagy minden, árva fillér lesz a kincsem, mégis mindig ingyen kapok minden áldott, drága napot, sírok, rívok mikor máris tele van a bugyelláris, hogy osszam be egyszer bölcsen, hogy örömöm mire költsem.
Szőlődombok közt zakatol vonatunk fel a hegyre, égre tekint ez a táj, döfködi szálfa karó. Ősi ligúr szellem, s erkölcs keveredve a mával, templomi orgona hív, elhagyatott temetők. Sziklás tengere partján ámul, néz a turista, távcsöve lencséjén mozdul a gazda s a kéz: teste kinyíló bicska, a légben tartva egyensúlyt, keskeny földteraszon éppen előrehajol, permetcsővel eléri az alsó szinten a tőkét – hajdani mozdulat és mostani permetező –, óbora napfény íze a szádban, tűz a kebelben, gondűző a nedű, tudd, vele mennyi a gond: míg kortyintod a hegy vérét és bő adományát, képzeld, mívese mint hajlik a tőke fölé... Hányszor mássza a sziklán kígyózó kicsi földjét, szőleje szintjeit és lelket is adva belé, hányszor is áll szemben zivatarral, nap melegével, míg lenn zúgva a mély inti az arra menőt: meddig a mámor, meddig mézzel, borral az élet? Termi e föld s ez a kor benned a krisztusi vért?
Képzelj egy térképet szállj fölé tekints le a magasból keress egy várost gyűts marokba minden áldást mit összekotorsz az égen morzsold el a felhő fölött szitáljon le mint könnyű nyári zápor házra szobára fuldokló légutakra kettéhasított arcok tágranyílt pupilláira
a vers állandóan mozog elcsitul hullámokat vet ülök a partján piszkálom a vízfelületet néha beledobok egy faágat máskor egy jókora követ vagy leúsztatok rajta egy üzenetet hátha valahol valamikor kihalássza a címzett hátha ő is ott ül a partján piszkálja a vízfelületet követ dob bele vagy faágat leúsztat rajta egy üzenetet
verseid meglapulnak nyirkos talaj a lapu alatt s szeretőid az emlékező fűcsomók akikkel hemperegtél táplálnak a gyerekkor páráján keresztül talpad alatt föveny éled újra szigeteddé vált a világ itt élünk mi is csak nem mindig veszed észre
Toronyfelhők közül kivillanó színpadi effektek mintha kockát vetnének egy köntösre a tájkereszt kitüremkedik az élettér festett keretéből belehasít az univerzum rétegeibe magával húzza a földet mint egy mozgó járdát a sorban állókkal pedig létrán is mehetnének a létnek támasztott fénysugárfokon lent a Bukott Ember égnek meresztett térdei csontfehéren ékelődnek a kobaltkék pászma virtuális matériájába ahonnan mint mennyei lepedőn lassan ereszkedik alá a Türkiz Gyermek
Ahogy a Kollégiumból vonulunk kettős sorban végig a Péterfián a tiltott ünnep reggelén lépéseinknek ritmust diktál a kimondhatatlan belülről zeng az énekelhetetlen kokárda helye ég gallérajinkon egy kifordított fekete szoknya fércöltései – néma tiltakozás absztrakt jelrendszere belehasít a fegyelem rendjébe szaggatott vonallal aláhúzott hiány vakító fehéren vibrál a lánycsapat szürke testén mint pille szárnyán cikázó fényvarrat a börtönudvaron
Mikor a szó életre kel megszületik és elindul az emberi viszonyok kiszámíthatatlan útvesztőiben – ott lebeg minden kapcsolat fölött mint egy mondatszalag a középkori táblaképeken verdeső tört szárnyú veréb máskor fényben cikázó aranyszárnyú lepke vagy lecsap mint a dögkeselyű
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
