jött a sötétruhás ember azt hittem megöl a hasa aljába állt a kés megtorpant csodálkozva nézett a fekete nyélre megingott rogyott a térde jajra nyílt a szája
minden álmomban valami rossz van már az elalvás is nehéz kis nyugtató fél Eunoctin vacak az éj és kín az ébredés valamit nem érek el soha persze mindig de valahogy mégsem máskor majdnem meghalok kicsit csupán soha nem egészen
a hubble milyen képeket osztogat s a legtávolabbi objektumok abból az időből származnak amikor a 13,7 milliárd éve született világegyetem mindössze ötszázmillió volt
próbálom érteni de néhány évtizedre kalibrálva hamar föladom
marad hogy a szanitereket milyen jó szó húsz százalékos ecettel fújom be miként javasolták tényleg használ igaz rettentő szagok áradnak de legalább környezetbarát
irgalmatlan béke van augusztusi ilyenkor rossz nézni a távoli égre mindent takaró nap pillogni a fénybe mi az a pár milliárd év ahhoz mit arra kap ki él élje
Ez a könyv a tiéd. Nem tudom odaadni. Nincs kezed, hogy elvehesd. Minden összeomlott. Újraépítettem, újra összeomlott. Kellett az áldozat. Míg vagyok, építek.
az első képben olyanok voltak együtt hogy nem tudom fölfogni józan ésszel mert bogár nem viselte volna el azt a kuplerájt ami abban az étkezőben volt ahol soha nem lehetett hisz évek óta farkasrét foglya egy kolumbáriumban és mégis együtt voltunk dóri is ki tálcán ételekkel indult a lépcsős szobába és én ahogy mindig helyette zselykével veszekedtem hátha megérti neki szólnak a korholó szavak de beigazolódott mint ezerszer el kell telnie évtizedeknek hogy értsen ha megért egyáltalán
hajnalban ébresztő meleg odatettem a gázra a csirkét benne a lábak direkt neked a fejet én szeretem zöldséget tisztítottam kiraktam az ételhordót a pultra
jöttünk kifelé a Krúdy utcán sötétedett a május este nem volt már arra semmi kocsma az éhség a kirakat becsalt minket egy gyrosra valami krekk alak a pult mögött nehezményezte hogy enni kértünk persze hiába a húst a salátát belökte a pitába a mozi is jó volt a szívbeteg pasassal ki halni ment s taxiból nézte Párizst és elúszott az Eiffel a Montmartre én meg tapogattam a mellem de ahogy ő én se fordulhattam el nem
úgy megyek A hűvösvölgyi úton kezemben Szalmazöld levelek nem Bírok akkora lélegzetet venni Hogy tüdőmben is ősz legyen fagyott szirtes fénypontok Csöndkék körül minden Benn aranykabát Úr-Budai hegyek karsztos lankává Szelídülnek: borpincék akarták, hogy megint ősz legyen.
tengerszínszemű nem szereti a kocsonyát én mindkettőjüket
mikor jön megmutatom a hűtőben összefordított tányérokat más lesz az asztalon amit direkt neki nagyképűen mondhatnám görögsaláta de nálam az írt receptek nem játszanak nagy szerepet ami eszembe jut ahogy várlak téged a legfontosabb arra gondolni aki elé teszem figyeljenek kik nemsikerült ételekről mesélnek
Elhagyott kolostor csöndje Csöndje a pestisben Kihalt tanyának A már soha ki nem nyitó Vágóhidaknak Július délben tarlón át Év első napján hegyre fel Ilyen csönd növekszik bennem Szülés utáni első pillanat Már nem még nem sikolt Hat órás műtét végén Az utolsó öltés néma életen Hajnal ötkor kopogó körömcipő A külváros vert falán Későn érkező pap kezében Szent kenettel csupa dunyha nénivel Valami ilyen csönd.. Növekszik bennem
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
