Szépirodalom – Versek és slam poetry

Eltévelyedtem, holott vagyok? Pási-
ton gondo’kodám, mi leszen Daphnis
ketskéivel, veled. Eliramlik
a lángsúgarú nyár, felhőtlen, játszi

könnűség. (Boditó füstkarikák röp-
ködtek köröttek, folyóparton, mu-
zeumban szeretődztek. Kék tollú
szárnyak, lágy dallam, ez’ minden.) – – –

Itt maradsz, bár tsak bámészkodni jöttél,
mégis ráakadtál. De cziczázott
únt sorsunk, elhullatta emlékeit

a bűvös kerthi tóban. Belé löktél
nyúgalmas nyárfák alatt. Elázott
rongy a sárban, nyelvet ölt, tetvészkedik.

Apu mégis elment vadászni, pedig
megígérte nem hoz új nőt csodaországba.
Szabadságot vett ki. Mint egy öreg
cowboy egy erdei fotelből megtöltötte 
a sörétest. Nem ő ugrik a nyúlüregbe,
csak kényelmesen ül, amíg előjönnek
a láthatatlan hajtók előtt. Miközben 

Már elmúltam nyolc, mikor téged vártak,
a gangos folyosón figyelték új 
ruhádat, én meg nem tudtam, hogy hozzánk
jöttél. Apró voltál, mint kínai

porcelán gyerek a Zwingerből, mégis
féltem, mint magára hagyott lelkes 
állat, most nem engem mutogattak. Kis
hal, isten hozott! – tátogott rokon

arc, ritkán látott aranyhal az üveg 
másik felén. Ki ne ugorjanak
rájuk húztam a tetőt, a takarót
rád, ijedt gombszemedre, mégse fázz.

A terepjáró elrobog, már rég csend,
de még félrefordított fejjel várni,
míg elül a por. 
Szmogos, süketítő hőség űzi fülbe a vért,
a többszintes autópálya-kereszteződés 
sem valódi, inkább, mint egy oldalára dőlt óriáskerék.
Oldaladra fekszel, és már fáj is.

A szatyros nénik hogy megállnak,
mint két teherhajó. 
Kalap és cipő közé zárva 
őrzik, ami csak az orvosra tartozik,
most a hangjukat használják,
mángorlódik ki a mantra,
jól megnéznek, bűnös vagy, 
sompolyogsz a lompos vadonban,
Nem is köszönsz.

Rőt utcáról, vöröses fák alól jött be,
úgy látta, ráfonnyad az ég. Az angol lányra
hogyne emlékeznék - ifjúcska, és piszén mosolygó,
ha zongorához ül, görcsös kissé, fekete
félhangok fehérednek az ujjai alatt.
Bolondul bonyolult dallam,
aljas refrénnel - térdét összeszorította,
szemlátomást fojtogatta az alakformáló alsónemű,
s jól sejtettem, meg is jelent ott, alant
az éremnyi pisifolt, amit csak ilyen
tessék-lássék módon titkolt,
s miután lecsapta a zongora fedelét,
a fejecskéjét a térdemre fektethetem,
mondhatom neki szeretettel,
hogy elég volt, végeztünk.

Az éjszaka fekete, hiába díszítik.
Nézd, milyen fekete. Én csináltam.
Ceruzád alól előbújt a nevem, 
a levélpapír igazi, a pipacs rajta nem.
Akik otthagyják a kávét, 
nem eszik meg a süteményt, 
amit rendeltek, azok szerelmesek?
Megkívánod a reggeli zörejeket.
Karnyújtásnyira a pánik,
a figyelmem: patak.
Melegítik a szőnyeget. 
Macska jár az én tenyeremen is.

Újévkor fiatal vízzel 
öblítette az arcát, első
víz, nem gondolt semmire,
szeme színe a föld színe,
víz néz a cserépbe,

a pálma alsó levelei rég
villamos-színűek, tél,
tépdeste az alsó, száraz leveleket, 
a pálma magasabb így, 
de nem illik túlságosan

Ernanit halottnak hiszik, 
pedig megint öngyilkos lett: nagyon sok vizet kell innia.
Üres levegőbe lépett, na de milyen hídról,
Hortobágyé messze kilenc nyílás, lehet a tested megszámolt kapuja, 
A gesztelyi híd kettője túl közel, már nem ér, a világ vége is hasonlóan festhet,

Nem tudom, mi történik velem,
gyanakszom. Fél év, egy év,
dél és éjfél, innen minden
egyformán messze van, 
Duna, Nílus, Hernád, 
rendőrséggel, villamossal teli városok,
rizsföldek és repcetáblák,
Sziklás-hegység, lankák és lapályok,
borsodi sem-sem táj,
monitorként pislogó varjúpöttyös ég,

Egy ív papír fehér marad,
mindig beszívja a nyomdafestéket,
pedig van egy fehér mondat, ami beszív téged,
ennyit a távolságtartásról,
a tenger magába zárta a túl sokat tudót,
vagy talán kíváncsi volt, azt akarta, csak neki mesélj,
és volt- e közben éneklés, bömbölő nevetés, 
vagy valami állathang, amit kiadott, nem találgatok, erre
nincsenek változatok, nincs több énnel kezdődő sor,

Valószínűleg tiszta volt kint az ég,
amikor az arcomat a nyakadra tettem,
az első busz nyomorult zajára

filléres öröm a hajnali szürkületben,
a szívedet nem hallottam,
volt is, meg nem is, de azért járt,

Mintha lovak szemébe hazudtam volna.
Nincs kétség, a Bábos egy kis időt hagyott,
de a benyújtott számla címzettje én vagyok.
Elsorvad az igen, ha nem mondasz elégszer nemet.
Macabre-pózok az ózon-

Tarr Bélának

Tegnap ismét elmaradt a világvége,
Hiába jövendöltek talányt a maják,
Hiába károgott balga s tudós gége,
Nem robbantott a "semmi"-hit, se a vaják.
Látót világtalan lámpája vezette,
Fényló égi-testtől féltett privátdepi-
Rettegését jó pénzért közkinccsé tette,
S várta míg a működ a reményt ellepi.
Feketék fehéren újhadrendbe álltak:
Túlszabad jelük pirosba vált és zöldbe.
Illuminátusok és illumináltak
Üstöke majd belecsapódik a Földbe.

Lilinek

Semmink sem csoda, s minden az?
Van kis végtelen, és más, ami nagyban ég?
Szemgödrünkben a tágas űr
Nem lát sem kifelé, sem befelé határt.

Ha hív nyugatra bóvli csillogás,
Ha nem csilingel úgy az égi más,
Miként a szív dobog, s a mérce sok,
Ha súlyra térnek át a jambusok,
Csak álljon ellen úgy a szívverés.
Hiába nyílt a nyelvben annyi rés,
S emelkedő a képlet, ám legyen,
Magyar maradt a dal, s e szent kegyen
Nem árt a súly, ha zeng a dallamív,
S csilingel itt, belül, ha visszahív.
Nem esküszöm, nem is fogadkozom,
Nem ér a gyűlölet, s nem átkozom
Az ellenérveket, s ki ötli ki –
Tükörbe nézzen ő, ha kell neki.

(„A kőgyerek játékszere” című kötetből, 1996.)

Amint az éjszaka a hegy tövébe lopakodik,
Kicsordul a sötétből az anyagtalan, bódító,
Sebesen mérgező éjnektár.

Felszívódik a tölgyek levelein, kikezdi a
Kérgét. Ott van a bogáncsban, útilapuban, fűben,
Sárga, lila és kék virágban.

(A „Napóra”-gyűjteményből)

Kíváncsi gyerekként, régen
Magnószalagokat mértem,
Volt köztük zajos és zenés,
S különbségük grammban kevés.
Így szólt az elmélet véne:
Mérhető különbség kéne.
Úgy véli, meglelte végre,
Ez az ész mértékegysége.
Mérlegre tett föl két verset,
Egy míveset és egy nyerset.
Betűnkét vigyázva rakta,
Dokumentálja száz akta.
E küzdelemben melyik nyer? -
Háromszázhatvan karakter
Lett mindkét kupac. - A mérleg
Nyelvébe harap: a méreg.

(„Az igazság szája” című kötetből, 1998.)

Az elfelejtett szigetre költöztem.
Szemem egy ugrással felméri
Szűk partjai cikcakkjában,
Kecském megszámlált fűszálai
Közé felsorakoztatott
Kék-szürke homokkőtáblákat.
Valamennyi égből pottyant,
Tengerből mászott elő vagy én
Szeltem ki e kis zátonyból.
Végigrovom az összes, ábrát
Még nem látott felületet.
Köszörül a szél, újravésem,
Mélyítem vonalaikkal
Ismeretlen vagy anyanyelven
A rugalmasan változó
Rajzokat és az örök írást.

(A „Teremrés” című kötetből - 1992.)

I.

Mézben úszom a Nap fele,
Lusta, hűvös mosolytengerben.
Torkig vagyok minden jóval,
Bőröm alatt aranypénzekkel.
A Napból csalóka, rideg
Fény ömlik, szememen átsurran,
S kergeti agytekervényeim
Utasait. Mosolya éget,
Szája kerekedik és már
Ő közeledik, nem én hozzá,
Míg dermesztően tapad rám,
Ragad, nyúlik, szorít a vastag
Méz és átkristályosodik
Érzem, a testem: Cukor-arany
Konglomerát vagyok, és még
Mindig ugyanúgy evickélek.
Mézben úszom a Nap fele,
Lusta, hűvös mosolytengerben.